Rose, egy zabolátlan dampyr (félig ember, félig vámpír testőr), akit mora barátnőjével, Lissával együtt szökés közben kapnak el és visznek vissza az eldugott Szent Vlagyimir Akadémiára. A vámpíriskola a mora uralkodói családok és dampyr testőreik számára szolgál oktatóhelyül. Lissa egy mora (halandó vámpír) nemesi család sarja, egy hercegnő, ami miatt folyamatos életveszélyben van. Mindketten az átlagos vámpírdiákok életét próbálják élni, de Lissa különleges mágikus képességei és a mindkettőjüket megkísértő tiltott szerelem nem javít a helyzeten. Az iskola valószínűleg a legrosszabb búvóhely számukra, ezért Rose keményen edz, hogy hivatalosan is Lissa testőre lehessen. Addig is kénytelenek szembenézni a belső és külső támadásokkal, amit a kegyetlen strigák (halhatatlan vámpírok) jelentenek, akiknek mindent megér, hogy levadásszák a mora trónörököst, Lissát.

Jó néhány hónapja nem olvashattatok értékeléseket a blogon, de mostantól igyekszem ismét viszonylag rendszeresen jelentkezni velük. Ráadásul most szinte kötelességemnek is érzem, ugyanis annyi rosszat olvastam mindenfelé a Vámpírakadémiáról, hogy úgy érzem, "védelmembe" kell vennem a filmet. Érdekes a helyzet, ugyanis az előzetesek egy kissé félrevezetőre sikerültek, így könnyen előfordulhat, hogy az ember nem azt kapja, amit azok alapján vár, bár ez esetben ez talán nem is baj. Például abszolút kellemes meglepetés volt, hogy a film egy teljesen komoly vámpíros jelenettel kezdődik: vérszívással, verekedéssel és vámpírharccal, illetve egész pontosan dampyr-striga harccal. Mivel azonban a történet nagy része egy középiskolában játszódik, amibe ugyan vámpírok járnak, és a tanítás sem teljesen hétköznapi, nem meglepő, hogy tipikus gimis elemeket is kapunk némi vámpíros intrikával fűszerezve.

Az egyensúly viszont végig tökéletes: akad bőven poén, több szerelmi szál, akció és a történetről se feledkeztek meg. Bár nem olvastam a könyvet, mégis úgy éreztem, remekül építenek fel egy komplett mitológiát, aminek a gyökerei ugyan részben a klasszikus vámpírtörténetekbeől erednek, mégis jóval összetettebb és sokrétűbb annál. Természetesen akad néhány "beszólás" az Alkonyat Sagára is, például, hogy itt senki sem csillog, ugyanakkor a Christiant alakító Dominic Sherwood kísértetiesen emlékeztet Edwardra, és nem csupán külsőre, hanem gesztusaiban, nézéseiben és megmozdulásaiban is.

És ha már ő szóba került, vegyük sorra a többi szereplőt is. Olga Kurylenkónak ezúttal egy elég utálatos karakter jutott az igazgatónő személyében, és bár szokatlan volt ilyen szerepkörben látni, jól megoldotta a dolgát. Sarah Hylandet Natalyaként láthatjuk, aki a film nagy részében leginkább esetlenségével és szünet nélküli csacsogásával szolgáltatta a poénokat, a Miát alakító Sami Gayle pedig számomra - minden bizonnyal a külső hasonlóság miatt - Mena Suvarit idézte, és úgy tűnik, tehetségből is kijutott neki. Mindenképp említést érdemel még a jó néhány BBC-s sorozatból ismerős Claire Foy, aki egy kicsi, ám jelentős szerepben brillírozhatott. Végül pedig ott van Lucy Fry és Zoey Deutch, vagyis a két főszereplő, akik nagyszerű párost alkotnak, és mindketten jól hozzák a karakterüket. Rose különösen zseniális, és nem egy tipikus figura, aki a legnehezebb helyzetből is képes lazán vagy poénnal kivágni magát, Zoey Deutch pedig abszolút uralja is a vásznat, de ez nem is meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy Lea Thompson lányáról van szó.

A megoldások közül külön elismerést érdemel, ahogy megoldották, hogy Rose "belelát" a Lissával történő dolgokba, és érzi, amit barátnője érez, bemutatva ezzel a köztük lévő különleges köteléket. Emellett nem elhanyagolható, hogy a vámpírok - vagyis elsősorban a strigák - és a pszi-kopók megjelenítésére is ügyeltek, így semmi nem hat gagyinak. Ráadásul a film végi néhány képkockával előre is utalnak a következő részre, melynek elkészülése azonban sajnos erősen kérdéses. Mindenesetre én a magam részéről nem értem a fanyalgókat, ugyanis minden szempontból jól szórakoztam, és a DVD-megjelenés idején biztosan újranézős lesz a film, addig pedig jöhetnek a könyvek. 8/10.

Amióta Dom és Brian a riói balhéval hazavágtak egy helyi kiskirályt és szétosztották a százmilliós zsákmányt a bandának, hőseink szétszóródtak a világban. Ám az életük nem lehet teljes, mivel nem térhetnek haza, állandó szökésben vannak. Eközben Hobbs 12 országon át üldöz egy bandát, melynek tagjai halálosan felfegyverzett sofőrök, és vezérüket egy kíméletlen cinkos segíti, akiről kiderül, hogy nem más, mint Dom halottnak hitt szerelme, Letty. A bűnözőket csak úgy lehet megállítani, ha az utakon fel tudják venni velük a versenyt, ezért Hobbs megkéri Domot, hogy hozza össze "elit alakulatát" Londonban. A fizetség? Teljes kegyelem mindannyiuknak, hogy visszatérhessenek otthonukba, és egyesíthessék családjaikat.

A Halálos iramban specialista Justin Lin immár negyedik filmjét rendezte a franchise-ból, és ahogy az előző két résznél már megszokhattuk, ezúttal is valamennyi főszereplő visszatért. Olyannyira, hogy még Michelle Rodriguez Lettyjét is visszahozták, bár az előző rész végét ismerve ez aligha okozott meglepetést bárkinek is, de ha valaki esetleg mégsem készült fel rá, annak sem marad sokáig titok, ugyanis már a film eleji főcímben kiírják a nevét jó nagy betűkkel. Ha már szóba került, a főcím kifejezetten hangulatosra sikerült, jó ötlet volt a korábbi részek emlékezetes képsoraiból összevágni, és egyúttal ezzel is tisztázták, hogy ezúttal (is) a karakterek szinte már családi jellegű kapcsolata kerül előtérbe.

És ha már karakterek: azt hiszem, az elmúlt évek során sikerült mindenkit megkedvelnünk valamiért, és ezt minden egyes filmben megbízhatóan szállítják is nekünk újra és újra, és bizony igazán csak akkor teljes ez a kép, ha valamennyien benne vannak. Alapvetően persze még mindig Brian és Dom a csapat fő motorjai, de örömteli, hogy a többiek is nagyobb teret kaptak ezúttal a szokásosnál, és úgy tűnik, már Dwayne Johnson Hobbsát is lényegében csapattagnak tekinthetjük, de ezt aligha bánja bárki is.

A történet természetesen ezúttal is faék egyszerűségű, bár az előző részekkel összevetve talán valamivel több csavart tartogat, igaz, ezek nagy része könnyedén kiszámítható előre, sőt, némelyik már-már szinte nevetséges. Ez a jelző egyes akciójelenetekre is jellemző, amiken már leginkább csak ingatja a fejét az ember. Persze érthető, hogy minden résszel egyre emelni kell a téten az akciókat tekintve is, de a tankos és a repülőgépes jeleneteket látva elég nehéz elképzelni, hova lehet még ezt fokozni, de mivel már készül a hetedik rész, így alighanem ezt is megtudjuk majd. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy akármennyire eltúlzottak és néha már tényleg a nevetségesség határát súrolják egyes jelenetek, a többségük mégis működik. A korábbi részekre való visszautalgatásokért pedig külön jó pont jár, és végre a Tokiói hajsza történetszála is a helyére került időben, ezzel egyúttal a következő rész (vagy akár az egész következő trilógia) vezérfonalát is felvezetve.

Ami a szinkront illeti, a főbb szereplők közül Vin Diesel ezúttal is megőrizte Galambos Pétert, akárcsak Ludacris Nagypál Gábort és Dwayne Johnson Schneider Zoltánt. A Szikla harmadszor jutott el idén a magyar mozikba és ez esetében három különböző magyar hangot jelent. Igaz, Paul Walker még rajta is túltesz: ő csak a Halálos iramban szériát tekintve fogyasztja negyedik magyar hangját (Bozsó Péter, Király Attila és Viczián Ottó után ezúttal ismét az előző részben hallott Rajkai Zoltán szinkronizálja). Michelle Rodriguez természetesen ezúttal is megkapta Soleczki Jankát, Tyrese Gibson pedig újfent Kálid Artúr hangján szólal meg, és ez a páros magasan a legzseniálisabb; Roman dumái Kálid tolmácsolásában ütnek igazán.

Egyébként a poénok nagy részét ezúttal is Roman és Tej karaktere szolgáltatja, de Hobbs is előrukkol néhány szórakoztató megoldással. Domnak ezúttal főleg a klisék puffogtatása jut, de elnézzük neki, mert a karakter még mindig működik. Akárcsak maga a franchise is: hiába, hogy ez már a hatodik rész, még mindig van lendület a szériában és a zárójelenetben belebegtetett új szereplő érkezésével ez a lendület csak még tovább nőhet. 8/10.

A Gatlin nevű kisvárosba újonnan érkező Lena Duchannes (Alice Englert) hamar felkelti Ethan Wate (Alden Ehrenreich) érdeklődését. A fiú elvágyódik a szerinte reménytelenül unalmas városkából, ám rövid időn belül annyi izgalom zúdul rá, amennyire sosem számított: Lena ugyanis természetfeletti képességekkel bír. Lena és Ethan bimbózó szerelmét Lena családjának sötét öröksége is veszélyezteti, és hogy a lány Igéző, akinek a tizenhatodik születésnapján örökre eldől: a Fényé vagy a Sötétségé lesz-e, a jó vagy a gonosz oldalára áll-e.

Előzetesen nem sokat tudtam a filmről, bár az előzetessel többször is találkoztam, és ez elég is volt ahhoz, hogy beüljek rá, és valahol legbelül talán abban is reménykedtem, hogy kicsit pótolja majd a Twilight hiányát. Azt viszont biztosan nem gondoltam, hogy ennyire jó lesz.

Persze Richard LaGraveneséről köztudott, hogy nagyon ért a romantikus filmekhez, hiszen olyan remek alkotások köthetők a nevéhez, mint A szív hídjai, a P.S. I Love You, vagy éppen a Vizet az elefántnak. Ezúttal viszont az alapanyag adva volt Kami Garcia és Margaret Stohl regényének köszönhetően, amelyből egyébként már négy rész jelent meg. Emiatt is igazán kár, hogy a film sajnos messze nem teljesít az elvárásoknak megfelelően, így könnyen lehet, hogy a folytatásoknak búcsút inthetünk.

Jó húzás volt ismeretlen színészeket megtenni főszereplőnek, így valahogy hitelesebb és átélhetőbb volt az egész. Azt persze túlzás lenne állítani, hogy bármelyiküktől is Oscar-díjas alakítást láthattunk volna, de amit a szerepük megkívánt, mindketten könnyedén hozták, és biztosan hallunk még majd róluk. A mellékszerepekben már több ismert arc is visszaköszön, mint például Thomas Mann, Emmy Rossum és Viola Davis. És persze ott van a mindig zseniális Emma Thompson és Jeremy Irons is, akik természetesen ezúttal is zseniálisak, minden apró mozdulatukat élmény nézni.

A történetben sajnos akad néhány vakfolt. Eleinte az az ember érzése, hogy kicsit túl gyorsan történnek a dolgok, vagy legalábbis mindenből túl keveset kapunk, utána pedig valamiért megtörik az ív, de szerencsére hamar sikerül visszatalálniuk és az utolsó 30-40 perc már hiba nélkül pereg le, és a végére nem is marad hiányérzetünk: van itt minden, amit egy ilyen filmtől elvár az ember, ennél több pedig nem is kell. 8/10.

A világtól egy gát által elválasztva, elfeledett, de erős közösségben él a hatéves Hushpuppy (Quvenzhané Wallis). Édesanyja rég eltűnt, imádott édesapja, a bárdolatlan Wink (Dwight Henry) pedig az alkohol rabja, így a kislány teljesen magára marad az elszigeteltségben. Mivel a társasága csak néhány szelíd vadállat, az élet számára nem más, mint a természet mozgó, lélegző, morgó dolgainak törékeny hálója. Ha pedig ezekben a jelenségekben zavar támad, az veszélyezteti az egész világegyetem harmóniáját. Amikor százévente előforduló hatalmas vihar kavarja fel az öbölváros körüli nyugodt vizeket, nemcsak az édesapa betegszik meg hirtelen, de régen kihalt ördögi lények támadnak fel fagyott sírjukból, hogy rettegésbe taszítsák a Földet. Hushpuppy tanúja lesz az elemek pusztító erejének és megpróbál mindenre és mindenkire vigyázni, aki kedves a számára. Célja, hogy helyreállítsa az egykori idillt és ezzel megmentse haldokló apját. A kis hősnek így korán meg kell tanulnia, hogyan állítsa meg a megállíthatatlant, amely gigantikus erővel csap le a világra.

Sejtettem, hogy súlyos film lesz A messzi dél vadjai, de azt azért nem gondoltam, hogy ennyire. Az első rendezését elkövető Benh Zeitlin nem kis fába vágta a fejszéjét ezzel a témával, és valami olyat mutat nekünk, amihez hasonlót ugyan talán már láthattunk, de ennyire erőteljes megvalósításban biztosan nem, A kis faluban elképesztő nyomor uralkodik, mindent belep a szemét és a kosz, de a közösség mégis összetartó, rengeteg mindent megünnepelnek, és esetenként kifejezetten boldogok. Ráadásul ezt az egész világot egy hatéves kislány szemével láthatjuk, ezzel is még tovább növelve minden mozzanat, jelenet és pillanat jelentőségét.

Hushpuppy alapvetően olyan, mint bármelyik másik gyerek. Akármilyen kemény, sőt, esetenként durva is részeges édesapja, végtelenül szereti őt, és bármit megtenne érte különösen azután, hogy megtudja: beteg. Ez a film szempontjából is komoly fordulópont, mivel a nagy vihar és a betegségek kitörése miatt az egész falut kitelepítik, így kénytelenek elhagyni imádott életterüket egy időre. Zeitlin nagyszerűen mutatja be ezt az egymáshoz és a földjükhöz való ragaszkodást, érzékeltetve, hogy ezeknek az embereknek tényleg ez minden kincsük, és semmi más nem fontos nekik az életben.

Quvenzhané Walli játékára egyszerűen nincsenek szavak. Elképesztő, amit ez a tízéves kislány alakít, minden apró mozdulatából erő, magabiztosság, vagy éppen törékenység és gyengeség árad, ha az adott jelenet azt kívánja meg. Egy biztos: mindenképp érdemes rá mostantól nagyon komolyan odafigyelni. Az édesapát alakítható Dwight Henrynek szintén ez volt az első szerepe, előtte is maximálisan le a kalappal, ő is hatalmasat játszik.

A messzi dél vadjai nagyon nehéz és nyomasztó film, ugyanakkor van egyfajta varázsa, ami miatt mégis nagyon lehet szeretni. Az pedig biztos, hogy maradandó nyomot hagy az emberben. Újranézésre ugyan valószínűleg nem sokakat késztet, de egyszer mindenképp látni kell. 8/10.

Miután Ray Owens (Schwarzenegger) egy balsikerű művelet miatt érzett elkeseredésében elhagyja a Los Angeles-i rendőrség kábítószerosztályát, seriffként vigyáz egy álmos határvároska, Sommerton Junction rendjére. A békés időknek azonban egyik pillanatról a másikra vége szakad, amikor a hírhedt drogbáró, Gabriel Cortez (Eduardo Noriega) elképesztő vakmerőséggel megszökik az FBI rabkonvojából. Kíméletlen zsoldosok segítségével, akiket a jégszívű Burrell (Peter Stormare) vezet, Cortez az amerikai-mexikói határ felé száguld egy felspécizett kocsiban, egy tússzal az oldalán.

Ugyan épp javában Oscar-szezon van és még a jelölt filmekkel is csak nagyon lassan haladok, Arnold Schwarzenegger mozis visszatérést semmiféle ürüggyel nem lehetett kihagyni, hiszen mégiscsak egy történelmi jelentőségű pillanatnak lehetünk a tanúi. Igaz, sajnos nem elegen, ugyanis a film igencsak gyengén szerepel Amerikában, és egyelőre itthon sem hozza a megfelelő nézőszámot, pedig rajongóban elvileg nincs hiány. Ráadásul nem is tudja, mit veszít, aki kihagyja az Erőnek erejévelt, ugyanis Arnoldunk pontosan ott folytatja, ahol abbahagyta.

Vagy talán egy kicsit még annál is korábban, ugyanis alapvetően egy igazi '80-as évekbeli hangulatot árasztó akciófilmmel van dolgunk, legalábbis ami a felépítését és az akciók felépítését illeti, amikből egyébként szerencsére nincs is hiány. Persze azért vannak itt modern dolgok is, hiszen a fő gonosz maffiavezér egy szupergyors kocsival száguld a békés kisváros felé, ahol azonban pechjére épp maga a Terminátor a seriff, így hiába áll mindössze 4-5 főből a helyi rendfenntartó erő, nem nagyon lehet kérdéses, hogy ez is elég lesz.

Egyébként igencsak válogatott csapatot sikerült összerántani, akik közül különösen Luis Guzmán rendőrkarikatúrának is beillő karaktere, valamint Johnny Knoxville ön- és közveszélyesen őrült figuráját érdemes külön is kiemelni, mindketten jó néhány poént szállítottak. A történet eleinte két szálon zajlik, a Los Angeles-i események John Bannister FBI-ügynök köré csoportosulnak, akit Forest Whitaker alakít. Jó volt őt ismét normális szerepben látni, ráadásul színészileg is ő mutatta fel a legtöbbet a filmben, bár igaz, a rábízott feladatot mindenki gond nélkül megoldotta, és lehetett volna itt akárki, ez a film akkor is Arnold Schwarzeneggerről szól, aki természetesen a tőle megszokott hőst hozza, igaz, ezúttal a megszokottnál hétköznapibb, kicsit sebezhetőbb formában.

Kevés igazán jó akciófilm készül mostanában, így épp a legjobbkor jött az Erőnek erejével, hogy megmutassa, igenis lehet még emlékezeteset alkotni ebben a műfajban úgy, hogy közben ráadásul végig jól szórakozik az ember. Az utolsó puszta kezes összecsapásról már nem is beszélve. Azt hiszem, az ilyen jelenetek miatt nézünk akciófilmeket. Aki pedig vevő az ilyesmire, semmiképp se hagyja ki az Erőnek erejévelt, mert egy üdítően kellemes élménnyel lesz szegényebb. Nem is lehet kérdés a sima 8/10 és a későbbi többszöri újranézés.

Pat Solatano (Bradley Cooper) mindenét elvesztette - a házát, az állását, a feleségét. És most kénytelen újra a szüleihez (Robert De Niro, Jacki Weaver) költözni, miután nyolc hónapot töltött egy elmegyógyintézetben. Pat szeretné újra rendbe hozni az életét, pozitívan szemlélni a világot és szeretne újra összejönni ex-feleségével is. A szüleinek csak annyi a vágya, hogy Pat képes legyen ismét lábra állni a nehéz időszak után. Ám a dolgok még bonyolultabbá válnak, mikor Pat megismeri Tiffanyt (Jennifer Lawrence), a titokzatos fiatal lányt, aki szintén nem kevés problémával küszköd. Tiffany felajánlja Patnek, hogy segít neki visszahódítani egykori kedvesét, de csak akkor, ha cserébe majd ő is tesz érte valami nagyon fontosat. Mikorra pedig egyezségük kezd beteljesülni, meglepő módon azt tapasztalják, hogy felettébb közel kerültek egymáshoz, és talán a saját elrontott életükre is érvényes lesz a "minden rosszban van valami jó"-tézis.

David O. Russell érdekes rendező. Eddig szinte összes filmjével más-más témához és műfajhoz nyúlt, és ezt most odáig fejlesztette, hogy a Napos oldalban már több stílust is ötvözött. Hiszen akadnak itt romantikus, vígjátékos és drámai elemek is. Három műfaj között nem egyszerű úgy egyensúlyozni, hogy mindegyikből megfelelő mennyiség jusson, valamint túlzások és zavaróan éles váltások se legyenek. David O. Russell pedig egészen ügyesen vette ezt az akadályt.

Persze mondhatnánk, hogy könnyű dolga volt, hiszen "hozott alapanyagból" dolgozott, Matthew Quick azonos című könyve alapján. Bizonyára nagyszerű műről van szó, de azt hiszem, ha nem sikerül ilyen jól a casting, sokkal kevésbé lett volna meggyőző a végeredmény. Russell és csapata pedig mert váratlant húzni, és összerakta az első ránézésre egymáshoz abszolút nem passzoló Jennifer Lawrence-t és Bradley Coopert, akik máris szállítják a film legnagyobb meglepetését, ugyanis párosuk rendkívül jól működik és a látszat ellenére nagyon is összeillenek. Ráadásul üdítő volt mindkettőjüket eddigi szerepeikhez képest némileg újszerű közegben látni, és ezt a lehetőséget ők egy-egy remek alakítással hálálták meg. De persze a többi szereplő mellett sem lehet szó nélkül elmenni, hiszen például Robert De Niro hosszú évek óta nem volt ennyire jó és Jacki Weaver is igazán remek Pat aggódó édesanyjának szerepében. Mind a négy színész Oscar-jelölése teljesen megérdemelt. A kisebb szerepekben pedig olyan ismerős arcokkal találkozhatunk, mint Chris Tucker, Julia Stiles, vagy éppen Shae Whigham.

Rengeteg nagyszerű és emlékezetes jelenet váltja egymást, de ennek ellenére is helyenként túl soknak érződött a kétórás játékidő, mert sajnos akad néhány üresjárat és kicsit idegesítő rész, bár ez alighanem elsősorban a főszereplők nem éppen szokványos személyiségéből fakad. Minden hibájával együtt a Napos oldal egy nagyon különleges film, amit már csak a kirobbanóan erős színészi játékok miatt is látni kell. 8/10.

Maya (Jessica Chastain) CIA ügynök, aki a 2001. szeptember 11-i események után először vesz részt al-kaidás túszok vallatásában. Bár tettlegesen nem vesz részt a folyamatban, meggyőződése, hogy csak ilyen módszerekkel tudhatják meg az igazságot és érhetnek el eredményeket. Hosszú éveken át mindent belead, hogy az al-Kaida vezér, Osama Bin Laden nyomára bukkanjon, és nyomozását végül 2011. májusában sikerül koronázza. Egy különleges katonai alakulatot állítanak össze a terrorista elfogására, de egyedül Maya biztos benne, hogy Bin Laden tényleg ott van, ahol ő hiszi.

Kathryn Bigelow-ra nem lehet azt mondani, hogy túlvállalná magát, ugyanis a 2008-as, díjakkal is bőven és megérdemelten elhalmozott A bombák földjén után mindössze egy tévéfilmet rendezett még 2011-ben, utána pedig nekiállt a Zero Dark Thirty munkálatainak. Előző filmje után nem is lehetett kérdéses, hogy ő a legalkalmasabb erre a posztra, ugyanakkor ezáltal a léc is nagyon magasra került, ráadásul erősen kérdéses volt az is, hogy sikerül-e másodszor is ugyanolyan magas minőséget alkotni egy alapvetően sok szempontból hasonló alapanyagból.

Nos, örömmel jelentem: sikerült. Sőt, A bombák földjén mindmáig emlékezetes kemény jelenetei jóformán eltörpülnek néhány itt látott mellett. Robbanásokat persze sokaktól láttunk már, de van abban valami egészen egyedi, amilyen realisztikussággal Bigelow ábrázolja őket. Legyen szó akár egy étteremből ábrázoltról, vagy egy közvetlen közelről bemutatott öngyilkos merényletről. De az igazi csúcspont kétségkívül az utolsó fél óra, mind a látvány, az akció és az érzelmi hatás szempontjából. Ne csodálkozzunk, ha Mayához hasonlóan mi is tátott szájjal kísérjük figyelemmel a történéseket.

A legfőbb különbség A bombák földjénhez képest talán az, hogy míg ott elsősorban egy ember munkáját és feladatait ismerhettük meg, itt egy egész csapatét. Az elképesztő kontrasztok viszont megmaradtak. Elég csak a már említett utolsó fél órás akciót és az azt megelőző laza, poénkodós tábori jelenetet összehasonlítani. Ezek is sokat hozzátesznek a végeredményhez, és akkor még nem is esett szó a remek színészgárdáról, hiszen a kisebb szerepekben is olyan jól ismert arcok tűnnek fel, mint Harold Perrineau, James Gandolfini és Chris Pratt, Kyle Chandler és Jason Clarke alakítása pedig kifejezetten emlékezetes. Azonban Jessica Chastaint egyikük sem közelítheti meg: hibátlan, fantasztikus alakítást nyújt, amiért minden létező díjat megérdemelne.

Kathryn Bigelow ismét megmutatta, hogy kell remek filmet készíteni ebben a témában úgy, hogy az még két és fél órában se váljon unalmassá és ismét maradandó élménnyel és képsorokkal "távozzunk". 8/10.

Mike (Channing Tatum) vállalkozó. A több téren is tehetséges és rendkívül sármos férfi azzal tölti a napjait, hogy az Amerikai Álmot hajszolja, a lehető legtöbb módon: tetőkkel és autókkal dolgozik, vagy bútorokat tervez tampai otthonában. Éjszakánként pedig varázslatos ember lesz. Egy, csak férfiakat felvonultató revü műsor fő attrakciójaként Magic Mike néven évek óta vetkőzik a Club Xquisite színpadán, ahol eredeti stílusban előadott, lehengerlő mozdulatokkal kápráztatja el a közönséget. Minél jobban elcsavarja a nők fejét, azok annál több pénzt hagynak a klubban, és Dallas (Matthew McConaughey), a szórakozóhely tulajdonosa ennek csak örülni tud. Miután fantáziát lát egy általa csak Kölyöknek becézett srácban (Alex Pettyfer), Mike a szárnyai alá veszi a 19 éves fiút, és bevezeti a tánc, a bulik, a csajozás és a laza pénzszerzés világába. Nem kell hozzá sok idő, és a klub legújabb alkalmazottja saját rajongókra tesz szert, így a nyár sok-sok szórakozást ígér.

A film történetét ismerve adódhat a kérdés: miért is érdemes ezt férfiaknak is megnézniük? Nos, azért, mert a Magic Mike korántsem csak a (majdnem) meztelen férfiszínészek mutogatásáról szól (ahogy egyik kedves hölgyismerősöm találóan megjegyezte: "pont annyi segg van benne, amennyi még nem zavaró, de ennyi meg kell."), hanem a karakterek megismerésére és a történetre is jut idő, ami persze nem is olyan meglepő, hiszen Steven Soderbergh ült a rendezői székben.

Persze Mike sztorija mondhatni nem nagy szám, sok ilyet láttunk már, hogy a főhős küzd az álmaiért, és bármit megtesz, hogy érhesse őket. Az talán kicsit megmosolyogtató, hogy hősünk saját készítésű bútorokat akar árulni, és ennek érdekében dolgozik sztriptíztáncosként, de hát ahány ember, annyi álom, így e felett nyugodtan hunyjunk szemet. Annál is inkább, mert a film alapjait Channing Tatum saját élményei adják, így az sem meglepő, hogy nagyon jól hozza a karaktert, táncmozdulatai pedig egész egyszerűen őrületesek, lehetetlenség nem rá figyelni, ha a színpadon áll.

De a többiekre sem lehet panasz, Alex Pettyfer például szerintem most volt eddig a legjobb, Cody Horn szinte végig elképesztően rideg Mike-kal szemben, és ezáltal egy nem szokványos női karaktert kapunk, Matthew McConaughey pedig az utóbbi pár évben mintha valamiféle varázsütésre vált volna őrülten jó színésszé, akinek a különc ügyvéd szerepe (Az igazság ára) éppúgy jól áll, mint az egoista, kattant fősztriptíztáncosé, amivel úgy csinál hülyét magából, hogy azt egész egyszerűen nem lehet nem szeretni.

És ez a filmre is igaz. Nem hibátlan, nem annyira újszerű, nincs különleges mondanivalója, de nem lehet nem szeretni. 8/10.

Nem vágytak kalandra és nem akartak új életet kezdeni: egy csapat angol nyugdíjas egy különösen tarka brosúra csalogatásának engedve mégis úgy dönt, hogy idős éveit egy indiai szállodában tölti. Ám, amikor végre megérkeznek az áhított, és meggyőzően olcsó új lakóhelyükre, egészen mást találnak, mint amit a hirdetés ígért.
Kénytelenek alkalmazkodni az új helyzethez: a sok szokatlan színhez, illathoz, stílushoz, emberhez és állathoz. Van köztük, aki idegenkedik, van, aki lelkesen kíváncsiskodik - de lassanként mind megértik, hogy valami különleges, nagy ajándék vár rájuk az országban, ahol semmi sem úgy működik, ahogy várnánk.

Ahogy az a rövid történetleírásból is kiderül, nem kell semmi nagy vagy komoly dologra számítani a film kapcsán, sőt, azt is mondhatnánk, John Madden csak szeretett volna sok jó színészt összehozni, és kerített mellé valami történetféleséget. Persze ez így azért nem teljesen igaz, hiszen Deborah Moggach regénye mindmáig nagyon népszerű, és bár nem olvastam, de gyanítom, hogy elsősorban a remek karakterek miatt, ugyanis a filmnek is egyértelműen ez a legnagyobb erénye.

De persze hogy is lehetne ez másképp, amikor a főbb szerepekben olyan nagyságokat láthatunk, mint Judi Dench, Bill Nighy, Tom Wilkinson, vagy éppen Maggie Smith, akikről bár hosszú évek, sőt évtizedek óta tudjuk, hogy mennyire jók, mégis jólesik erről időről időre újra és újra meggyőződni, és ha ez a film csak emiatt készült el, már akkor is megérte. Dev Patelről muszáj még külön szólnom, ugyanis én most láttam őt először bármiben is a Gettómilliomos óta. Ugyan a karaktere alapjaiban véve kicsit hasonló az ottanihoz, ezúttal is bizonyítja, hogy nem csupán véletlen volt tőle a Danny Boyle filmjében mutatott remek játéka, és annál nagyobb dicséretet aligha lehet rá ezúttal mondani, mint hogy sikerült felnőnie az előbb említett színészlegendák mellé.

Ahogy az elején említettem, a történet nem túl bonyolult, nem nehéz előre kitalálni, hogy kire mi vár és mikor mi fog történni, mégis végigmosolyogjuk a rengeteg vidám pillanatot, és meghatódunk az érzelmesebbeken, ennél többre pedig azt hiszem, nincs is szükség. Megtekintése után többszöri újranézése is ajánlott. 8/10.

A '80-as évek közepén Los Angelesben van egy klub, ami a rock fellegvárának minősül és ott lép fel az akkori rockistenség, Stacee Jaxx (Tom Cruise). Ő az igazi ikon, az a sztár, aki már azzal tömeghisztériát vált ki, ha csak fellép a színpadra. Zenéjére tömegek tombolnak, ő pedig megállíthatatlanul söpör végig a színpadon. Eközben pedig egy kisvárosi lány, Sherrie (Julianne Hough), aki Hollywoodban keresi az álmait, és egy városi srác Drew (Diego Boneta) útjai is itt fonódnak össze.

Mint a '80-as évek rockzenéinek rajongója, természetesen nagyon vártam a filmet, a rengeteg nagyszerű színész jelenlétéről már nem is beszélve. Érdekes, hogy az ilyen zenés filmek általában nem hoznak úgy a mozipénztáraknál, ahogy kellene, de ennek ellenére nekem a pár évvel ezelőtti Kilenc is nagyon tetszett, és a Mindörökké rockkal sem volt ez másképp.

Tom Cruise-ról eddig is tudtuk, hogy sokoldalú egyéniség, de azt azért nem sokan gondolták volna, hogy egyszer majd egy '80-as évekbeli rocksztár bőrében látjuk őt viszont. Ám azt kell mondanom, a színész nagyon jól döntött, amikor igent mondott Stacee Jaxx szerepére, ugyanis ezt a figurát egyszerűen neki találták ki, és minden egyes megmozdulásán érezni lehetett, hogy ő maga is mennyire élvezi ezt a kis "kirándulást". Alec Baldwin kissé mókásan festett hosszú őszes hajjal és nagy szakállal, de Russell Branddel egyszerűen fantasztikus párost alkottak, és rengeteg poént tettek hozzá a filmhez. Paul Giamatti sumák, kétszínű menedzsere szintén telitalálat karakter, míg Julianne Hough és Malin Akerman ezúttal elsősorban a szépségükkel és a vonzerejükkel tűnnek ki, Diego Boneta pedig bebizonyítja, hogy a rock and roll életérzés valóban az ember szívéből fakad.

A történetről nem szeretnék szólni, hiszen ahogyan az várható volt, faék egyszerűségű, de egy ilyen filmnél úgysem ez a lényeg, hanem a hangulat. Azt pedig a színészek mellett többek között a Twisted Sister, a Poison, Pat Benatar, Bon Jovi és a Def Leppard dalai szolgáltatják. Ebből adódóan a Mindörökké rock mindenekelőtt azoknak ajánlott, akik odavannak ezekért a zenékért és egyáltalán a rock and rollért, ők egész biztosan imádni fogják. De a Paradise Cityvel aláfestett nyitójelenetnél úgyis eldől, hogy a mi filmünk lesz-e ez. Nekem az volt. 8/10.

Adam (Joseph-Gordon-Levitt) 27 éves, egy rádiónál dolgozik, és bár barátnőjével vannak néha gondok, alapvetően elégedett az átlagos életével. Egészen addig a pillanatig, amíg egy rutin orvosi ellenőrzés során kiderül, rákbeteg.  Élete egyik napról a másikra gyökeresen felfordul, de a sokkot követően úgy dönt, felveszi a harcot a kórral. A kalandos, sokszor vicces úton legjobb barátja Kyle (Seth Rogen) és terapeutája Katherine (Anna Kendrick) támogatják kitartóan.

A remek szereplőgárda mellett elsősorban amiatt néztem meg a filmet, mert a tartalma alapján nagyon hasonlónak tűnt a kiváló Életrevalókhoz. És bár a felállás egy kicsit más, itt is egy súlyos betegségről  van szó, amit azok segítenek leküzdeni Adamnek, akik igazán szeretik őt. Joseph Gordon-Levittól már gyakorlatilag elvárás a nagyszerű alakítás, és Adam karakterét is hitelesen formálja meg. Seth Rogenről tudjuk, hogy a laza fazonok állnak neki a legjobban, és Kyle is ebbe a sorba tartozik, ő a maga módján próbál segíteni a barátján. Anna Kendrick pedig amellett, hogy kiváló színésznő, egyszerűen tüneményes jelenség, és ez ebben a szerepben különösen jól érvényesült. De mindenképp meg kell említeni az Adam két idősebb sorstársát alakító Matt Frewert és Philip Baker Hallt, akiknek szintén jó pár emlékezetes pillanatot köszönhetünk.

A színészek mellett a forgatókönyvet is csak dicsérni lehet, és a másfél órás játékidő is előny, mert nincs semmi túlhúzva, és hiányérzetünk sem lehet. A zenék is hozzátesznek a hangulathoz, minden jelenethez sikerült a megfelelő dalt kiválasztani. A Fifti-fiftit mindenkinek érdemes megnéznie, mert bár egy komoly témát mutat be és el is gondolkodtat, mégis könnyed tud maradni, és egy különleges filmélménnyel leszünk általa gazdagabbak. 8/10.

12 éves hősünk, Percy (Logan Lerman) nem tökéletes gyerek, jó néhány iskolából eltanácsolták már, de ő elvan ezzel. Hamarosan rádöbben, hogy semmi nem az, aminek látszik. Egy furcsa idegen rábeszéli édesanyját, hogy küldje el egy különös nyári táborba, ami bizony a félistenek kiképzőtábora. Percy rábukkan egy rejtélyre, miszerint ő Poszeidón eltitkolt fia. A fiú hamar a görög mitológia szereplői között találja magát, és kénytelen részt venni hadakozásaikban: feladata, hogy visszaszerezze Zeusz ellopott villámát. Címszereplőnk földön, égen és föld alatt is üldözőbe veszi a lopott villámot, és közben kiválóan szórakozik a halhatatlanok között.

Már vagy két éve halogatom ennek a filmnek a megnézését, de szerencsére most A titánok haragja ismételten az eszembe juttatta, így gyorsan sort is kerítettem rá. A történet alapján nem igazán tudtam elképzelni, hogy mire is lehet itt számítani, és bizony elsőre furcsán is hatott az egész villámtolvaj dolog és a félisten fiatalok tábora, de amennyire furcsa volt, annyira gyorsan és könnyen magával ragadott a film világa.

Logan Lerman bár még csak idén tölti a 20-at, már jó néhány filmen túl van, így nem meglepő, hogy ez a főszerep sem okozott neki gondot, és jól megállta a helyét. Brandon T. Jackson szintén rutinosnak nevezhető már, és a Groverhez hasonló őrült és laza figurák nagyon jól állnak neki, és persze állandónak tekinthető magyar hangjának, Szabó Máténak is. Alexandra Daddario pedig eddig leginkább sorozatokban tűnt fel mellékszerepekben, de persze Annabeth karaktere sem volt túl bonyolult feladat a számára. Pierce Brosnant, Sean Beant és Uma Thurmant talán felesleges is külön megemlíteni, hiszen tőlük mindig magas minőségre lehet számítani, de azért görög istenként látni őket még tőlük is szokatlan, és időnként nagyon mulatságos is volt.

A kétórás játékidő elsőre kicsit riasztónak tűnt, mert ilyenkor óhatatlanul felmerül az emberben, hogy mi van, ha azért ilyen hosszú, mert túlhúzzák a dolgokat, de szerencsére itt erről szó sincs: Craig Titley jó munkát végzett a forgatókönyvvel, de a jó könyves alapanyag miatt bizonyára nem volt túl nehéz dolga. Chris Columbus jól ismert rendező, aki sokféle műfajban kipróbálta már magát, és az a terep sem idegen tőle, így az ő munkájába sem lehet belekötni. Jövőre pedig érkezik a folytatás is Sea of Monsters címmel, aminek a megnézésével biztos nem fogok két évet várni, és az sem kizárt, hogy addig még ezt is újranézem. 8/10.

Skeeter (Emma Stone) friss diplomás, aki újságíróként próbál meg boldogulni, és állást is kap egy helyi lapnál. Amikor azonban jobban megismeri a cselédek helyzetét, elhatározza, hogy róluk ír könyvet, méghozzá úgy, ahogy korábban még senki sem tette: az ő nézőpontjukból. Az ötlet megvalósítása persze nem egyszerű, mivel ugyan név nélkül jelennének meg a nyilatkozatok, így is az állásuk forog kockán. Végül elsőként Aibeleen (Viola Davis) dönt úgy, hogy segít Skeeternek, és elmeséli neki a történetét, majd hamarosan egyre többen csatlakoznak hozzá. Ám míg nekik munkájuk a tét, Skeeternek a barátságai és a családja jó híre, de vannak olyan ügyek, amikért megéri meghozni ezt az áldozatot.

Az alapötlet, amely egyébként Kathryn Stockett azonos című regényéből származik, a benne rejlő klisék és hatásvadász pillanatok ellenére is nagyon ígéretes, ráadásul az eddig mindössze egy filmet és egy rövidfilmet jegyző Tate Taylor ki is hozza belőle a maximumot. A segítség egyik legnagyobb erőssége kétségkívül az, hogy nem próbálják görcsösen lenyomni a néző torkán a tanulságokat, hanem esetenként a mély drámába könnyedebb jeleneteket is behoznak, de persze így is akad igazán felemelő pillanat szép számmal, a 140 perces játékidő pedig még majdhogynem kevésnek is tűnik, mert szívesen nézné tovább az ember.

A színészek, pontosabban leginkább a színésznők egytől egyig remek alakítást nyújtanak, így nehéz lenne bárkit is külön kiemelni, az Akadémia pedig úgyis megtette ezt Viola Davis és Jessica Chastain jelölésével, valamint Octavia Spencer díjával, és egyik jogosságához sem férhet kétség. Mindegyik karakter különböző, legyen szó akár a cselédekről, akár a munkáltatóikról, így a köztük fennálló viszonyok is meglehetősen eltérőek, és érdemes őket egymással összevetve megfigyelni. A képi és a zenei világ szintén nagyon erős, és az első perctől az utolsóig maximálisan korhű, így tényleg semmire nem lehet panaszunk. A segítség egy helyenként könnyed jelenetekkel tarkított, erőteljes alakításokat felvonultató, elgondolkodtató és nagyon jó film, amire érdemes 140 percet rászánni. 8/10.

Hawaiin járunk, azonban ezúttal nem mint turistaparadicsomot ismerhetjük meg, hanem mint az ottani emberek mindennapi életének helyszínét. Matt King (George Clooney) is közéjük tartozik, és miközben épp azt próbálja eldönteni, mit kezdjen az örökségbe kapott erdős terület ráeső részével, felesége csónakbalesetet szenved, és eszméletlenül kórházba kerül. Matt élete fenekestül felfordul: egyedül kell boldogulnia két lányával, a megérkező rokonokkal, és felesége nagy titkával, amiről eddig fogalma sem volt.

A történet ismeretében kíváncsian vártam a filmet, főleg azt, hogy elsősorban vígjáték vagy dráma lesz-e. Nos, egy kicsit mindkettő, de ugyanakkor egyik sem. Nincsenek térdcsapkodós poénok, de olyan mély drámák sem, amiktől hetekre depresszióba zuhannánk. Kapjuk helyette sokak sokféle érzelmét, életszerű helyzeteket és a mindennapok jó és rossz pillanatait.

George Clooney már jó ideje eljutott oda, hogy egy bizonyos szintet elvár tőle az ember. Ami még jobb: ő ezt rendre hozza is. Ezúttal is így van ez, könnyedén hozza Matt karakterét, ráadásul néhány jelenetben a belső monológjait is hallhatjuk. A többiekről is elmondható, hogy jó alakítást nyújtanak, nincs gyenge láncszem a szereplők között. Rajtuk kívül a hangulat legfőbb megalapozója a zene. Végig nagyszerű hawaii dalokat hallhatunk, melyeknek köszönhetően sokszor akaratlanul is elmosolyodik az ember, és egy kicsit a helyszínen érzi magát. Apropó, helyszín: érdekes volt Hawaiinak ezt az oldalát látni a napsütötte tengerpart helyett. Evidensnek tűnik, de mégis furcsa belegondolni, hogy Hawaii is csak egy olyan hely, mint bármelyik másik, ugyanolyan emberekkel, örömökkel és bánatokkal.

Az Utódok egy könnyed köntösbe csomagolt film számos értékes mondanivalóval, csodás képekkel, fülbemászó dallamokkal és George Clooney újabb elsőrangú alakításával. 8/10.

Uxbal (Javier Bardem) illegális üzletekből próbálja eltartani magát és két gyermekét napjaink Barcelonájában. Depressziós feleségével próbálnak csendesen elválni, de ez persze nem sikerül, testvére pedig átveri őt. Az orvosi vizsgálat során Uxbal megtudja, hogy rákos, és a gyógyszerek segítségével is legfeljebb néhány hónapja van hátra. Ezen idő alatt igyekszik jobb emberré válni és minden tőle telhetőt megtenni, de annyi fronton kell helytállnia, hogy abba még egy egészséges ember is belerokkanna.

Alejandro González Inárritu többnyire évekig nem jelentkezik új filmmel, és így volt a Biutiful előtt is: a 2006-os Bábel óta ez volt az első munkája, igaz, még 2009-ben készítette. A rendezés mellett producerként is íróként is kivette részét a filmből, ráadásul az alapötlet is tőle származik, és érezhető is, hogy egy nagyon személyes hangvételű alkotást látunk. Furcsa, de nem sokon múlik, hogy ez legyen egyúttal a film veszte is, ugyanis Inárritu néha már-már túlzott aprólékossággal és lassúsággal mutatja be a történéseket, és még ha ez a stílusból adódik is, a néző időnként unni kezdi magát.

De nagy baj így sincs, mert mindig jön egy-egy erős jelenet, néhány emlékezetes képsor, amikkel a film hangulata visszaránt minket. Mivel Uxbal drámáját éljük meg, gyakorlatilag a játékidő 90%-ban Javier Bardemet látjuk, akinek egy ilyen összetett és izgalmas karakter eljátszása sem okoz problémát, az első pillanattól az utolsóig zseniális, lehetetlenség nem együtt érezni vele. A többiek ebből adódóan csak asszisztálnak az alakításához, de a lehetőségekhez mérten mindenki hozzáteszi a magáét. A színészek mellett elsősorban Gustavo Santaolalla zenéi, valamin Inárritu képei maradnak emlékezetesek, és persze mindenekelőtt maga a tartalom és a mondanivaló, ami bizony meglehetősen súlyos. Az ember akarva akaratlanul elgondolkozik, vajon ő hogyan reagálna ilyen helyzetben, mennyire bírná tartani magát, helyt állni a mindennapokban és erős maradni. Uxbal sem mindig tud, de a próbálkozásai maximálisan hősiesek, sokkal kevesebbtől mentek már tönkre emberek.

Hogy kinek ajánlanám a filmet? Elsősorban azoknak, akik bírják a komoly drámákat, a mély mondanivalót, a súlyos, komor hangulatot és szeretnek napokkal később is az adott filmen gondolkozni. A Biutiful mindezeknek maximálisan eleget tesz, Javier Bardem jutalomjátéka pedig még azt a bizonyos koronát is felteszi az i-re. 8/10.