A Rómának szeretettel sokszereplős vígjáték, ami a világ egyik legelbűvölőbb városában játszódik. Woody Allen legújabb filmje bemutat nekünk egy neves amerikai építészt, aki újraéli az ifjúságát; egy átlagos középosztálybeli rómait, aki hirtelen a város egyik legnagyobb hírességévé válik; egy fiatal vidéki párt, akik különböző romantikus afférokba bonyolódnak; és egy amerikai operarendezőt, aki egy énekesnek sem utolsó temetkezési vállalkozót szeretne feljuttatni a színpadra.

A cím mindent összefoglal: ez bizony Woody Allen nagy szerelmeslevele Rómának, és persze egy kicsit nekünk is Rómáról. De persze nem is Woody Allenről beszélnénk, ha a város egyébként is mindenki által jól ismert nevezetességeit mutogatná meg nekünk az emberi kapcsolatok és néhány kellően vicces és kínos történetszál helyett. Ezek a szálak pedig ezúttal nem is igen találkoznak, elsősorban tényleg "csupán" Róma az, ami összeköti őket egymással.

Végre maga Woody mester is megjelenik ismét a vásznon, méghozzá egy nagyon bájos és jópofa szálban. Lánya egy olasz ügyvédhez készül hozzámenni, ami miatt ő annyira nem repes a boldogságtól. A helyzeten az sem segít, hogy megtudja, a fiú apja temetkezési vállalkozó. Ám amikor meghallja őt énekelni a zuhany alatt, minden megváltozik, és eltökéli, hogy így vagy úgy, de feljuttatja őt a színpadra. Jó volt őt újra színészként is látni, és ugyan sajnos nem Kern András szinkronizálja őt, de ezen hamar túlléphetünk, ugyanis Szacsvay László kiváló munkát végez.

Ezúttal a Jesse Eisenberg-Greta Gerwig-Ellen Page triumvirátusnak jutott a legtipikusabban Woody Allenes szál: egy komplikáltan szövődő szerelmi háromszög. Ráadásul mindez kiegészül az ezúttal is isteni Alec Baldwinnal, aki Eisenbergnek és Page-nek egyaránt osztogatja kért vagy kéretlen tanácsait. Ezek a jelenetek nagyon működnek, érezni a dinamikát a színészek között, Ellen Page-et pedig különösen jó volt egy tőle kicsit szokatlan szerepben látni.

Jut nekünk még két olasz szál is, amit abszolút szó szerint kell érteni, ugyanis ezekben a jelenetekben még a magyar változatban is megmaradt az eredeti olasz beszéd. Az egyik szál az Alessandro Tiberi által megformált Antonio körül bonyolódik, aki rokonságának készül bemutatni újdonsült feleségét, csakhogy egy félreértés folytán egy örömlány keveredik a hotelszobájába, és ez persze újabb félreértések és kínos jelenetek egész sorát vonzza magával. Azt pedig talán mondani kis felesleges, hogy kevés dolog van, ami überelni tudná a folyton olaszul beszélő, ezúttal talán még a szokottnál is szexibbre vett Penélope Cruzt. Ennek a szálnak a másik végén pedig természetesen a feleség, Milly áll, aki eltéved az Örök városban és többek között két kedvenc színészébe is belebotlik. Elmondhatatlanul jó volt újra látni Ornella Mutit, különösen egy ilyen szerepben. Köszönet érte.

Végül pedig ott van még a mindig fantasztikus Roberto Benigni által megformált Leopoldo sztorija, aki egyszerű polgárból egyik napról a másikra ünnepelt sztárrá válik, és persze ő maga sem érti, hogy miért. Rengeteg kínos jelenet és poén fakad ebből a szálból, Benigni pedig ismét felvillantja előttünk zseniális színészi eszköztárát.

A Rómának szeretettel egy könnyed, kellemes, Woody Allenes kikapcsolódás, amivel nem igazán lehet mellélőni, ha ilyesmire vágyik az ember. 7/10.

Miután gyerekként rákaptak a vér ízére, János (Jeremy Remner) és Júlia (Gemma Arterton) önbíráskodó bosszúállók lettek, a megtorlás elszánt angyalai. Ám sejtelmük sincs róla, hogy most ők válnak prédává, és a boszorkányoknál sokkal hatalmasabb gonosszal kell szembenézniük, a saját múltjukkal.

Lássuk be, az eredeti Jancsi és Juliska mese is elég beteg ötleten alapszik, de Tommy Wirkoláék még erre is rátettek egy-két lapáttal, ami azért attól a fickótól el is várható, akinek legutóbbi filmje a Náci zombik volt. Rendezőnk tehát ezúttal is gondoskodott az őrült alapfelállásról, és ismét kivette részét a forgatókönyv megírásából is, igaz, ezzel azért valószínűleg nem emésztette fel annyira sok idejét. De persze egy ilyen filmet nem is a története miatt néz meg az ember, ugyanakkor néhány, az eredeti mesére való visszautalást azért sikerült becsempészni, és ezek jól is működnek.

Ugyanakkor a Boszorkányvadászok elsősorban a két testvér a címben is szereplő tevékenységére fókuszál, amit természetesen jó néhány - egyre véresebb, hosszabb és durvább - jeleneten keresztül gondosan be is mutatnak nekünk. Apró negatívum, hogy a boszorkányok nagy része nagyon hasonlít egymásra, így nem mindig egyszerű feladat megkülönböztetni, hogy ki kicsoda, de a végeredmény szempontjából persze végül is mindegy is. Famke Janssent azért a kék kontaktlencsékkel sikerült kiemelni, de persze őt azért egyébként is felismerjük akárhány réteg smink és maszk legyen is rajta. Már csak azért is, mert tényleg hátborzongatóan jó alakítást nyújt, abszolút az a fajta boszorkány, akitől minimum bepisilnénk még a rémálmunkban is. Peter Stormare az utóbbi évek egyik ügyeletes rosszfiúja/genyája, így nem okoz meglepetést, hogy ezúttal is egy ilyen szerepben tűnik fel, de azt is el kell ismerni, hogy tényleg jól csinálja. Thomas Mann a tipikus bénázó kis srác, a finn származású Pihla Viitala pedig egy gyönyörű hölgy szerepében tűnik fel, akinek még Jánosunk fejét is sikerül elcsavarnia.

Apropó, János (és Júlia). A testvérpár kiválasztása remekül sikerült. Jeremy Renner kétségkívül az egyik legkirályabb és legmenőbb színész mostanság, akit Bosszúállókbeli karakteréhez hasonlóan ezúttal is elsüt néhány gyilkos egysorost (ezek közül is kiemelkedik a "Bármit is csinálsz, a kurva kalácsból ne egyél!"), Gemma Arterton pedig ismét bizonyítja, hogy amellett, hogy szép, nagyon tehetséges is. A film másik erőssége, hogy nem veszi túl komolyan magát, és ennek köszönhetően nem röhejessé, hanem kifejezetten szórakoztatóvá válik, egy tökéletes 80 perces, agykikapcsolós, boszorkánygyilkolós, bűnös élvezetté. 7/10.

Ő volt az ijesztgetés mestere. Tudta, mitől félnek kortársai a legjobban, ravaszul adagolta a feszültséget, és végül mindig sikert aratott: Alfred Hitchcock (Anthony Hopkins) minden idők egyik legjobb rendezője volt, a hátborzongató filmek királya. De ember is volt: vonzották a nők, vágyott a szerelemre, hajlott az önzésre, és a filmkészítés majdnem olyan fontos volt számára, mint imádott felesége (Helen Mirren). Hitchcock élete egyik legnagyobb dobására készül. A Psycho-t, egy elhagyott motel, egy nem is olyan ártatlan szőke nő és egy őrült gyilkos történetét készül leforgatni. Mellette a felesége, előtte a korszak egyik legszebb színésznője (Jessica Biel), a közelben egy másik sztár, Janet Leight (Scarlett Johansson).

Érdekes, hogy épp Sacha Gervasi gondolta úgy, hogy Alfred Hitchcockról kellene filmet forgatnia, különösen annak tükrében, hogy most először állt a kamera mögött. Igaz, forgatókönyvíróként többek között a Terminált is ő jegyzi, így a kellő tapasztalata kétségkívül megvan, ráadásul olyan színészekkel vette magát körül, akikkel nagyon nehéz hibázni. És valóban: ezen a fronton nem is lehet belekötni a filmben. Sir Anthony Hopkins ezeregyedik arcát mutatja meg, és természetesen a rendezőzseni karakterét is gond nélkül hozzá, ráadásul minden jelenetben, minden egyes gesztusából lerí, hogy mennyire élvezte ezt a munkát. Helen Mirrenről változatlanul nehéz elhinni, hogy már 68 éves lesz, azt viszont egy cseppet sem, hogy mennyire kiváló színésznő, ezúttal is remek alakítást láthatunk tőle. Jessica Bielt ugyan jó pár filmben láttam már, de ezt megelőzően engem eddig sehol sem győzött meg, itt viszont annál inkább. Scarlett Johansson pedig az utóbbi években egyre jobban választ szerepeket és valószínűleg ennek köszönhető, hogy színésznőként is folyamatosan fejlődik. Kisebb szerepekben pedig olyan remek színészek tűnnek fel, mint Ralph Macchio, Toni Collette, Michael Stuhlbarg, vagy éppen Danny Huston.

A film másik nagy erénye, hogy nem veszi túlságosan komolyan magát. És habár a Psycho forgatása mellett elsősorban Hitch és Alma házasságának egy döcögősebb periódusába pillanthatunk bele, így is jó néhány könnyed és humoros pillanat akad. Különösen kiemelkedik a párba állítható kezdő- és záróképsor, a legendás zuhanyzós jelenet felvétele, valamint az, amikor a rendező részt vesz a film díszbemutatóján.

Ugyan elsőre örömmel nyugtáztam, hogy a sok két és fél órás alkotás után a Hitchcock épphogy túlhaladja a másfél órát, utólag azt kell mondanom, ide még pont hogy elfért volna 30-40 perc, mert sajnos hiába van több érdekes szál is, mindegyikben lehetett volna ennél több is, és érdemes lett volna jobban kibontani őket. Ugyanakkor a film ezzel együtt is jó és élvezhető, amihez Danny Elfman szokás szerint kiváló zenéje is nagyban hozzájárul. Akik szeretik Alfred Hitchcockot, Sir Anthony Hopkinst, Helen Mirrent, vagy éppen Scarlett Johanssont, semmiképp ne hagyják ki a Hitchcockot. 7/10.

Bella (Kristen Stewart) miután életet adott lányának, Rensmee-nek, megerősödve és új képességek birtokában, vámpírként tér magához. Végre beteljesedett amire mindig is vágyott: vámpírként élheti életét Edward oldalán. A boldogságukat azonban hamarosan megzavarja a Volturi tanácsa, akik azt állítják, Cullenék vétettek a vámpírtörvények ellen. Úgy vélik, hogy Bella és Edward (Robert Pattinson) gyermeke halhatatlan, természetfeletti képességeit születése után kapta, ezért a gyermeknek meg kell halnia.
A Volturi csak a kínálkozó alkalomra várt, hogy örökre leszámolhasson Cullenékkal. Edward Jacobbal (Taylor Lautner) az oldalán szövetségeseket gyűjt, hogy együtt küzdjenek meg a Volturival a mindent eldöntő, utolsó nagy csatában, ahol már nem csak családja, hanem a vámpírok és a vérfarkasok sorsa a tét.

Szinte napra pontosan egy év telt el az előző rész bemutatása óta, és bár ezt nem tartom napra pontosan számon, de két évnél is több, mióta olvastam a könyvet. Persze azt tudom, hogy mi fog történni az utolsó filmben, de néhány apróbb részlet feledésbe merült, így jó volt ezeket felidézni. A történet egyébként a hangulatos főcím után percre pontosan ott folytatódik, ahol az I. részé abbamaradt: Bella vámpírként ébred, és igyekszik felfedezni új képességeit, több-kevesebb sikerrel. Én személy szerint több jelenetet is szívesen elnéztem volna erről, de azért így is kaptunk néhány vicces és hatásos képsort, melyek során Bella különleges adottságára is fény derült.

Ha úgy nézzük, lényegében három részre lehet osztani a filmet a történet szempontjából. Az előző sorokban említett felvezetés után a barátok összeszedése és összefogása következik. Nem tudom, volt-e már film, amiben ennyi különféle vámpír tűnt fel, mindenesetre érdekes volt egymás mellett látni ír, Amazonas-menti, indiai és brit vámpírokat, hogy csak néhányat említsek. Közben ismételten megállapíthattuk, hogy Martin Sheen Aróként is mennyire zseniális: grimaszai és arckifejezései időnként még Jim Carreyn is túltesznek. Taylor Lautner pár éve a Valentin napban már megmutatta, hogy jól állnak neki az önironikus szerepek, és Jacob mostani pólólevételét látva erre újból rádöbbenhettünk, de emellett persze a hölgyeknél így is elérte a kívánt hatást. Billy Burke mostanság bajusz és szakáll nélkül látható a Revolution című sorozatban, de azért mi elsősorban így, Charlie-ként szeretjük őt, akinek ezúttal szinte minden megmozdulása és mondata poént rejt magában.

Végül pedig a harmadik etapban a Volturival való találkozást láthatjuk. A könyvet ismerő barátaimmal mind egyetértettünk abban, hogy ezt a részt bizony elég rendesen elfuserálta Stephenie Meyer, és legszívesebben a falhoz vágtuk volna a könyvet, sőt, néhányan ezt ténylegesen meg is tették. Arról, hogy ezzel szemben, vagy éppen ennek megfelelően mi történik a filmben, csak spoilerekkel lehetne beszélni, ezt pedig inkább nem teszem meg, így maradjunk annyiban, hogy elég felemásra sikerült a dolog, de összességében azért hatásos volt.

Ami a rendezést illeti, az elején egy kicsit szokni kellett azokat a képsorokat, ahol Bella és Edward elképesztően gyorsan rohannak és ugrálnak az erdőben. Talán mintha az eddigi részekben látottnál is jobban felgyorsították volna ezeket a mozgásokat. A farkasok megvalósítása továbbra is tökéletes, ráadásul ezúttal minden korábbinál több kifejezést és érzelmet láthattunk a tekintetükben. Az utolsó jelenet és a stáblistát felvezető zárómontázs pedig úgy, ahogy van egyszerűen csodálatos, egy igazi kis búcsúajándék a rajongóknak, amely alatt én személy szerint azon gondolkoztam, hogy mit és mennyit is jelent nekem ez a sorozat és ezek a karakterek. Nem keveset, az egyszer biztos.

És bár összességében egy kicsit nagyobb hatást vártam, csalódott semmiképp sem vagyok, és biztos, hogy a többihez hasonlóan ezt a részt is jó párszor újranézem majd a közeli és a távoli jövőben egyaránt. 7/10.

Pókember újjászületik: ez a film a különös hős eredetének történetét mutatja be - de egészen új nézőpontból, és minden eddiginél izgalmasabban.
Peter Parker (Andrew Garfield) átlagos gimis srác. Kicsit magányosabb, kicsit szótlanabb a társainál - talán azért, mert a szülei még kiskorában eltűntek, és azóta Ben bácsikája (Martin Sheen) neveli. Ahogy közeledik a felnőttkor, Petert egyre jobban érdekli a múltja, hogy ki ő igazán és mi történhetett a szüleivel. Úgy érzi, titkok hálója veszi körül. Egyedül iskolai szerelmében (Emma Stone) bízhat. Amikor megtalálja apja régi irattáskáját, meghökkentő dokumentumok kerülnek elől belőle: attól kezdve egészen másképpen látja magát és a világot. A nyomok az Oscorpba, az idősebb Parker régi társához, dr. Curt Connors (Rhys Ifans) laboratóriumába vezetnek. A tudós egy különleges gyíkkivonat-szerrel kezeli magát, és a mellékhatások szörnyszülötté teszik őt. A Pókember nem tehet mást: használni kezdi különleges képességeit, hogy legyőzze a Gyíkot.

Ha azzal kezdem, hogy nem vagyok oda a szuperhős filmekért, és még a Toby Maguire-féle Pókember harmadik részét sem láttam, azt hiszem, egyértelműen kiderül, hogy Marc Webb újragondolásának sem én voltam az elsődleges célcsoportja. Sőt, talán ez a film is teljességgel kimaradt volna nekem, ha néhány barátom nem említi meg, hogy mennyire jó, és így végül mégis csak adtam neki egy esélyt, amit nem is bántam meg.

Andrew Garfieldot eddig csak a Social Networkben láttam, ahol bár nem az övé volt a főszerep, jó alakítást nyújtott, így biztosra vettem, hogy itt sem lesz vele gond, és valóban jól megoldotta Peter és Pókember karakterét. Ugyan csak egy-két Pókember képregényt olvastam, azokat is jó pár évvel ezelőtt, de nekem úgy rémlik, hogy Gwen sokkal vagányabb csaj, nem egy Mary Jane 2, amilyennek a filmben láthattuk. Pedig Emma Stone kétségkívül jó színésznő, de itt most nekem nem passzolt annyira a képbe. Akad néhány jelenet, amelyeket, ha ugyan kicsit másképp is, de a Toby Maguire-ös Pókemberben is láthattunk, és például az, amelyikben Ben bácsi meghal, ott sokkal erőteljesebbre sikerült, viszont itt pedig részletesebben mutatták be, hogyan alakul ki fokozatosan Pókember karaktere. Nagy negatívum volt még nekem a Gyík megjelenése, főleg néhány közeli felvételen, amiken kicsit bénának hatott, de a nagy ütközet így is látványosra és izgalmasra sikerült kettejük között.

Ugyan az ígérgetésekkel ellentétben szó sincs róla, hogy teljesen újraértelmezték volna Pókember történetét, de azért így is érdemes megnézni a filmet a hozzám hasonló nem rajongóknak is. 7/10.

Oskar (Thomas Horn) nem átlagos fiú. Amatőr feltaláló, felfedező, csillagász, zenész és ékszertervező. Imádott apja (Tom Hanks) a 2001. szeptember 11-i terrortámadás idején az egyik toronyházban dolgozott. Fia a temetése után talál egy kulcsot, és meggyőződésévé válik, hogy apja hagyott számára egy üzenetet: csak meg kell találnia a zárat, melyet a kulcs nyit. Útnak indul: bebarangolja New Yorkot, sokféle emberrel ismerkedik meg, sokféle sorssal találkozik. Gyásszal, örömmel, szeretettel és gyűlölettel. Míg anyja (Sandra Bullock) egyre jobban bezárkózik saját gyászába, előtte új világok nyílnak meg: melyek talán segítenek, hogy elviselje az elviselhetetlennek tűnő veszteséget.

Stephen Daldry rendező Az órák és A felolvasó után ismételten egy olyan témához nyúlt, amit az Akadémia tagjai nagyon szeretnek, és alighanem elsősorban ennek köszönhető, hogy bekerült az idei gálán a kilenc legjobb film közé, mert egyébként annyira azért nem jó. Igaz, messze nem is olyan rossz, amennyire sok helyen lehúzták, de kétségkívül megvannak a maga hibái.

Az első ilyen maga a főszereplő, Thomas Horn. Nyilván a történtekből adódóan könnyű (lenne) vele együtt érezni, de annyira idegesítő, hogy ez időnként igencsak nehezen megy, és az itteni alakítására alapozva én nem is érzem úgy, hogy komolyabb jövő várna rá, de persze sosem lehet tudni. Rajta kívül viszont igazán rutinos szereplőgárda sorakozik fel, még a kisebb szerepekben is olyan neves színészek tűnnek fel, mint John Goodman, Jeffrey Wright, Viola Davis, vagy éppen James Gandolfini. Rajtuk kívül Sandra Bullock, Tom Hanks és Max von Sydow karakterei hangsúlyosabbak, de túl sok teret egyikük sem kap. Sydow esetében ez különösen érdekes, ugyanis őt ezért az alakításáért Oscar-díjra jelölték, de erős a gyanúm, hogy ezt kárpótlásul tették, amiért sokkal jobb filmjeiért nem kapott, vagy egyszerűen csak ilyen kevés volt tavaly a jó alakítás a férfiak között. Persze a színész jelenléte ezúttal is nagyon erőteljes a vásznon, de abban a 10-15 percben, amennyiben láthatjuk, nem igazán van lehetősége maradandót alkotni.

Daldry pedig meg sem próbál a giccs és a klisék határán egyensúlyozni, de maga a történet annyira szerethető, hogy még ez is simán belefér, és emiatt tényleg nem lehet haragudni rá. A Rém hangosan és irtó közül nem annyira rossz film, mint amennyire sok helyen lehúzták, de nem is annyira jó, mint amennyire például az Akadémia felemelte. Valahol a kettő között, de egy gyenge 7/10 azért elmegy rá.

Brandon (Michael Fassbender) harmincas éveiben járó New York-i férfi, aki nagy elővigyázattal titkolja magánéletét - a város szerencsére elég sok lehetőséget biztosít szex-függősége kielégítésére, anélkül, hogy közvetlen ismerősei tudomást szereznének erről. Amikor azonban húga, Sissy (Carey Mulligan) határozatlan időre hozzáköltözik, Brandon élete fenekestül felfordul.

Steve McQueen rendező 2008-ban robbant be a köztudatba Éhség című filmjével, melyben szintén egy nem szokványos témát boncolgatott, ugyancsak Michael Fassbender főszereplésével. A nagy sikerek után nem volt meglepő, hogy A szégyentelenen is együtt dolgozott a páros, és Fassbendernél jobb színészt egyébként sem igen lehetett volna találni Brandon karakterére. Örömteli, hogy egyre inkább felfelé ível a karrierje, ráadásul még jól is választ szerepeket. Carey Mulliganről ugyanez mondható el, hiszen a néhány évvel ezelőtti Egy lányról óta is folyamatosan halad előre, és ezúttal ismét egy újabb oldalát láthattuk, amit össze sem lehet hasonlítani a bájosan naiv Jennyvel az említett 2009-es alkotásból.

Bár Brandon függősége hangsúlyos szerepet kap, mégsem igazán ez a lényeges a filmben, hanem az ő és húga kapcsolata, valamint érzéseik, amiket McQueen nagyon erős jelenetek során mutat be, úgy, hogy közben a legapróbb mozdulatokról, gesztusokról sem feledkezik meg, és remekül lavírozik ebben a kettősségben. Aki tehát szereti a nem mindennapi témákat, a zseniális rendezéseket, vagy egyszerűen csak Fassbender és Mulligan fantasztikus játékára kíváncsi, semmiképp se hagyja ki A szégyentelent. 7/10.

Amikor az egykori motoros bandatag, Sam Childers (Gerard Butler) meghozza élete legnagyobb döntését, és addigi bűnös életét hátrahagyva Kelet-Afrikába utazik, hogy segítsen újjáépíteni a polgárháború áldozatainak otthonait, elborzadva tapasztalja, hogy miféle szörnyűségekkel kénytelen szembenézni a térség könnyen sebezhető népessége, főként a gyerekek. Sam mindent megtesz azért, hogy árvaházat alapítson ott, ahol a legnagyobb szükség van rá: a Lord's Resistane Army (LRA) nevű brutális milícia által uralt területen, akik arra kényszerítik a gyerekeket (még tinédzserkoruk előtt), hogy katonák legyenek. Ám Childers nem elégszik meg annyival, hogy megvédje az LRA áldozatait. Fegyveres küldetéseket szervez az ellenséges területekre, hogy visszaszerezze az elrabolt gyermekeket, és hogy újra békét hozzon a szudáni nép és saját maga számára is.

Nem túlzottan nagy reményekkel ültem le a film elé, mert elég kevés jót hallottam róla, ráadásul az utóbbi időben Gerard Butler is inkább a rosszabbik arcát mutatta, de azért végül mégis megkapta az esélyt tőlem. A Childershez hasonló karakterekben az a jó, hogy meglehetősen emberiek, tele gyengeségekkel és hibákkal, ahogyan bárki más, de mégis van valami rendkívüli céljuk, amiért bármit hajlandóak megtenni, és emiatt nagyon könnyű azonosulni velük és drukkolni nekik. Childers egyébként egy valóban létező személy, aki jelenleg is Afrikában fáradozik azon, hogy másokon segítsen, és már csak azért is érdemes megvárni a stáblista végét, mert ő maga is szól néhány szót. Gerard Butler ugyan külsőre nem igazán hasonlít rá, de a karaktert nagyon jól elkapta, és végre ismét egy igazán jó alakítással örvendeztet meg minket, amibe szemlátomást a szívét-lelkét beleadta, de azt hiszem, egy ilyen szerepet nem is lehet másképp eljátszani. Michelle Monaghannek sajnos csak néhány jelenet jut, de ennyi alatt is hozza a tőle elvárhatót, és ez Michael Shannonról is elmondható, a színészek munkájába tehát abszolút nem lehet belekötni.

Marc Forster többször is nyilatkozta már, hogy nagyon érdeklik őt az emberi lélek rejtelmei, így Childers történeténél jobb alapanyagot valószínűleg keresve sem találhatott volna magának. Emellett a rendezői munkájába sem lehet belekötni, vannak finomabb részek, de ahol kell, nem fél kemény, sőt, néha sokkoló képeket megmutatni. Az egyedüli probléma, mint oly sok más filmnél, a forgatókönyvvel adódik. Jason Keller ezelőtt mindössze egy 2002-es tévéfilmet írt meg, igaz, azóta már túl van a Tükröm, tükrömön, és ő írta a Stallone-Schwarzenegger páros főszereplésével készülő The Tomb szkriptjének végső változatát is. A Géppisztolyos prédikátornál azonban még érezhetően hiányzott belőle a rutin, és 30-40 perccel a vége előtt sajnos elég rendesen leül a film, és nehezen is "pörög fel" újra, bár a zárással nincs gond. A film tehát összességében egyáltalán nem rossz, egy nem mindennapi ember nem mindennapi története, amivel valószínűleg mindenki talál valamilyen azonosulási pontot, így már csak ezért is érdemes tenni vele egy próbát. 7/10.

A boldogtalan Fred Jones (Ewan McGregor), a halászat-specialista egy nap különleges, vagy talán inkább nevetséges projekt vezetésére kap felkérést, Jemenben száraz, kiapadt folyómedreiben kell meghonosítania a lazachalászatot. Az ötlet mögött egy jemeni sejk (Amr Waked) áll, aki egyben egy skóciai sportbirodalom tulajdonosa. A sejk abban hisz, hogy ha a pecázást meghonosítja saját országában is, akkor elősegíti a békét és a spirituális felemelkedést a gyilkos indulatok uralta országban. A filmből választ kaphatunk arra a kínzó kérdésre is, hogyan függ össze a műlegyes horgászat komoly politikai lépésekkel, láthatunk nem várt hősiességet és későn érő szerelmet, valamint talán bebizonyosodik, hogy a lehetetlen is lehetséges.

Elsősorban Ewan McGregor miatt érdekelt ez a film, aki már hosszú évek óta az egyik kedvenc színészem, és lehetőleg szerint igyekszem mindent megnézni tőle. Ezúttal egy első ránézésre nem túl izgalmas karaktert kapott, akinek az egész élete egy merő unalom és teljességgel kiszámítható. És bár a filmben Emily Blunt mondja ki azt, hogy a lazachalászat projekt megmentette az életét, ez Fredről is maximálisan elmondható. Egyébként kettőjük párosa kifejezetten jól működik, és főleg a köztük lévő távolságtartás miatt számos vicces momentum is akad. A mellékszereplők is rendben vannak, bár komolyabb teret igazán csak Amr Waked sejkje, és Kristin Scott Thomas sajtófőnök karaktere kap, aki egyébként a film legzseniálisabb figurája, és szerinte pontosan olyan, amilyennek a többség egy ilyen beosztásban dolgozó egyént elképzel.

Valószínűleg az alkotók neve is ismerősen cseng a többségnek, hiszen Lasse Hallström rendező eddig olyan filmeket jegyez, mint a Gilbert Grape, a Casanova, a Kedves John, vagy éppen egyik személyes kedvence, a Csokoládé. Simon Beaufoy forgatókönyvíró hasonlóan szép filmográfiával büszkélkedhet, neki köszönhetjük ugyanis az Alul semmi, a Fújd szárazra, édes!, a Miss Pettigrew nagy napja, a Gettómilliomos és a 127 óra szkriptjét is. Nem meglepő tehát, hogy kettőjük összefogásából egy, a hibái ellenére is szerethető, bájos, helyenként vicces film született, melyből ismét bebizonyosodik, hogy akármilyen őrültségnek is tűnik a legnagyobb álmunk, attól még valóra válhat, ha mi magunk igazán hiszünk benne. 7/10.

J (Will Smith) 15 éve védi bolygónkat az univerzum mocskától, és látott már néhány furcsa dolgot, de egy csápos, kocsonyás, nyolckarú lényt sem tart olyan érthetetlennek, mint szűkszavú kollégáját, K-t (Tommy Lee Jones). Amikor utóbbi eltűnik, sőt, egy időhuroknak köszönhetően úgy tűnik, hogy talán sosem létezett, hű társa mégis jelentős kalandra vállalkozik, hogy megmentse. Visszatér a múltba, hogy az eredeténél leplezze le azt a Földön kívülről irányított konspirációt, amely megpróbálja újraírni az emberi történelmet. A szolgálati időgép 1969-be, New Yorkba repíti, ahol összefog az ifjú, de máris pókerarcú K-val (Josh Brolin). Csupán 24 óra áll a rendelkezésükre, hogy helyrezökkentsék az időt: a tét K élete, az ügynökség sorsa és az emberiség jövője.

Az első két részt néhány hete néztem újra, és bár technikailag már nem a legfejlettebb a látványviláguk, azért még mindig nagyon szórakoztató és jó filmek. A harmadik résztől is valami hasonlót vártam, és nem is okozott csalódást. Will Smith és Tommy Lee Jones ott folytatják, ahol abbahagyták, és még mindig nagyon jól áll nekik ez a két ikonikus karakter, a sötét napszemüvegekről már nem is beszélve. Ezúttal pedig még Josh Brolin is csatlakozott hozzájuk, akinél jobb színészt nem is találhattak volna a fiatal K szerepére.

Szerencsére a forgatókönyv sem lett elnagyolt, és bár a történet nem túl bonyolult, sikerült élvezhetővé tenni, és nem kevés poénnal is feldobni, hogy akkor se unatkozzunk, amikor épp nincs akció, ráadásul még a két ügynök múltjából is megtudtunk egy-két meglepő dolgot. Az 1969-es New York megvalósítása nagyon jól sikerült, hűen idézte a kor hangulatát. Emellett pedig sok visszautalást is kaptunk az előző részekre, így ez a film elsősorban a franchise rajongóinak szól, akiknek többsége szerintem azt fogja gondolni a megtekintése után, hogy soha rosszabb folytatás- és előzményfilmet. 7/10.

Alex, az oroszlán, Marty, a zebra, Gloria, a víziló, és Melman, a zsiráf még mindig azon küszködnek, hogy hazajussanak szeretett városukba, New Yorkba, és persze Julien király és a pingvinek is csatlakoznak a komikus kalandhoz. Útjuk során átszelik Európát, ahol megtalálják a tökéletes álcát: egy vándorcirkuszt, amit átalakítanak - Madagaszkár stílusban.

Kicsit aggódva ültem le a harmadik rész elé, mivel az első kettőt nagyon szeretem, és nem voltam benne biztos, hogy sikerül-e az alkotóknak tartania a minőséget. Ám ezek az aggályaim hamar elmúltak, ugyanis már az első jeleneteknél kiderült, hogy megmaradt az a jó értelemben vett állandóság, ami jellemzi a szereplőket, vagyis minden és mindenki olyan, mint régen. Illetve azért mégsem teljesen, hiszen jó néhány új szereplő is akad a cirkuszi állatok személyében.

Közülük pedig akiket jobban is megismerhetünk, vagyis Stefano, az olasz fóka, Vitaly, az orosz tigris, Gia, a leopárd lány, valamint Julian király szerelme, Sonja, a kissé depressziós medve a maguk tipikussága ellenére is nagyon jól eltalált karakterek. Ezúttal egy komolyabb ellenség is akad az Alexéket üldöző DuBois kapitány személyében, aki pontosan az a kiállhatatlan negatív karakter, amilyet vár az ember. A poénok nagy részét ezúttal is a pingvinek és Julian szolgáltatják, de mindenkinek jut legalább egy-két jó pillanat, nem beszélve a két közös fireworkös jelenetről, amiket egyszerűen lehetetlen nem végigmosolyogni, és annyira látványosak, hogy ténylegesen a cirkuszban érezhetjük magunkat.

A harmadik rész ugyan összességében talán egy kicsivel elmarad az első kettőtől, de azért így is nagyon jó szórakozást nyújt, és remek záródarabja a trilógiának, már persze, ha nem lesz negyedik rész. A 7/10 mindenképp jár érte.

A tizenkét éves Percy Jackson vásott kölyök, az iskolák réme. Egy furcsa idegen rábeszéli az anyját, hogy küldje a fiút egy speciális nyári táborba. Valójában ez nem más, mint a félistenek titkos központja, itt képezik ki a görög istenek halandókkal nemzett, különleges képességekkel megáldott gyermekeit. Percy itt tudja meg, hogy a tenger istenének, Poszeidónnak az eltitkolt fia. A srác persze belekeveredik az istenek háborújába, és rá vár a feladat, hogy visszaszerezze a főisten, Zeusz ellopott villámát, amelyet Hadész, az alvilág ura rejteget. Sok kaland közepette teljesíti feladatát.

Nick Cassidy (Sam Worthington) volt New York-i rendőrtiszt börtönbüntetését tölti, miután a méregdrága gyémánt, amelynek biztonságos szállításáért ő felelt, eltűnt. A gyémánt tulajdonosa, David Englander (Ed Harris) Cassidyt tette felelőssé az esetért, és ezért Cassidyt 25 év börtönre ítélték, Englander pedig felvette a kártérítés díját.
A volt rendőrtiszt megszökik, majd váratlan döntést hoz: kilép egy New York-i szálloda 20. emeleti szobájának ablakán. A szálloda alig arasznyi párkányán egyensúlyozva igyekszik meggyőzni Lydia Spencer tárgyalót (Elizabeth Banks) az ártatlanságáról. A kibontakozó cselekmény során kiderül, hogy sokkal több forog kockán annál, mint hogy egy ember elvesztheti az egyensúlyát.

Érdekes alapötletre épül fel a film, és már csak emiatt is felkerült a kötelező néznivalók listájára, elvégre az ember örül, ha valami újat láthat. Ez azonban sajnos csak részben igaz a Borotvaélenre: mert bár vannak benne nagyon jó megoldások, rengeteg a kiszámítható fordulat is. Az azonban biztos, hogy a színészekre nem lehet panasz. Sam Worthingtonnak ez a szerep is jól áll, és azt is megmutatja, hogy nem kell neki nagy tér hozzá, hogy bizonyítsa képességeit. Amilyen meglepőnek és furcsának hatott elsőre Elizabeth Banks túsztárgyalóként, annyira jól működött a dolog, ráadásul a Worthingtonnal való párosuk is remek. Ed Harris telitalálat a gerinctelen üzletember szerepére, Jamie Bell pedig megmutatja, hogy laza tolvajként is megállja a helyét.

A film első felében gyakorlatilag semmi hiba nincs: egy egészen rövid felvezető után rögtön belecsapnak a dolgok közepébe, és szép lassan ismerjük meg az ügy hátterét, illetve azt, hogy pontosan miről is szól ez az egész. A gondok pedig pontosan akkor kezdődnek, amikor megkapjuk a (majdnem) teljes képet, ugyanis a film innentől teljesen tipikussá válik, gyakorlatilag előre lehet tudni, hogy mi fog történni. Meglehet, hogy ez az alkotóknak is feltűnt, ezért próbáltak időnként egy-egy poént bedobni, de ezek nagy része nem működik, vagy egyszerűen csak nem illik bele a filmbe.

A Borotvaélen viszont ezek ellenére is jó film, ráadásul nem is különösebben hosszú, így egyszer mindenképp érdemes megnézni. 7/10.

Chris Farraday (Mark Wahlberg) régen felhagyott a bűnöző életmóddal, de miután sógora, Andy (Caleb Landry Jones) elszúrja könyörtelen főnöke, Tim Briggs (Giovanni Ribisi) egyik drogügyletét, Chris visszakényszerül abba, amit a legjobban csinál - a csempészésbe - hogy kiegyenlítse Andy tartozását. Chris legendás csempész, és gyorsan összehoz egy csapatot legjobb barátja, Sebastian (Ben Foster) segítségével egy utolsó menetre Panamába és vissza, annak reményében, hogy több milliónyi hamis pénzzel térnek haza. Ám a dolgok hamar elkezdenek szétesni, és amikor már csak pár órájuk van összeszedni a pénzt, Chrisnek be kell vetnie régen használt fogásait, hogy lavírozni tudjon a brutális drogbárók, zsaruk és bérgyilkosok hálójában, mielőtt a felesége és a fiai célponttá válnak.

A történet alapján első hallásra egy kőkemény akciófilmre számítana az ember, azonban a Csempészek inkább a nagy akció részleteire és annak kidolgozására fókuszál, de azért persze akcióban sincs hiány. Időnként egy kicsit az Olasz meló is eszünkbe juthat a film közben, és ez is azt támasztja alá, hogy Mark Wahlbergnek az ilyen stílusú filmek fekszenek igazán.

A film egyik legjobb húzása, hogy bár egyértelműen az ő karaktere áll a középpontban, a többiek megismerésére is marad idő. Giovanni Ribisi számtalan különféle szerepben bizonyított már, így nem meglepő, hogy kemény gengszterként is zseniális. Ben Foster az utóbbi pár évbe fokozatosan küzdi egyre feljebb magát, és Sebastian összetett karaktere egy újabb lépés volt a számára. Kate Beckinsale-ről pedig szőke haja miatt nekem rögtön a Szárnyas teremtmények ugrott be, de ezúttal ottani karakterének épp az ellentettjét, egy gondoskodó és aggódó édesanyát és feleséget alakít.

A Csempészek egy kifejezetten jó iramú, pörgős és izgalmas film, tele nagyszerű színészekkel, egyszóval nem érdemes kihagyni. 7/10.

Sacha Baron Cohen Borat, Alig G és Brüno után újabb nagyszabású karakterrel ajándékozza meg a mozinézőket: a világ legkülöncebb és legegoistább diktátorával, Aladeennel. Az elpusztíthatatlan szakállú Aladeen, aki pénzéhes celebeket fektet meg és megbundázza saját olimpiáját, akkor kerül a nemzetközi figyelem középpontjába, amikor felröppen a hír titkos atomprogramjáról. Egy félresikerült merényletet követően Aladeen egy fillér nélkül magára marad New York utcáin. Kivégzettnek hitt honfitársai elől menekülve Aladeen úgy dönt, visszaszerzi hatalmát, ami egyfelől fergeteges összeütközésekhez vezet a viselkedésén megbotránkozó amerikai polgárokkal, másfelől olyan felfedezésekhez, melyek leleplezik Amerika külpolitikáját.

Töredelmesen bevallom, hogy sem az Ali G-t, sem a Boratot, sem a Brünót nem láttam, és valószínűleg A diktátor is erre a sorsa jutott volna, ám a sok pozitív visszajelzés végül felkeltette az érdeklődésemet, és tegnap megnéztem a filmet, és bizony egyáltalán nem bántam meg. Cohent alighanem az Isten is arra teremtette, hogy őrült fazonokat találjon ki, és elevenítsen meg, és Aladeen admirális-generális még ezek közül is kétségkívül kiemelkedik. A film elején néhány jelenetben láthatjuk, miket is csinál egy igazi diktátor: saját olimpiát szervez, ahol 14 számban is ő lesz a bajnok, az igen és a nem szót is az Aladeenra cseréli, és akár a legközelebbi barátait is hajlandó kivégeztetni, ha azok nem értenek vele egyet.

Ezek után a film szinte végig Amerikában játszódik, ahol diktátorunk számos vicces helyzetbe keveredik, vagy ha nem, akkor ő generál ilyeneket maga körül. Ráadásul a mellékszerepekben is rengeteg ismerős arc felbukkan, mint például Megan Fox, John C. Reilly, Sir Ben Kingsley, vagy épp Anna Faris, akit én csak jó 35-40 perc után ismertem fel.

Párszor azonban sajnos leül kicsit a film, bár egy-egy menetrend szerint érkező poénnal mindig sikerül újra berántania a nézőket, és elérnie, hogy drukkoljunk Aladeennak. Aki tehet egy jó vígjátékra vágyik sok nevetéssel, vevő a nem túl korrekt poénokra, és a néhány gusztustalanabb jelenet sem riasztja el, annak A diktátor tökéletes választás. 7/10.