Rose, egy zabolátlan dampyr (félig ember, félig vámpír testőr), akit mora barátnőjével, Lissával együtt szökés közben kapnak el és visznek vissza az eldugott Szent Vlagyimir Akadémiára. A vámpíriskola a mora uralkodói családok és dampyr testőreik számára szolgál oktatóhelyül. Lissa egy mora (halandó vámpír) nemesi család sarja, egy hercegnő, ami miatt folyamatos életveszélyben van. Mindketten az átlagos vámpírdiákok életét próbálják élni, de Lissa különleges mágikus képességei és a mindkettőjüket megkísértő tiltott szerelem nem javít a helyzeten. Az iskola valószínűleg a legrosszabb búvóhely számukra, ezért Rose keményen edz, hogy hivatalosan is Lissa testőre lehessen. Addig is kénytelenek szembenézni a belső és külső támadásokkal, amit a kegyetlen strigák (halhatatlan vámpírok) jelentenek, akiknek mindent megér, hogy levadásszák a mora trónörököst, Lissát.

Jó néhány hónapja nem olvashattatok értékeléseket a blogon, de mostantól igyekszem ismét viszonylag rendszeresen jelentkezni velük. Ráadásul most szinte kötelességemnek is érzem, ugyanis annyi rosszat olvastam mindenfelé a Vámpírakadémiáról, hogy úgy érzem, "védelmembe" kell vennem a filmet. Érdekes a helyzet, ugyanis az előzetesek egy kissé félrevezetőre sikerültek, így könnyen előfordulhat, hogy az ember nem azt kapja, amit azok alapján vár, bár ez esetben ez talán nem is baj. Például abszolút kellemes meglepetés volt, hogy a film egy teljesen komoly vámpíros jelenettel kezdődik: vérszívással, verekedéssel és vámpírharccal, illetve egész pontosan dampyr-striga harccal. Mivel azonban a történet nagy része egy középiskolában játszódik, amibe ugyan vámpírok járnak, és a tanítás sem teljesen hétköznapi, nem meglepő, hogy tipikus gimis elemeket is kapunk némi vámpíros intrikával fűszerezve.

Az egyensúly viszont végig tökéletes: akad bőven poén, több szerelmi szál, akció és a történetről se feledkeztek meg. Bár nem olvastam a könyvet, mégis úgy éreztem, remekül építenek fel egy komplett mitológiát, aminek a gyökerei ugyan részben a klasszikus vámpírtörténetekbeől erednek, mégis jóval összetettebb és sokrétűbb annál. Természetesen akad néhány "beszólás" az Alkonyat Sagára is, például, hogy itt senki sem csillog, ugyanakkor a Christiant alakító Dominic Sherwood kísértetiesen emlékeztet Edwardra, és nem csupán külsőre, hanem gesztusaiban, nézéseiben és megmozdulásaiban is.

És ha már ő szóba került, vegyük sorra a többi szereplőt is. Olga Kurylenkónak ezúttal egy elég utálatos karakter jutott az igazgatónő személyében, és bár szokatlan volt ilyen szerepkörben látni, jól megoldotta a dolgát. Sarah Hylandet Natalyaként láthatjuk, aki a film nagy részében leginkább esetlenségével és szünet nélküli csacsogásával szolgáltatta a poénokat, a Miát alakító Sami Gayle pedig számomra - minden bizonnyal a külső hasonlóság miatt - Mena Suvarit idézte, és úgy tűnik, tehetségből is kijutott neki. Mindenképp említést érdemel még a jó néhány BBC-s sorozatból ismerős Claire Foy, aki egy kicsi, ám jelentős szerepben brillírozhatott. Végül pedig ott van Lucy Fry és Zoey Deutch, vagyis a két főszereplő, akik nagyszerű párost alkotnak, és mindketten jól hozzák a karakterüket. Rose különösen zseniális, és nem egy tipikus figura, aki a legnehezebb helyzetből is képes lazán vagy poénnal kivágni magát, Zoey Deutch pedig abszolút uralja is a vásznat, de ez nem is meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy Lea Thompson lányáról van szó.

A megoldások közül külön elismerést érdemel, ahogy megoldották, hogy Rose "belelát" a Lissával történő dolgokba, és érzi, amit barátnője érez, bemutatva ezzel a köztük lévő különleges köteléket. Emellett nem elhanyagolható, hogy a vámpírok - vagyis elsősorban a strigák - és a pszi-kopók megjelenítésére is ügyeltek, így semmi nem hat gagyinak. Ráadásul a film végi néhány képkockával előre is utalnak a következő részre, melynek elkészülése azonban sajnos erősen kérdéses. Mindenesetre én a magam részéről nem értem a fanyalgókat, ugyanis minden szempontból jól szórakoztam, és a DVD-megjelenés idején biztosan újranézős lesz a film, addig pedig jöhetnek a könyvek. 8/10.

Egy kellemes kis propaganda film a Googleről két nagyszerű színésszel és egy csapat kockával, akik boldogulni próbálnak az életben. Egyszóval: Gyakornokok.

Hát én meglepődtem a filmen. Jobbára azt hittem egy masszív csak a Google és semmi más filmet fogok látni nem túl jó forgatókönyvvel és nevetségesen ócska játékkal. Az igazság az lett, hogy habár tényleg elég Google központú a film, de Owen Wilson (Nick) és Vince Vaughn (Billy) megcsinálták a hangulatot. 

A Történet igen egyszerű, nem kell hozzá egy oscar-díjas író, hogy összerakjunk egy hasonó storyt. Lényegében, mikor Nick és Billy elveszítik sales-es munkájukat, arra gondolnak, hogy nincs is annál jobb buli, mintsem egy óriás tech cégnél gyakornokoskodni. Valamilyen csoda folytán fel is veszik őket (természetesen a számítástechnikához semmi közük sincsen) és egy érdekes összeállítású fiatal csapat tagjaiként próbálják elérni, hogy a nyár végére megkapják az álom-melót. 

Teljesen standard a forgatókönyv, egy-két érdekes fordulatot láthatunk, megvan a kötelező szerelmi szál és a happy-end is. A humor része nagyon el lett találva, nagyon kellemes kis szórakoztató családi film lett belőle. Én úgy is éreztem a történetre azért nem emeltek nagyobb hangsúlyt, hogy a poénok nagyobb szerepet kapjanak, több figyelmet és jobb hangulatot teremtsenek a moziban, mintsem egy egyedi, de kevésbé vicces történet. 

Owen Wilson és Vince Vaughn természetesen nagyon jót játszottak, igazán rájuk illik ez a szerep. A többi fő- illetve mellékszereplő pedig kiegészítette a munkájukat. Így összességében ( habár voltak igazán gyenge pontok) a színészek egy viszonylag jó szintet hoztak nekünk. 

A zene kellemes volt, pont passzolt ehhez a filmhez és ahogy a történet sem, a zene sem lett kirívóan jó, csak egy átlagosan jó zenei aláfestést hallottunk, ami viszont jó, mivel egy ilyen családi filmre mikor beül apu, anyu meg a gyerekek senki sem fogja elemeire szedni a filmet és elemezni minden darabját, hanem csak beülnek és azt várják, hogy jókat nevessenek, ez garantált.

Summa Summarum: Eléggé a Google köré épült a film, sok termék- és tech-szóhasználat, amit esetleg picit zavaró lehet a laikusok számára. A humor pont el lett találva, nagyon jóra sikerült összeségében és én (meg a teljes mozi) jókat nevettünk egy-egy beszóláson. Ez a film tökéletes egy családi program részeként. 

Tanulságok: 1. Már senki sem hord karórát. 2. Könyvtárba ne interjúzz 3. Mindig legyen nálad pót-alsó... 

P.S: Szerintem ez az eddigi legköltséghatékonyabb Google reklám ;)

7/12

Wexylum

Amióta Dom és Brian a riói balhéval hazavágtak egy helyi kiskirályt és szétosztották a százmilliós zsákmányt a bandának, hőseink szétszóródtak a világban. Ám az életük nem lehet teljes, mivel nem térhetnek haza, állandó szökésben vannak. Eközben Hobbs 12 országon át üldöz egy bandát, melynek tagjai halálosan felfegyverzett sofőrök, és vezérüket egy kíméletlen cinkos segíti, akiről kiderül, hogy nem más, mint Dom halottnak hitt szerelme, Letty. A bűnözőket csak úgy lehet megállítani, ha az utakon fel tudják venni velük a versenyt, ezért Hobbs megkéri Domot, hogy hozza össze "elit alakulatát" Londonban. A fizetség? Teljes kegyelem mindannyiuknak, hogy visszatérhessenek otthonukba, és egyesíthessék családjaikat.

A Halálos iramban specialista Justin Lin immár negyedik filmjét rendezte a franchise-ból, és ahogy az előző két résznél már megszokhattuk, ezúttal is valamennyi főszereplő visszatért. Olyannyira, hogy még Michelle Rodriguez Lettyjét is visszahozták, bár az előző rész végét ismerve ez aligha okozott meglepetést bárkinek is, de ha valaki esetleg mégsem készült fel rá, annak sem marad sokáig titok, ugyanis már a film eleji főcímben kiírják a nevét jó nagy betűkkel. Ha már szóba került, a főcím kifejezetten hangulatosra sikerült, jó ötlet volt a korábbi részek emlékezetes képsoraiból összevágni, és egyúttal ezzel is tisztázták, hogy ezúttal (is) a karakterek szinte már családi jellegű kapcsolata kerül előtérbe.

És ha már karakterek: azt hiszem, az elmúlt évek során sikerült mindenkit megkedvelnünk valamiért, és ezt minden egyes filmben megbízhatóan szállítják is nekünk újra és újra, és bizony igazán csak akkor teljes ez a kép, ha valamennyien benne vannak. Alapvetően persze még mindig Brian és Dom a csapat fő motorjai, de örömteli, hogy a többiek is nagyobb teret kaptak ezúttal a szokásosnál, és úgy tűnik, már Dwayne Johnson Hobbsát is lényegében csapattagnak tekinthetjük, de ezt aligha bánja bárki is.

A történet természetesen ezúttal is faék egyszerűségű, bár az előző részekkel összevetve talán valamivel több csavart tartogat, igaz, ezek nagy része könnyedén kiszámítható előre, sőt, némelyik már-már szinte nevetséges. Ez a jelző egyes akciójelenetekre is jellemző, amiken már leginkább csak ingatja a fejét az ember. Persze érthető, hogy minden résszel egyre emelni kell a téten az akciókat tekintve is, de a tankos és a repülőgépes jeleneteket látva elég nehéz elképzelni, hova lehet még ezt fokozni, de mivel már készül a hetedik rész, így alighanem ezt is megtudjuk majd. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy akármennyire eltúlzottak és néha már tényleg a nevetségesség határát súrolják egyes jelenetek, a többségük mégis működik. A korábbi részekre való visszautalgatásokért pedig külön jó pont jár, és végre a Tokiói hajsza történetszála is a helyére került időben, ezzel egyúttal a következő rész (vagy akár az egész következő trilógia) vezérfonalát is felvezetve.

Ami a szinkront illeti, a főbb szereplők közül Vin Diesel ezúttal is megőrizte Galambos Pétert, akárcsak Ludacris Nagypál Gábort és Dwayne Johnson Schneider Zoltánt. A Szikla harmadszor jutott el idén a magyar mozikba és ez esetében három különböző magyar hangot jelent. Igaz, Paul Walker még rajta is túltesz: ő csak a Halálos iramban szériát tekintve fogyasztja negyedik magyar hangját (Bozsó Péter, Király Attila és Viczián Ottó után ezúttal ismét az előző részben hallott Rajkai Zoltán szinkronizálja). Michelle Rodriguez természetesen ezúttal is megkapta Soleczki Jankát, Tyrese Gibson pedig újfent Kálid Artúr hangján szólal meg, és ez a páros magasan a legzseniálisabb; Roman dumái Kálid tolmácsolásában ütnek igazán.

Egyébként a poénok nagy részét ezúttal is Roman és Tej karaktere szolgáltatja, de Hobbs is előrukkol néhány szórakoztató megoldással. Domnak ezúttal főleg a klisék puffogtatása jut, de elnézzük neki, mert a karakter még mindig működik. Akárcsak maga a franchise is: hiába, hogy ez már a hatodik rész, még mindig van lendület a szériában és a zárójelenetben belebegtetett új szereplő érkezésével ez a lendület csak még tovább nőhet. 8/10.

Hát wow. Négy csaj és egy szünet. A Tavaszi Szünet. 

Spring Breakers - Csajok Szabadon Kritika. 

Nem is tudom hol kezdjem. Ez a film... Más. Elég érdekes egy film teli piával droggal szexszel és egy rakás fegyverrel. Na de mennyi fegyver, az nem semmi. Nem ilyennek képzeltem el egy Tavaszi Szünetet. 

A film elég sötétre sikeredett és ezt megkoronázta a 18-as karika. A történet amúgy négy egyetemista lányról szól, akik kiakarnak szabadulni a nyugodt, unalmas életükből. Tehát elhatározzák, hogy elmennek Kaliforniába a Tavaszi Szünetre, buliznak, piálnak és jól érzik magukat. Volt egy kis bökkenő: nem volt elég pénzük. Tehát hárman (Candy, Brit, Cotty) kirabolnak egy éttermet. Máris lett pénz. A Negyedik hölgyemény (Faith) pedig beletörődve a rablás gondolatába elmegy a barátnőivel bulizni... Miután lecsukják őket, egy Alien nevű fazon leteszi az óvadékot értük és ekkor kezdődik az igazi buli...

Meg kell mondjam, hogy a Spring Breakers számomra nagyon-nagyon tetszett. Habár tele volt logikai hibával és nem éreztem, hogy bármi extra lenne a filmben technikailag, mégis... Annyira visszaadott valamit. Nem tudom megmondani mit, talán a film a saját tükörképünket adja vissza a mozivásznon. Nem azért mert én is kirámoltam egy boltot, hogy leutazzak bulizni, majd felszívtam egy porzsáknyi kokaint... Nem ezért. Hanem mert egyszerűen amit látunk, ahogy látjuk elgondolkoztatja az embereket. 

Amit ez a film ad az semmi más, mint egy hihetetlenül felnagyított eltúlzott már-már fantasy történet. A rendező és egyben író Harmony Korine egy olyan történetet rakott össze, ami egyrészről nagyon túlzó, nagyon sötét. Másrészről viszont, nagyon is valós. Talán ez az, ami elgondolkoztat. 

Eszméletlen a karakterek fejlődése és hogy percről percre mélyebbre és sötétebbe kerülnek. És a végén pedig kiteljesedik mindaz, amit a film eleje óta építettünk. 

Summa Summarum: Ez nem vígjáték, ez egy dráma. 18-as karikával. Tehát nem az a fajta dráma ahol mindenki szeret mindenkit a film végén, félre ne értsük. Itt nincs Happy Ending. A lányok jól játszottak James Franco is remek volt. A történet meg... Elég kemény. Én szeretem az ilyen stílusú filmeket. 

Tanulságok: Oh ebből rengeteg van a filmben, de a legjobb három. 1. Lányok, ne tényleg ne üljetek be idegen autójába. 2. Fegyver gyermek kezébe nem való. 3. Pénznek csak akkor van mámorító illata ha már előtte felszívtál egy falura elegendő kokaint. 

12/12

Wexylum

Hókusz-pókusz, ártatlan pofikák, vakító színek, na mit láttam? Volt egy szárnyas majom, annyit még segítek. Volt sok-sok cukiság és egy Porcelánbaba, meg három boszorkány(Dögösek, egy ideig). Ja és Óz, a hatalmas (Kritika).

Kritika három mondatban: Annyi szín és csudijóság van a filmben, hogy patakokban folyik a vászonról a giccs. De azért jó volt. Ha bejött az Alice Csodaországban, akkor ez is be fog jönni. 

A Hosszabb Verzió:

Maga a történet igen egyszerű és következetes. Most úgy indulunk hogy tudjuk mi lesz a vége... Tehát Óz a korántsem nagy és hatalmas negyedórán keresztül egy fekete-fehér Kansas-i cirkuszban mutatkozik be nekünk, majd egy tornádó és egy léggömb segítségével Óz-földre érkezik meg, ahol vakítóan színes minden, giccs folyik mindenből és teli van jónőkkel, akik egy varázslóra várnak, bár nem tudom pontosan miért, mert ők maguk is boszorkányok. Ekkor kezdődik az, hogy a Csajozós/Kapzsi Óz rámozdul: a) a jónőkre és b) az aranyra. Persze a történet végére mindenki megmenti a világot kétszer és Óz lesz Óz-föld valóban hatalmas varázslója. Egy szó mint száz: ott hagyjuk abba, ahol Dorothy története elkezdődik. 

Szóval uh... Még mindig picit sokként élem meg ezt a dolgot. Összeségében jó ez a film, ha hagyjuk leülepedni. A színészek jól játszottak (nem túl jól, csak egy ilyen filmhez képest megütötték a mércét). Bár ennyi csillogás szó szerint elvakítja a rossz színészi játékot. Az elején lévő 15 perces nem-széles-vásznú nyitány nekem picit sok volt és még nagyobb sokk volt mikor Óz birodalmában minden olyan színes meg csudijó, ami kiégette a retinámat. Szerintem elég lett volna egy rövidebb nyitás is és kevesebb túlfűtött szín a film további részében. 

A történet... Elég standard alapokra lett felépíteve és mivel tudtuk minek kell lennie a végének, így sok meglepetést nem hozott, de megint csak azt mondom, hogy Óz-földön ez pont elmegy. Aranyos volt, kedves volt voltak benne kötelező szereplők, mint a Porcelán-kislány (Írom hogy kislány, de tipikus nőként viselkedett), meg a szárnyas majom akinek volt egy csöpp Csízmás Kandúr becsípődése. 

Van egy olyan érzésem, hogy ez lesz az új irány. Mostanság mindenki próbált a valóságot (látványra) megközelítő filmeket összehozni, errefel jött Óz és hozott nekünk sok csillogást meg cukiságot. De mindezek mellett volt egy pici egyensúlyt jelentő komolyság is benne...

Ami a zenét illeti: a filmet egy 20. Század eleji cirkuszi hangszerelésre és stílusra építették, néha felturbózva egy kis modern technikával, ami pontosan illett is az egész történethez. Többet nem is érdemes írni erről.

Mindezek mellett nem akarok sok rossz dolgot írni, lenne mit, de olyan embernek ezt nem fogják megnézni, akik ilyen mélyen belemennének egy film elemzésébe. Ez a film nagyon jó nőknek és gyerekeknek. Nekik ez tökéletes, talán ők voltak a célközönség...

Summa summarum: A film egyedi, az biztos... Picit másik oldalról láttuk Óz történetét, kicsit sokkal színesebben és viccesebben. Megnézhető, szerethető, de Oscarra nem jelölném. Ez a film tipikusan azoknak készült akik elmennek Ünnepekkor moziba a családdal, apu fogja a fejét (vagy alszik), anyu meg együtt olvad a lányaival, hogy “jajdecukik”. Én meg... Megnéztem és zokogtam a végén, annyira édesek voltak... (Na-jó-nem)

Tanulságok: 1. Uh... Nagyon színes. 2. Csak én értettem félre vagy Óz és bandája lendületből legyártott egy mini-generátort, hozzá volfrámszálas égőket és mindezt mobillá tették?! 3. Srácok, ki hinné el hogy egy ilyen kis cuki-szöszi gonosz lenne...

Kellemes Húsvéti ünnepeket! 7/12

Wexylum

Gyúrós Oroszok, A kis kopasz... és családja. Egy dögös orosz maca és a Mercédesz-Benz főszereplésével, Hölgyeim és uraim: Die Hard - Drágább, mint az életed Kiritka. 

1988-ban kezdődött Die Hard sorozat ötödik eleme ismét a rossz fiúk kergetéséről szól, és mindez Moszkvában történt meg. John McClane (Bruce Willis) egészen Moszkváig repült, hogy a drogosnak hitt fiát - Jack-et - (Jai Courtney) kihozza a börtönből. Termesztésen John még Moszkvában is a legnagyobb bajba képes belekerülni. Mikor földet ért az orosz fővárosban egyből gyanította, hogy valami nem kerek, majd miután a levegőbe repítették a gyúrós oroszok fél Moszkvát, hogy kifüstöljenek egy öreg maffiózót, John egyenesen a kellős közepébe került az eseményeknek. Innentől kezdve indult meg a hajsza a kulcsért, majd a kulcs mögötti “Fájl”-ért. 

Ez a film mondjuk ki, más mint a többi. Nem igazi Die Hard, de ha elszakadunk az előző négy résztől, akkor látjuk benne a lehetőséget. Ami a vásznon történt az gyönyörű volt. Mesés Akció-jelenetek, még szebb pirotechnika és effektek. Bruce Willis hozta a maga formáját, mindig próbált egy-egy poént becsempészni a filmbe, ami sikerült is. Picit olyan érzésem volt, mintha A Feláldozhatók Spin-off-ját nézném. Sok volt az agyatlan lövöldözés, meg a még agyatlanabb, tipikusan látványvadász jelenet. Mindezek mellett viszont nem jöttem ki csalódottan a moziteremből. 

A történet, hát hagy kívánni valót maga után. Az volt a baj, hogy hiába voltak jó fordulatok, ezeket én személy szerint már vártam, nem voltak nagy meglepetések. Próbálták picit másra, picit újszerűre írni a történetet, de nem sikerült, szerintem. Én egyértelműen a Rendezőt (John Moore) és a Forgatókönyv-írót (Skip Woods) hibáztatom, mert még az operatőr is megtett mindent, hogy feldobja a dolgokat. Egyszerűen úgy érzem, hogy az említettek nem értették meg, ki is pontosan John McClane, hogy miről is szól ez a film-sorozat. 

Ha már operatőr akkor: A kamerakezelés elején picit zavaró lehet egyeseknek, de ez azért van mert az első pár percben még csak “bemelegített” az operatőr az elkövetkező akciójelenetekre. Amúgy a kamerák kezelése nagyon el lett találva, csak picit túlzó volt az egyszerű jelenetekhez.

A zene... Hát a Hangeffektek jók voltak, de maga a zenei stílusa számomra szétesett a filmnek. Erről nagyjából ennyit érdemes írni. 

Meg kell mondjam, hogy a magyarok: Neszmélyi Beáta (Asst. Director) Geréb Anna Piroska (Asst. Director) Szabolcs Stella (Boom Operatőr- Hungary), Boros László (Spec Effectkek) és még sorolhatnám, egyértelműen világszínvonalat hoztak a Magyar fronton történt forgatás során. 

Summa Summarum: Nem illik a film a Sorozatba, viszont ha valaki elvonatkoztat (Pl mint a mögöttem ülő fiatal hölgy, akinek állítom hogy fogalma sem volt az előző 4 részről) azoknak biztosan tetszeni fog, mert szakmailag jól összerakott film. 

Akik viszont egy újabb Die Hard-ot akarnak látni, nos az most ebben az esetben nem fog megtörténni. 

Tanulság Rovat: 1. Jó apa lehetsz, ha a fiadról egyből azt feltételezed, hogy drogozik, vagy drogot árul... 2. Nem kell mindig a Dögös orosz macáknak hinni. 3. A zárójelenet... na az mindent vitt...

7/12

Wexylum

A Gatlin nevű kisvárosba újonnan érkező Lena Duchannes (Alice Englert) hamar felkelti Ethan Wate (Alden Ehrenreich) érdeklődését. A fiú elvágyódik a szerinte reménytelenül unalmas városkából, ám rövid időn belül annyi izgalom zúdul rá, amennyire sosem számított: Lena ugyanis természetfeletti képességekkel bír. Lena és Ethan bimbózó szerelmét Lena családjának sötét öröksége is veszélyezteti, és hogy a lány Igéző, akinek a tizenhatodik születésnapján örökre eldől: a Fényé vagy a Sötétségé lesz-e, a jó vagy a gonosz oldalára áll-e.

Előzetesen nem sokat tudtam a filmről, bár az előzetessel többször is találkoztam, és ez elég is volt ahhoz, hogy beüljek rá, és valahol legbelül talán abban is reménykedtem, hogy kicsit pótolja majd a Twilight hiányát. Azt viszont biztosan nem gondoltam, hogy ennyire jó lesz.

Persze Richard LaGraveneséről köztudott, hogy nagyon ért a romantikus filmekhez, hiszen olyan remek alkotások köthetők a nevéhez, mint A szív hídjai, a P.S. I Love You, vagy éppen a Vizet az elefántnak. Ezúttal viszont az alapanyag adva volt Kami Garcia és Margaret Stohl regényének köszönhetően, amelyből egyébként már négy rész jelent meg. Emiatt is igazán kár, hogy a film sajnos messze nem teljesít az elvárásoknak megfelelően, így könnyen lehet, hogy a folytatásoknak búcsút inthetünk.

Jó húzás volt ismeretlen színészeket megtenni főszereplőnek, így valahogy hitelesebb és átélhetőbb volt az egész. Azt persze túlzás lenne állítani, hogy bármelyiküktől is Oscar-díjas alakítást láthattunk volna, de amit a szerepük megkívánt, mindketten könnyedén hozták, és biztosan hallunk még majd róluk. A mellékszerepekben már több ismert arc is visszaköszön, mint például Thomas Mann, Emmy Rossum és Viola Davis. És persze ott van a mindig zseniális Emma Thompson és Jeremy Irons is, akik természetesen ezúttal is zseniálisak, minden apró mozdulatukat élmény nézni.

A történetben sajnos akad néhány vakfolt. Eleinte az az ember érzése, hogy kicsit túl gyorsan történnek a dolgok, vagy legalábbis mindenből túl keveset kapunk, utána pedig valamiért megtörik az ív, de szerencsére hamar sikerül visszatalálniuk és az utolsó 30-40 perc már hiba nélkül pereg le, és a végére nem is marad hiányérzetünk: van itt minden, amit egy ilyen filmtől elvár az ember, ennél több pedig nem is kell. 8/10.

Igen, igen tudom. Nem írtam sokáig, de mentségemre legyen hozva, hogy tanultam. Több szó ne is essék rólam, nálamnál izgalmasabb a Kukás-zacsiban futkározó dilinyós tag, aki próbál egy veszett ügyet szó szerint visszatáncolni egy csajjal akinek meghalt a férje ezért lefeküdt mindenkivel a munkahelyén. De tényleg, mindenkivel (Fiú, lány & egyéb). Silver Linings Playbook (Napos oldal) kritika.

Nagyjából fent leírtam a történetet, de akiknek ez nem elég adok még egy kis ízelítőt ennek az őrült storynak a fonalvezetéséből... Tehát képzeljük el, hogy rányitunk a feleségünkre, aki egy munkatársunkkal épp megcsal minket, majd jól agyonverjük (mármint a munkatársunkat) bekerülünk kb 9 hónapra egy diliházba, frissen szabadulunk és összefutunk egy csajjal (Persze ez a csaj sem százas), ez a lány táncolni akar velünk, cserébe FedEx szintű szolgáltatást nyújt. Ha ez mind el van képzelve akkor tudjuk milyen lehetett Pat (Bradley Cooper) helyzete. Az őrült nő pedig Tiffany (a.k.a. Jennifer Lawrence). Volt még Robert De Niro alias Pat Apucija, de nem tudtam belefűzni az ő szerepét a fenti gondolatfonalba, de ő egy szerencsejátékos fociőrült.

Meg kell mondanom, hogy nem sok kedvem volt ehhez a filmhez, de a végére egészen megszerettem. Ha pár szóval kéne jellemezni a filmet akkor: Zajos, őrült, love-story. Zajos, mert mindig vagy valaki ordibál/verekszik(magával) vagy veszekednek egymással. Őrült, mert őrültekről szól. Love-story, mert mindenki szeret mindenkit, a végén happy-end és puszi-puszi boldogan élünk amíg meg nem halunk.

A kamerakezelés/zene/effektek itt nem játszanak különösebb szerepet. Nem egy Akciófilm. Ami itt igazán számított az a forgatókönyv és a színészek (Mint a régi szép időkben). Ezért is tetszett a film mert itt tényleg a színészi munka és maga a forgatókönyv volt a mérvadó. Jennifer Lawrence, Bradley Cooper & Robert De Niro igazán kitettek magukért. Robert De Niro-nak volt már hasonló szerepe, Jen & Bradley nem igazán játszottak még ennyire instabil személyiséget, de sikerült mindkettőnek helytállnia.

Ami engem igazán megfogott az a történet (ezt a könyvet azért nem olvasom el). Habár két társadalomba-nem-való személyről szól, azért mielőtt ítélkezünk gondoljuk át, hogy pontosan milyen is a társadalmunk. Ki is a bolond? Azok, akik a társadalmat képzik vagy azok, akiket kikiáltunk bolondnak. Tiffany és Pat elvesztettek valamit, amitől mindkettejük szíve majd’ meg szakadt végül rájöttek, hogy két bezárt ajtó összenyit két szobát. Ha a film nyelvére fordítanám a napi bölcsességemet: Mindennek van napos oldala (Amit Pat keres is).

Nehéz egy ilyen történetet nem-klisésre írni, szerintem viszont sikerült kerülni a kliséket amennyire lehetett. “Az író egy klisé-aknamezőre lépett és a végén csupán egy lábát vesztette el” (Ezt én mondtam, csak tök jól néz ki idézőjelben)

Summa Summarom: A film jó, a könyvet nem olvastam, de az is biztos jó. Ami itt nagyot ütött az ugye maga a story (Vagyis a könyv) és a színészek. Ajánlom azoknak, aki szeretik az igazán kalandos love-story stílust, akik szeretnek a valósághoz igen közeli képet látni vásznon és ajánlom az unokatestvéremnek. 

Tanulság rovat következik: 1. Táncolni jó. 2. Ne ordibáljunk az éjszaka közepén, mert felkelnek a szomszédok és ránk hívják a zsarukat. 3. Srácok, az első randin soha, ismétlem soha nem mondjátok azt egy nőnek, hogy őrültebb mint ti...

9/12 

Wexylum

A Rómának szeretettel sokszereplős vígjáték, ami a világ egyik legelbűvölőbb városában játszódik. Woody Allen legújabb filmje bemutat nekünk egy neves amerikai építészt, aki újraéli az ifjúságát; egy átlagos középosztálybeli rómait, aki hirtelen a város egyik legnagyobb hírességévé válik; egy fiatal vidéki párt, akik különböző romantikus afférokba bonyolódnak; és egy amerikai operarendezőt, aki egy énekesnek sem utolsó temetkezési vállalkozót szeretne feljuttatni a színpadra.

A cím mindent összefoglal: ez bizony Woody Allen nagy szerelmeslevele Rómának, és persze egy kicsit nekünk is Rómáról. De persze nem is Woody Allenről beszélnénk, ha a város egyébként is mindenki által jól ismert nevezetességeit mutogatná meg nekünk az emberi kapcsolatok és néhány kellően vicces és kínos történetszál helyett. Ezek a szálak pedig ezúttal nem is igen találkoznak, elsősorban tényleg "csupán" Róma az, ami összeköti őket egymással.

Végre maga Woody mester is megjelenik ismét a vásznon, méghozzá egy nagyon bájos és jópofa szálban. Lánya egy olasz ügyvédhez készül hozzámenni, ami miatt ő annyira nem repes a boldogságtól. A helyzeten az sem segít, hogy megtudja, a fiú apja temetkezési vállalkozó. Ám amikor meghallja őt énekelni a zuhany alatt, minden megváltozik, és eltökéli, hogy így vagy úgy, de feljuttatja őt a színpadra. Jó volt őt újra színészként is látni, és ugyan sajnos nem Kern András szinkronizálja őt, de ezen hamar túlléphetünk, ugyanis Szacsvay László kiváló munkát végez.

Ezúttal a Jesse Eisenberg-Greta Gerwig-Ellen Page triumvirátusnak jutott a legtipikusabban Woody Allenes szál: egy komplikáltan szövődő szerelmi háromszög. Ráadásul mindez kiegészül az ezúttal is isteni Alec Baldwinnal, aki Eisenbergnek és Page-nek egyaránt osztogatja kért vagy kéretlen tanácsait. Ezek a jelenetek nagyon működnek, érezni a dinamikát a színészek között, Ellen Page-et pedig különösen jó volt egy tőle kicsit szokatlan szerepben látni.

Jut nekünk még két olasz szál is, amit abszolút szó szerint kell érteni, ugyanis ezekben a jelenetekben még a magyar változatban is megmaradt az eredeti olasz beszéd. Az egyik szál az Alessandro Tiberi által megformált Antonio körül bonyolódik, aki rokonságának készül bemutatni újdonsült feleségét, csakhogy egy félreértés folytán egy örömlány keveredik a hotelszobájába, és ez persze újabb félreértések és kínos jelenetek egész sorát vonzza magával. Azt pedig talán mondani kis felesleges, hogy kevés dolog van, ami überelni tudná a folyton olaszul beszélő, ezúttal talán még a szokottnál is szexibbre vett Penélope Cruzt. Ennek a szálnak a másik végén pedig természetesen a feleség, Milly áll, aki eltéved az Örök városban és többek között két kedvenc színészébe is belebotlik. Elmondhatatlanul jó volt újra látni Ornella Mutit, különösen egy ilyen szerepben. Köszönet érte.

Végül pedig ott van még a mindig fantasztikus Roberto Benigni által megformált Leopoldo sztorija, aki egyszerű polgárból egyik napról a másikra ünnepelt sztárrá válik, és persze ő maga sem érti, hogy miért. Rengeteg kínos jelenet és poén fakad ebből a szálból, Benigni pedig ismét felvillantja előttünk zseniális színészi eszköztárát.

A Rómának szeretettel egy könnyed, kellemes, Woody Allenes kikapcsolódás, amivel nem igazán lehet mellélőni, ha ilyesmire vágyik az ember. 7/10.

A világtól egy gát által elválasztva, elfeledett, de erős közösségben él a hatéves Hushpuppy (Quvenzhané Wallis). Édesanyja rég eltűnt, imádott édesapja, a bárdolatlan Wink (Dwight Henry) pedig az alkohol rabja, így a kislány teljesen magára marad az elszigeteltségben. Mivel a társasága csak néhány szelíd vadállat, az élet számára nem más, mint a természet mozgó, lélegző, morgó dolgainak törékeny hálója. Ha pedig ezekben a jelenségekben zavar támad, az veszélyezteti az egész világegyetem harmóniáját. Amikor százévente előforduló hatalmas vihar kavarja fel az öbölváros körüli nyugodt vizeket, nemcsak az édesapa betegszik meg hirtelen, de régen kihalt ördögi lények támadnak fel fagyott sírjukból, hogy rettegésbe taszítsák a Földet. Hushpuppy tanúja lesz az elemek pusztító erejének és megpróbál mindenre és mindenkire vigyázni, aki kedves a számára. Célja, hogy helyreállítsa az egykori idillt és ezzel megmentse haldokló apját. A kis hősnek így korán meg kell tanulnia, hogyan állítsa meg a megállíthatatlant, amely gigantikus erővel csap le a világra.

Sejtettem, hogy súlyos film lesz A messzi dél vadjai, de azt azért nem gondoltam, hogy ennyire. Az első rendezését elkövető Benh Zeitlin nem kis fába vágta a fejszéjét ezzel a témával, és valami olyat mutat nekünk, amihez hasonlót ugyan talán már láthattunk, de ennyire erőteljes megvalósításban biztosan nem, A kis faluban elképesztő nyomor uralkodik, mindent belep a szemét és a kosz, de a közösség mégis összetartó, rengeteg mindent megünnepelnek, és esetenként kifejezetten boldogok. Ráadásul ezt az egész világot egy hatéves kislány szemével láthatjuk, ezzel is még tovább növelve minden mozzanat, jelenet és pillanat jelentőségét.

Hushpuppy alapvetően olyan, mint bármelyik másik gyerek. Akármilyen kemény, sőt, esetenként durva is részeges édesapja, végtelenül szereti őt, és bármit megtenne érte különösen azután, hogy megtudja: beteg. Ez a film szempontjából is komoly fordulópont, mivel a nagy vihar és a betegségek kitörése miatt az egész falut kitelepítik, így kénytelenek elhagyni imádott életterüket egy időre. Zeitlin nagyszerűen mutatja be ezt az egymáshoz és a földjükhöz való ragaszkodást, érzékeltetve, hogy ezeknek az embereknek tényleg ez minden kincsük, és semmi más nem fontos nekik az életben.

Quvenzhané Walli játékára egyszerűen nincsenek szavak. Elképesztő, amit ez a tízéves kislány alakít, minden apró mozdulatából erő, magabiztosság, vagy éppen törékenység és gyengeség árad, ha az adott jelenet azt kívánja meg. Egy biztos: mindenképp érdemes rá mostantól nagyon komolyan odafigyelni. Az édesapát alakítható Dwight Henrynek szintén ez volt az első szerepe, előtte is maximálisan le a kalappal, ő is hatalmasat játszik.

A messzi dél vadjai nagyon nehéz és nyomasztó film, ugyanakkor van egyfajta varázsa, ami miatt mégis nagyon lehet szeretni. Az pedig biztos, hogy maradandó nyomot hagy az emberben. Újranézésre ugyan valószínűleg nem sokakat késztet, de egyszer mindenképp látni kell. 8/10.

Miután gyerekként rákaptak a vér ízére, János (Jeremy Remner) és Júlia (Gemma Arterton) önbíráskodó bosszúállók lettek, a megtorlás elszánt angyalai. Ám sejtelmük sincs róla, hogy most ők válnak prédává, és a boszorkányoknál sokkal hatalmasabb gonosszal kell szembenézniük, a saját múltjukkal.

Lássuk be, az eredeti Jancsi és Juliska mese is elég beteg ötleten alapszik, de Tommy Wirkoláék még erre is rátettek egy-két lapáttal, ami azért attól a fickótól el is várható, akinek legutóbbi filmje a Náci zombik volt. Rendezőnk tehát ezúttal is gondoskodott az őrült alapfelállásról, és ismét kivette részét a forgatókönyv megírásából is, igaz, ezzel azért valószínűleg nem emésztette fel annyira sok idejét. De persze egy ilyen filmet nem is a története miatt néz meg az ember, ugyanakkor néhány, az eredeti mesére való visszautalást azért sikerült becsempészni, és ezek jól is működnek.

Ugyanakkor a Boszorkányvadászok elsősorban a két testvér a címben is szereplő tevékenységére fókuszál, amit természetesen jó néhány - egyre véresebb, hosszabb és durvább - jeleneten keresztül gondosan be is mutatnak nekünk. Apró negatívum, hogy a boszorkányok nagy része nagyon hasonlít egymásra, így nem mindig egyszerű feladat megkülönböztetni, hogy ki kicsoda, de a végeredmény szempontjából persze végül is mindegy is. Famke Janssent azért a kék kontaktlencsékkel sikerült kiemelni, de persze őt azért egyébként is felismerjük akárhány réteg smink és maszk legyen is rajta. Már csak azért is, mert tényleg hátborzongatóan jó alakítást nyújt, abszolút az a fajta boszorkány, akitől minimum bepisilnénk még a rémálmunkban is. Peter Stormare az utóbbi évek egyik ügyeletes rosszfiúja/genyája, így nem okoz meglepetést, hogy ezúttal is egy ilyen szerepben tűnik fel, de azt is el kell ismerni, hogy tényleg jól csinálja. Thomas Mann a tipikus bénázó kis srác, a finn származású Pihla Viitala pedig egy gyönyörű hölgy szerepében tűnik fel, akinek még Jánosunk fejét is sikerül elcsavarnia.

Apropó, János (és Júlia). A testvérpár kiválasztása remekül sikerült. Jeremy Renner kétségkívül az egyik legkirályabb és legmenőbb színész mostanság, akit Bosszúállókbeli karakteréhez hasonlóan ezúttal is elsüt néhány gyilkos egysorost (ezek közül is kiemelkedik a "Bármit is csinálsz, a kurva kalácsból ne egyél!"), Gemma Arterton pedig ismét bizonyítja, hogy amellett, hogy szép, nagyon tehetséges is. A film másik erőssége, hogy nem veszi túl komolyan magát, és ennek köszönhetően nem röhejessé, hanem kifejezetten szórakoztatóvá válik, egy tökéletes 80 perces, agykikapcsolós, boszorkánygyilkolós, bűnös élvezetté. 7/10.

Ő volt az ijesztgetés mestere. Tudta, mitől félnek kortársai a legjobban, ravaszul adagolta a feszültséget, és végül mindig sikert aratott: Alfred Hitchcock (Anthony Hopkins) minden idők egyik legjobb rendezője volt, a hátborzongató filmek királya. De ember is volt: vonzották a nők, vágyott a szerelemre, hajlott az önzésre, és a filmkészítés majdnem olyan fontos volt számára, mint imádott felesége (Helen Mirren). Hitchcock élete egyik legnagyobb dobására készül. A Psycho-t, egy elhagyott motel, egy nem is olyan ártatlan szőke nő és egy őrült gyilkos történetét készül leforgatni. Mellette a felesége, előtte a korszak egyik legszebb színésznője (Jessica Biel), a közelben egy másik sztár, Janet Leight (Scarlett Johansson).

Érdekes, hogy épp Sacha Gervasi gondolta úgy, hogy Alfred Hitchcockról kellene filmet forgatnia, különösen annak tükrében, hogy most először állt a kamera mögött. Igaz, forgatókönyvíróként többek között a Terminált is ő jegyzi, így a kellő tapasztalata kétségkívül megvan, ráadásul olyan színészekkel vette magát körül, akikkel nagyon nehéz hibázni. És valóban: ezen a fronton nem is lehet belekötni a filmben. Sir Anthony Hopkins ezeregyedik arcát mutatja meg, és természetesen a rendezőzseni karakterét is gond nélkül hozzá, ráadásul minden jelenetben, minden egyes gesztusából lerí, hogy mennyire élvezte ezt a munkát. Helen Mirrenről változatlanul nehéz elhinni, hogy már 68 éves lesz, azt viszont egy cseppet sem, hogy mennyire kiváló színésznő, ezúttal is remek alakítást láthatunk tőle. Jessica Bielt ugyan jó pár filmben láttam már, de ezt megelőzően engem eddig sehol sem győzött meg, itt viszont annál inkább. Scarlett Johansson pedig az utóbbi években egyre jobban választ szerepeket és valószínűleg ennek köszönhető, hogy színésznőként is folyamatosan fejlődik. Kisebb szerepekben pedig olyan remek színészek tűnnek fel, mint Ralph Macchio, Toni Collette, Michael Stuhlbarg, vagy éppen Danny Huston.

A film másik nagy erénye, hogy nem veszi túlságosan komolyan magát. És habár a Psycho forgatása mellett elsősorban Hitch és Alma házasságának egy döcögősebb periódusába pillanthatunk bele, így is jó néhány könnyed és humoros pillanat akad. Különösen kiemelkedik a párba állítható kezdő- és záróképsor, a legendás zuhanyzós jelenet felvétele, valamint az, amikor a rendező részt vesz a film díszbemutatóján.

Ugyan elsőre örömmel nyugtáztam, hogy a sok két és fél órás alkotás után a Hitchcock épphogy túlhaladja a másfél órát, utólag azt kell mondanom, ide még pont hogy elfért volna 30-40 perc, mert sajnos hiába van több érdekes szál is, mindegyikben lehetett volna ennél több is, és érdemes lett volna jobban kibontani őket. Ugyanakkor a film ezzel együtt is jó és élvezhető, amihez Danny Elfman szokás szerint kiváló zenéje is nagyban hozzájárul. Akik szeretik Alfred Hitchcockot, Sir Anthony Hopkinst, Helen Mirrent, vagy éppen Scarlett Johanssont, semmiképp ne hagyják ki a Hitchcockot. 7/10.

Amerika déli része két évvel a polgárháború előtt. Egy különös módszereket követő profi fejvadász (Christoph Waltz) egy rabszolga (Jamie Foxx) segítségével nagy sikert ér el, és hálából felszabadítja Djangót. De a társak együtt maradnak, hogy megkeressék a fekete férfi feleségét (Kerry Washington), akit egy rabszolgapiacon láttak utoljára. A nyomok végül egy ültetvényre vezetik őket, melynek tulajdonosa (Leonardo DiCaprio) rabszolgáit - trénere segítségével - egymás elleni gladiátorküzdelemre képezi ki. A fejvadászoknak sikerül bejutniuk a birtokra, de nem biztos, hogy ki is jutnak onnan: a földesúr hű szolgája (Samuel L. Jackson) gyanút fog, és a kalandorok csapdába esnek. Dönteniük kell, hogy az önfeláldozás vagy a túlélés-e a fontosabb számukra.

Quentin Tarantino egy-egy új filmjére mindenki felkapja a fejét. Ki azért, mert rajongásig szereti a mester filmjeit, ki pedig azért, mert nagyon utálja, de középutas megoldás nemigen létezik. Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy én az előbbi tábort erősítem, így nem is kérdés, hogy a Django elszabadul az utóbbi időszak egyik legjobban várt filmje volt számomra és minden adott is volt hozzá, hogy egy újabb QT mestermű szülessen.

És bizony meg is született. Christoph Waltznak valószínűleg csak Tarantino filmjeiben kellene játszania, hiszen eddigi legemlékezetesebb és nem mellesleg Oscar-díjjal jutalmazott alakítását a Becstelen brigantykban alakította, ám most még arra is rátett néhány lapáttal és egyszerűen zseniális, amit ebből a nem mindennapi, egyszerre kifinomult és kellőképpen őrült figurából kihozott. Minden szava és megmozdulása hibátlanul a helyén van, és akárki is tűnik fel mellette az adott jelenetben, biztosan ő uralja a vásznat. Nem lenne meglepő, ha február 24-én a második aranyszobrocskát is betehetné a szekrényébe.

A Leonardo DiCaprióval való kapcsolatomról és annak alakulásáról már az Eredet kapcsán meséltem, ezúttal pedig egyenesen odáig jutottunk, hogy imádtam a figuráját és ahogy megoldotta a feladatot. Egy merőben más karaktert kapott, mint eddig bármikor, és látszott rajta, hogy ezt ő is nagyon élvezte és igazán emlékezetes alakítást hozott össze. És akkor mit mondjak Samuel L. Jacksonról, aki egy újabb, talán már az ezeregyedik arcát mutatta meg ezúttal egy minden eddigi szerepénél őrültebb és viccesebb figura megformálásával, ami olyan hatást váltott ki az idős megjelenéssel és a túlpörgetett déli akcentussal, hogy arra nem is nagyon lehet megfelelő szavakat találni. És persze a címszereplőnkről se feledkezzünk meg, akit Jamie Foxx keltett életre igencsak meggyőzően és keményen, ahogy az Django karakteréhez illik, akinek nevében, mint tudjuk, a D-t nem ejtik.

Persze lehetne azzal jönni, hogy Tarantino megint összelopkodott mindent innen-onnan, és ebben van is némi igazság, szokás szerint. Rögtön a klasszikus Franco Nero-féle Django film főcímdalával kezdünk, amire persze a lopás helyett a sokkal szebb tiszteletadás kifejezést is használhatjuk. Westernfilm pedig jó pár száz készült már, így bőven volt honnan ötletet meríteni a jelenetekhez, melyek során nem kevés mennyiségű művér is fröccsen mindenfelé. A camoszerepekről nem rántanám le a leplet, úgyis mindenki fel fogja fedezni azt a két-három arcot, akiken különböző okok miatt mosolyra húzódik majd a szája.

A 2 óra 45 perces játékidő ugyan ijesztően hosszúnak tűnik, de ne rettentsen el senkit: a film egy percig sem unalmas, mindig vannak események, poénok vagy éppen lövöldözések. Szokás szerint a zene is nagy teret kap, melyek között szintén akad jól ismert dallam, melyek közül az egyikkel még a Bud Spencer-Terence Hill páros egyik legendás western-vígjáték klasszikusát is megidézik, ami külön öröm a páros rajongóinak, így nekem is.

Quentin Tarantino ismét bebizonyította, hogy a mai rendezők között még mindig ő a legnagyobb király, és akármihez is nyúl, abból biztosan valami jó sül ki. És bár még csak az év elején vagyunk, biztosra veszem, hogy a Django elszabadult az év legjobb filmjei között fogjuk majd emlegetni az összegzésekkor. 9/10.

Maya (Jessica Chastain) CIA ügynök, aki a 2001. szeptember 11-i események után először vesz részt al-kaidás túszok vallatásában. Bár tettlegesen nem vesz részt a folyamatban, meggyőződése, hogy csak ilyen módszerekkel tudhatják meg az igazságot és érhetnek el eredményeket. Hosszú éveken át mindent belead, hogy az al-Kaida vezér, Osama Bin Laden nyomára bukkanjon, és nyomozását végül 2011. májusában sikerül koronázza. Egy különleges katonai alakulatot állítanak össze a terrorista elfogására, de egyedül Maya biztos benne, hogy Bin Laden tényleg ott van, ahol ő hiszi.

Kathryn Bigelow-ra nem lehet azt mondani, hogy túlvállalná magát, ugyanis a 2008-as, díjakkal is bőven és megérdemelten elhalmozott A bombák földjén után mindössze egy tévéfilmet rendezett még 2011-ben, utána pedig nekiállt a Zero Dark Thirty munkálatainak. Előző filmje után nem is lehetett kérdéses, hogy ő a legalkalmasabb erre a posztra, ugyanakkor ezáltal a léc is nagyon magasra került, ráadásul erősen kérdéses volt az is, hogy sikerül-e másodszor is ugyanolyan magas minőséget alkotni egy alapvetően sok szempontból hasonló alapanyagból.

Nos, örömmel jelentem: sikerült. Sőt, A bombák földjén mindmáig emlékezetes kemény jelenetei jóformán eltörpülnek néhány itt látott mellett. Robbanásokat persze sokaktól láttunk már, de van abban valami egészen egyedi, amilyen realisztikussággal Bigelow ábrázolja őket. Legyen szó akár egy étteremből ábrázoltról, vagy egy közvetlen közelről bemutatott öngyilkos merényletről. De az igazi csúcspont kétségkívül az utolsó fél óra, mind a látvány, az akció és az érzelmi hatás szempontjából. Ne csodálkozzunk, ha Mayához hasonlóan mi is tátott szájjal kísérjük figyelemmel a történéseket.

A legfőbb különbség A bombák földjénhez képest talán az, hogy míg ott elsősorban egy ember munkáját és feladatait ismerhettük meg, itt egy egész csapatét. Az elképesztő kontrasztok viszont megmaradtak. Elég csak a már említett utolsó fél órás akciót és az azt megelőző laza, poénkodós tábori jelenetet összehasonlítani. Ezek is sokat hozzátesznek a végeredményhez, és akkor még nem is esett szó a remek színészgárdáról, hiszen a kisebb szerepekben is olyan jól ismert arcok tűnnek fel, mint Harold Perrineau, James Gandolfini és Chris Pratt, Kyle Chandler és Jason Clarke alakítása pedig kifejezetten emlékezetes. Azonban Jessica Chastaint egyikük sem közelítheti meg: hibátlan, fantasztikus alakítást nyújt, amiért minden létező díjat megérdemelne.

Kathryn Bigelow ismét megmutatta, hogy kell remek filmet készíteni ebben a témában úgy, hogy az még két és fél órában se váljon unalmassá és ismét maradandó élménnyel és képsorokkal "távozzunk". 8/10.

Szóval akkor Hobbit. Meg kell valljam, a film előtt számos kritikát begyűjtöttem (mint általában szoktam), voltak jók és rosszak is, nagyjából fele-fele arányban. Ennek ellenére szívesen ültem be a moziba... Végignéztem a majd’ 3 órás filmet és emésztettem két napig. Tehát allons-y, nézzük: A Hobbit - Váratlan utazás kritika.

A történet egy könyvön alapszik, a Gyűrűk Ura univerzumából. Akkor vesszük fel a fonalat mikor még Zsákos Bilbó ifjonc Hobbit(ka) volt és a nem-annyira-öreg Gandalf beszervez neki egy Váratlan utazást. Szürke Gandalf, 12 törp és Bilbió megindulnak, hogy meghódítsák a magányos hegyet. Természetesen, ahogy a Gyűrűk Ura első részében is, itt is akadnak majd jócskán akadályok, amikkel meg kell küzdenie a csipet-csapatnak. Ezek után egyértelműen eldöntöttem, hogy Középfölde nem gyerek-barát környék, túl nagy a bűnözés. 

A film nem hordozott sok meglepetést. Másrészről pedig meglepő volt. 3 órát sikerült kitölteni a rendezőnek, habár a történet picit csapongott. Kicsit elnéztünk erre, meg arra. Szóval azért lett ez 3 óra, mert a főszál közben még elkalandoztunk 6 másik felé is. Ami nem feltétlenül rossz, de egy nagyon icipicit (mondhatni Hobbitnyit) szétdarabolta a filmet és picit fregmentált lett az összkép. Nem mondom hogy nagyon, csak egy Hobbitnyit. Plusz e mellé még társult egy számomra nagyon felesleges jelenet is. 

Egyértelműen akciódús és nagyon minőségi film lett belőle, megőrizte a Gyűrűk Ura stílust, de került bele valami újítás is. Talán ez az, ami kicsit meg tudja zavarni az embert. Egyrészről, ha látta valaki az előző 3 filmet akkor arra számít, hogy ugyanazt kapja. Aki nem látta, az meg nem érti a kötődéseket. A film valahova a két tábor közé esett, amit egyszerűen meg kell szokni. Ennyi. 

A színészek jól játszottak, a jó öreg Gandalfunk (Ian McKellen) hozta a a szokásos formáját. Martin Freeman (Bilbó) hozta a Sherlock c. Sorozatban alakított szerepét, ami tökéletesen illett a filmbe, talán emiatt is kapta meg a szerepet. El is tudom képzelni, a rendező annyit mond Martinnak hogy: “Csak legyél Wattson, ennyi.” A törpök hozták a jó hangulatot. Amikor a törpök alkottak picit Asterix és Obeliszk érzésem volt. Jó volt. 

Summa Summarum: A Hobbit trilógia első része jól sikerült, nem lehet elmondani róla, hogy szégyent hozna a sorozat többi tagjára. Hihetetlenül látványos film, eszméletlen forgatási helyszínek. Felvonultattak mindenféle élőlényt a filmben, ami még inkább fokozta a látványt. Nyilván elég sokat költöttek CGI-re, de megérte. Számomra picit szétszabdalta a történet folyását ez a sok mellékszál és al-történet, de ennyi simán belefért. Amúgyis, a zene összetartotta az egész filmet. 

Tanulság: 1. A törp nem jár egyedül! 2. Kicsi a Hobbit, de erős. 3. Most vagy én képzeltem be, vagy Galadriel (Cate Blanchett) és Gandalf között vibrált a levegő? 10/12

Wexylum