Ő volt az ijesztgetés mestere. Tudta, mitől félnek kortársai a legjobban, ravaszul adagolta a feszültséget, és végül mindig sikert aratott: Alfred Hitchcock (Anthony Hopkins) minden idők egyik legjobb rendezője volt, a hátborzongató filmek királya. De ember is volt: vonzották a nők, vágyott a szerelemre, hajlott az önzésre, és a filmkészítés majdnem olyan fontos volt számára, mint imádott felesége (Helen Mirren). Hitchcock élete egyik legnagyobb dobására készül. A Psycho-t, egy elhagyott motel, egy nem is olyan ártatlan szőke nő és egy őrült gyilkos történetét készül leforgatni. Mellette a felesége, előtte a korszak egyik legszebb színésznője (Jessica Biel), a közelben egy másik sztár, Janet Leight (Scarlett Johansson).
Érdekes, hogy épp Sacha Gervasi gondolta úgy, hogy Alfred Hitchcockról kellene filmet forgatnia, különösen annak tükrében, hogy most először állt a kamera mögött. Igaz, forgatókönyvíróként többek között a Terminált is ő jegyzi, így a kellő tapasztalata kétségkívül megvan, ráadásul olyan színészekkel vette magát körül, akikkel nagyon nehéz hibázni. És valóban: ezen a fronton nem is lehet belekötni a filmben. Sir Anthony Hopkins ezeregyedik arcát mutatja meg, és természetesen a rendezőzseni karakterét is gond nélkül hozzá, ráadásul minden jelenetben, minden egyes gesztusából lerí, hogy mennyire élvezte ezt a munkát. Helen Mirrenről változatlanul nehéz elhinni, hogy már 68 éves lesz, azt viszont egy cseppet sem, hogy mennyire kiváló színésznő, ezúttal is remek alakítást láthatunk tőle. Jessica Bielt ugyan jó pár filmben láttam már, de ezt megelőzően engem eddig sehol sem győzött meg, itt viszont annál inkább. Scarlett Johansson pedig az utóbbi években egyre jobban választ szerepeket és valószínűleg ennek köszönhető, hogy színésznőként is folyamatosan fejlődik. Kisebb szerepekben pedig olyan remek színészek tűnnek fel, mint Ralph Macchio, Toni Collette, Michael Stuhlbarg, vagy éppen Danny Huston.
A film másik nagy erénye, hogy nem veszi túlságosan komolyan magát. És habár a Psycho forgatása mellett elsősorban Hitch és Alma házasságának egy döcögősebb periódusába pillanthatunk bele, így is jó néhány könnyed és humoros pillanat akad. Különösen kiemelkedik a párba állítható kezdő- és záróképsor, a legendás zuhanyzós jelenet felvétele, valamint az, amikor a rendező részt vesz a film díszbemutatóján.
Ugyan elsőre örömmel nyugtáztam, hogy a sok két és fél órás alkotás után a Hitchcock épphogy túlhaladja a másfél órát, utólag azt kell mondanom, ide még pont hogy elfért volna 30-40 perc, mert sajnos hiába van több érdekes szál is, mindegyikben lehetett volna ennél több is, és érdemes lett volna jobban kibontani őket. Ugyanakkor a film ezzel együtt is jó és élvezhető, amihez Danny Elfman szokás szerint kiváló zenéje is nagyban hozzájárul. Akik szeretik Alfred Hitchcockot, Sir Anthony Hopkinst, Helen Mirrent, vagy éppen Scarlett Johanssont, semmiképp ne hagyják ki a Hitchcockot. 7/10.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek