Mielőtt beleugornék Jennifer Lawrence új horror-thriller filmjének elemzésébe: Boldog karácsonyt és kellemes ünnepeket szeretnék kívánni. 

Na jó, mesélem mi van: Aki ezt a filmet rendezte (Mark Tonderai), többet légy szíves ne dolgozzon együtt Jenniferrel, szívemen hordom a lány karrierjét és ez a film nem biztos hogy jót tett neki. Aki a forgatókönyvet megírta (David Loucka- Dream house) légyszi kapja össze magát. Szeretnék látni még egy Dream House szintű filmet. House at the end of the street kritika.

Röviden: Elissa (Jennifer Lawrence) egy leányzó, aki egy 4 évvel ezelőtti családi mészárlás közelébe költözik, anyuval (Elisabeth Sue), aki 17 év után jött rá, hogy ő Anyu. Persze Elissa szerelmes lesz a családi mészárlás egyetlen túlélőjébe (Ryan- Max Thieriot) és ekkor kezdődik az igazi buli... Ez alatt azt értem, hogy folyik a vér, meg megy a túlélésért folytatott harc. 

Ez azért elég jól hangzik, nem igaz? Mondom, hol volt a baj: Amikor azt írtam, hogy "kezdődik a buli" az nagyjából a film második felének utolsó harmadában történik meg. Maga a film története tök jó, a rendezés már nem annyira. Az a baj, hogy az első egy óra akkora klisé volt, hogy én személyes össze tudnám ollózni a jeleneteket az elmúlt 10 év filmjeiből. Nem is értem miért fáradtak a leforgatásával...

Annyira remek, egyedi történet lenne az (ha nem nézzük az első egy órát), hogy nem is értem miért ilyen buta elrendezésben kaptuk mi meg. Voltak benne zavaró dolgok, néhány logikátlan lépés és a vége felé annyira szerették volna csak a főszálra irányítani a figyelmet, hogy megfeledkeztek az olyan mellékszálakról, amik igencsak fel tudták volna borzolni a kedélyeket a film végére. Tehát mindamellett, hogy elejét rosszul rendezték, és nagyon vontatottra írták meg még a végéről ki is hagytak pár jól felépített vonalat. Mármint, mi értelme volt felépíteni azokat a szálakat, ha utána nem használjuk? 

Jennfier Lawrence jó, a Hunger Games-es karakterétől nem túl távol álló, szerepet kapott és ezt jól is játszotta. Igazából mindenki jól játszott, bár volt egy-két mellékszereplő, akinek a munkájáért én pénzt nem fizettem volna... A kamerakezelés igen egyedire, kellemesre sikerült. Nem mondom, hogy nagyon rendkívülit láttam, de egyértelműen felfelé húzza a pontszámot az operatőri teljesítmény. Amolyan szemnek kellemes, nem túl standard kamera beállítások, egy-egy kreatívabb, szabadabb megmozdulással tarkítva. 

Összességében a film - némi emésztés után - nem olyan rossz, csak türelmesnek kell lenni és ki kell várni amíg a történet elindul végre. Az elején csak építkezünk, alakítjuk a szálakat, fűzzük a történet fonalát aztán szinte a semmiből minden, amit felépítettünk egy csapásra mozgásba lendül, kihagyva nagy lehetőségeket. Akárhogy is, a végére így is fél-kerek lett a történet. 

Tanulságok: 1. Amikor a 17 éves lányodnak azt mondod, hogy ne vonzódjon a rossz fiúhoz, szerintem te magad sem hiszed el, mikor azt mondja: "Oké." 2. Vigyázz a hasonló bókokkal, mint "Hány évesen szülted, 15?" 3. Imádom mikor egy guriga WC-papír képes betörni az üveget és átpréselni magát a rácsok között... 5/12

Wexylum

“A szemet szemért elv megvakítja a világot... Nem. Nem igaz, marad egy pasi, akinek félszeme marad.”

Talán ez az a gondolatmenet, amit a Hét Pszichopata képvisel. Eléggé beteg egy film, meg kell mondjam még így az elején, de minden amit szeretünk egy vígjátékban az benne megvan. Talán az év legjobb vígjátéka? A Hét Pszichopata és a Si-cu Kritika. 

A történet egy film a filmben, vagyis egy film forgatókönyvén dolgoznak, ami igazából maga a film amit nézünk... Főszerepben pár pszichopata. Az egyik kutyát lop, a másik visszaadja a harmadik meg mindezt leírja. A történet amúgy azon az elven alapszik, hogyha egy félőrült-gengszter pszichopata kicsi tündi-büni kutyáját lenyúlják akkor abból olyan maffiaháború lesz, mintha fél milliárd dollárt lovasítottak volna meg. (Tényleg édes az a kutya...) Csak óvatosan jegyzem meg hogy a Shih Tzu-t így írják helyesen, azt sem pontosan értem, miért kellett a címbe tenni a kutyát. (Mármint a magyar változatban)

A fogatókönyv, hát elég elvetemült. Minden, amit egy normális - józan - fogatókönyvíró nem írna meg, az tuti bekerült ebbe a filmbe. Itt minden van: dráma, csajok, kutyák, fegyverek és őrültek. Na igen, őrültből nincs hiány. Amúgy a poszter senkit ne tévesszen meg, nem ők a hét pszichopata, csak valahogy (ki tudja miért?) így rakták össze a képet...

Tehát a történet, mindaz amire eddig nem számítottunk és szerencsére mindaz, amit eddig még nem láttunk. Az idei év kategóriájának egyik legjobb anyaga ez.

A színészek adják rendesen. Néha picit erőltetettnek éreztem egy-egy jelentet és voltak gyengébb pillanatai is nem csak a főszereplőknek, de a mellékszereplőknek is. Amúgy még ha ezeket is beleveszem, így is egy összképben jó játékot kapunk mindenkitől. A gyengébb pillanatok pedig hamar elmúltak, a hullámvölgyek rögtön felfelé íveltek. Tehát, igen voltak szó szerint fárasztó jelenetek, voltak számomra gyengén megírt - és eljátszott - részek, de mindezt ellensúlyozta a baromira jó hangulat.

Tehát vér és dráma. Meg egy kamionnyi hülyeség, mindez elmesélve három, a társadalomra különösképp veszélyes pszichopata által. Vannak dolgok, amikből kiderül, hogy én egy egészen normális tagja vagyok a társadalomnak. Vagyis ez a film afféle megerősítés, miszerint a néző igenis normális ember, mert mindig van őrültebb... Összességében úgy gondolom, hogy a film az idei év egyik, ha nem a legjobb vígjátéka és igen kitettek magukért a készítők. Tetszett, megnézném még egyszer, hogy vadásszak még rejtett utalásokat, keressek titkos pillantásokat és a háttérbe rejtett poénokat. 

Tanulságból ebbe a filmbe is került pár: 1. Ne hívd a barátnődet “Hülye hisztis P$#ának.” Legalább ne nyilvánosan, a barátai előtt... 2. Ne kezdj ki a nyuszis Pszichopatával. 3. Minden Prosti tud Vietnamiul, a Yale-n tanulták... 9/12.

 Wexylum

Hat szál, hat happy end, hat szerep, egy tucat színész, egy zenemű, egy világ, két bolygó és egy történet, de mindenekfelett: egy Atlasz, az élet rögös útjához. A Felhőatlasz a Brit Sci-fi 21. Századi remekműve, könyvben. Az európai filmipar csillaga, filmben. Cloud Atlas (Felhőatlasz) kritika.

A Brit írók mindig is egy picit filozofikusra írták meg saját sci-fi műveiket, ez sem lett másképp a Felhőatlasz című 2004-se könyvvel, amiből 2012-re egy masszív, 3 órás filmet csináltak. Nehéz lenne leírni pontosan miről szól a film, ez az a tipikus mű, ahol a nézőnek kell eldöntenie, hogy mit látott, mit hisz el belőle, és mi lehet igaz. 

Röviden: Van hat történetünk, hat különböző idősíkban, a 19. Századtól egészen a 24. Századig. A földi társadalom különböző periódusaiban küzdenek szereplőink a saját igazukért. Legyen szó rabszolgákról, Olaj-lobbiról, klónozásról vagy egyszerű túlélésről, a főszereplők mindig más és más szerepben jelennek meg a vásznon. Az elején senki sem érti mi, hogyan kapcsolódik a másikhoz, de három óra elteltével minden világos lesz. 

A történet azt az elvet lovagolja meg, hogy minden kapcsolódik a másikhoz, minden ember tettei másokra is hatással van, mindent amit a múltban tettünk kihatással lesz a jelenre és a jövőre. Meg kell mondjam elég drámaira és filozofikusra sikerült a film egy nagy adag akcióval karöltve. Gyakorlatilag mindenféle filmtípus és elbeszélési stílus megjelenik a hat történetben és minden egyes kis történet másik szemszögből mutatja be a saját korának gyenge pontjait.

Ami nem is meglepő, hogy olyan színészek, mint Tom Hanks, Halle Berry vagy Hugo Weaving kerültek a főszerepbe. Ami szintén nem meglepetés hogy egészen remek munkát is végeztek, megjegyzem a forgatókönyv gyakorlatilag adott volt, így rögtön félsikerről indultak. Összesen tehát a szerep eljátszása olykor nehézséget okozhatott volna, de egészen jól állták a próbákat. Ami számomra picit furcsa volt, hogy volt a filmben 1-2 igen-apró ellentmondás, a könyvet még ugyan nem olvastam, így elég valószínű, hogy pár jelenetet sajnos nem voltak képesek hűen visszaadni a rendezők. Persze ez apró hiba egy 3 órás filmben...

A zenét természetesen maga a Felhőatlasz szextett adta, ami kicsit összekötötte a szálakat, és nem érezte úgy az ember, hogy szétesőben lenne a történet. Ha nem egy ilyen darab lett volna a fő zenei motívum, akkor esetleg szétesett volna a film a vásznon. Maga a dallam jól ki lett dolgozva. A történet alapján 1936-ban íródott a mű, Nagy Britanniában. 

Összesen nézve a film egy érdekes alkotás ritkán látni ilyesféle történetet, kicsit örülök, hogy végre valami igazán egyedi került a vászonra. Én picit a Gyűrűk Ura feelinget éreztem a levegőben, noha gyakorlatilag nincs közös pontja a két filmnek.

Most következik a tanulság rovat. Ez a film bőven szolgáltat eleget: 1. A saját tetteiddel másokra vagy hatással, akik rád lesznek kihatással. 2. Mindenki képes változtatni saját és a világa sorsán. 3. Gyerekek, a Skótokat nagyon elverték fociban az Angolok... 11/12.

Wexylum

Bella (Kristen Stewart) miután életet adott lányának, Rensmee-nek, megerősödve és új képességek birtokában, vámpírként tér magához. Végre beteljesedett amire mindig is vágyott: vámpírként élheti életét Edward oldalán. A boldogságukat azonban hamarosan megzavarja a Volturi tanácsa, akik azt állítják, Cullenék vétettek a vámpírtörvények ellen. Úgy vélik, hogy Bella és Edward (Robert Pattinson) gyermeke halhatatlan, természetfeletti képességeit születése után kapta, ezért a gyermeknek meg kell halnia.
A Volturi csak a kínálkozó alkalomra várt, hogy örökre leszámolhasson Cullenékkal. Edward Jacobbal (Taylor Lautner) az oldalán szövetségeseket gyűjt, hogy együtt küzdjenek meg a Volturival a mindent eldöntő, utolsó nagy csatában, ahol már nem csak családja, hanem a vámpírok és a vérfarkasok sorsa a tét.

Szinte napra pontosan egy év telt el az előző rész bemutatása óta, és bár ezt nem tartom napra pontosan számon, de két évnél is több, mióta olvastam a könyvet. Persze azt tudom, hogy mi fog történni az utolsó filmben, de néhány apróbb részlet feledésbe merült, így jó volt ezeket felidézni. A történet egyébként a hangulatos főcím után percre pontosan ott folytatódik, ahol az I. részé abbamaradt: Bella vámpírként ébred, és igyekszik felfedezni új képességeit, több-kevesebb sikerrel. Én személy szerint több jelenetet is szívesen elnéztem volna erről, de azért így is kaptunk néhány vicces és hatásos képsort, melyek során Bella különleges adottságára is fény derült.

Ha úgy nézzük, lényegében három részre lehet osztani a filmet a történet szempontjából. Az előző sorokban említett felvezetés után a barátok összeszedése és összefogása következik. Nem tudom, volt-e már film, amiben ennyi különféle vámpír tűnt fel, mindenesetre érdekes volt egymás mellett látni ír, Amazonas-menti, indiai és brit vámpírokat, hogy csak néhányat említsek. Közben ismételten megállapíthattuk, hogy Martin Sheen Aróként is mennyire zseniális: grimaszai és arckifejezései időnként még Jim Carreyn is túltesznek. Taylor Lautner pár éve a Valentin napban már megmutatta, hogy jól állnak neki az önironikus szerepek, és Jacob mostani pólólevételét látva erre újból rádöbbenhettünk, de emellett persze a hölgyeknél így is elérte a kívánt hatást. Billy Burke mostanság bajusz és szakáll nélkül látható a Revolution című sorozatban, de azért mi elsősorban így, Charlie-ként szeretjük őt, akinek ezúttal szinte minden megmozdulása és mondata poént rejt magában.

Végül pedig a harmadik etapban a Volturival való találkozást láthatjuk. A könyvet ismerő barátaimmal mind egyetértettünk abban, hogy ezt a részt bizony elég rendesen elfuserálta Stephenie Meyer, és legszívesebben a falhoz vágtuk volna a könyvet, sőt, néhányan ezt ténylegesen meg is tették. Arról, hogy ezzel szemben, vagy éppen ennek megfelelően mi történik a filmben, csak spoilerekkel lehetne beszélni, ezt pedig inkább nem teszem meg, így maradjunk annyiban, hogy elég felemásra sikerült a dolog, de összességében azért hatásos volt.

Ami a rendezést illeti, az elején egy kicsit szokni kellett azokat a képsorokat, ahol Bella és Edward elképesztően gyorsan rohannak és ugrálnak az erdőben. Talán mintha az eddigi részekben látottnál is jobban felgyorsították volna ezeket a mozgásokat. A farkasok megvalósítása továbbra is tökéletes, ráadásul ezúttal minden korábbinál több kifejezést és érzelmet láthattunk a tekintetükben. Az utolsó jelenet és a stáblistát felvezető zárómontázs pedig úgy, ahogy van egyszerűen csodálatos, egy igazi kis búcsúajándék a rajongóknak, amely alatt én személy szerint azon gondolkoztam, hogy mit és mennyit is jelent nekem ez a sorozat és ezek a karakterek. Nem keveset, az egyszer biztos.

És bár összességében egy kicsit nagyobb hatást vártam, csalódott semmiképp sem vagyok, és biztos, hogy a többihez hasonlóan ezt a részt is jó párszor újranézem majd a közeli és a távoli jövőben egyaránt. 7/10.

Az oroszoknál van egy mondás: Egy családban két Kém van: egy akiről tudjuk, és egy akiről nem. A Brit átiratban valahogy így nézne ez ki: A Brit Birodalomnak két Kémje van: egy aki meghal és James Bond. 

Egy rövid másodvélemény Skyfall - írta: Luke barátom dupla 10-es kritikájára.

Szóval azért ötven évet lehúzott a Brit filmipar ezzel a kémesdis mozival és meg kell mondjam, messziről jöttünk és még koránt sincs vége az útnak. Amit szeretek ebben a Sznob bandában, hogy képesek egy karaktert százszor is újra felépíteni. Lássuk csak Bond-ot akit már számtalan színész vitt vászonra, vagy A Doktort, akit szintén jópár ember alakított már. De nem kell rögtön leragadni Bond-nál ott van M, Q vagy Moneypenny. Mindegyikük ugyanaz a karakter mégis más. 

Erre emlékeztetett engem a Skyfall. 

A film egy legenda, pedig még csak 1 hete került a mozikba. Az elmúlt 50 év egy elképesztő kalandfilm, teli drámával és fordulatokkal. Emberek! 50 év alatt több minden történt Európával, mint amennyit be merünk vallani. Tőzsdekrachok sorozata... Uniók dőltek meg és újak kaptak erőre, Kémek öltek Kémeket, miközben dúlt a hidegháború.

James Bond, aki ezeket a korokat mind megélte most picit visszatekintett. Visszatekintettünk mind, és rájöttünk hogy az elmúlt 50 év elszállt Bond felett. De öreg róka, nem vén róka. 

Kémekre mindig volt, van és lesz szükség, erről szól a Skyfall. 

Aki esetleg olvasta az egyik gyenge pillanatomban megírt általános kritikámat a Filmiparra, akkor az tudja hogy elég ritkán látok manapság igazán jó filmet olyan filmet ami megérdemel tőlem egy 12/12-től.

Tanulság rovat: 1. Csajozni Sanghajba kell menni. 2. A szmoking öltöztet. 3. Kell valami Giccs az íróasztalomra...

Egy dolog filmet csinálni, egy másik Legendát teremteni vele. Ami igaz az igaz, Luke teljesen jól látja a dolgokat ez bizony egy 12/12-es film volt.

Wexylum

M-et sötét múltja kísérti, Bondnak pedig bizonyítania kell felé tanúsított hűségét. Az MI6 titkosszolgálat bajban van, 007-nek fel kell kutatnia és el kell pusztítania a fenyegető veszélyt - bármi áron.

Igen, a történet egész röviden valóban csak ennyi, de magáról a filmről annál többet lehet beszélni. Négy hosszú évet kellett várnunk A Quantum csendje után a folytatásra, de azt kell mondjam, teljesen megérte. Nemcsak azért, mert elképesztően jó lett a film, hanem mert így pont Bond 50. évfordulóján kerülhetett a mozikba, ami bizony alaposan rá is nyomta a bélyegét a Skyfallra, a lehető legjobb értelemben.

Gyanús szokott lenni, ha három-négy ember dolgozik egy forgatókönyvön, de John Logan, Patrick Marber, Neal Purvis és Robert Wade csakis dicsérő szavakat érdemelnek, akárcsak Sam Mendes rendező. A Skyfall tele van visszautalásokkal a régebbi Bond filmekre, de mindezt úgy megvalósítva, hogy közben abszolút megmaradt a Craig-féle letisztultabb, modernebb irány is. Ezt a kettőt pedig így ötvözni igazi mestermunka, és ennek egyik eszközeként Mendesék a Bondra oly jellemző poénokat használták fel, amelyek az előző két filmben a minimumra voltak szorítva. Most viszont Craig is sűrűn süt el csattanós egysorosokat, Ben Whishaw Q-jával pedig zseniális párost alkotnak, jót tett a kütyüszakértő karakterének, hogy egy ilyen fiatal srácot választottak a megformálására. A kütyük tárháza ugyan ezúttal kimerül egy spéci pisztolyban és egy rádióban, de Q ezt is megmagyarázza a 007-esnek: "Miért, mit várt? Robbanó tollakat? Ilyesmikkel már nem foglalkozunk." És pontosan ez az a bizonyos irónia, ami végig jellemezi a filmet a régi dolgokkal kapcsolatban, amellett, hogy maximális tisztelettel idézik fel őket.

Mendesék pedig rendesen ki is szolgálják minden téren a rajongókat: a zenében, a különféle tárgyakban és a karakterekben is számos utalást rejtenek el, amelyek garantáltan mosolygásra ingerlik majd a Bond-fanokat, a záró csattanóról nem is beszélve, ami ténylegesen az a bizonyos hab James Bond 50. tortáján.

A cselekmény ismét több országon átível: Bond megfordul Törökországban, Sanghajban, Makaón, Londonban és még a szülőföldjén, Skóciában is. Ugyan a film első harmadában kedvenc ügynökünk még egy másik rosszfiút intéz el, a film fő gonosztevője a Javier Bardem által megformált Silva, aki azt a fajta gazfickót testesíti meg, akit sokan hiányoltak az előző két filmből: egyszerre könyörtelen, hidegvérű gyilkos és őrült zseni, aki semmitől és senkitől sem riad vissza, hogy elintézze célpontját, M-et. Bardem pazar választás volt a szerepre, a tőle megszokott zsenialitással játszik egy tőle egyáltalán nem megszokott karaktert, és itt nem lehet elmenni szó nélkül Fekete Ernő mellett sem, aki játékával felnő spanyol kollégája mellé a magyar változatban, és fantasztikusan tolmácsolja őt.

Judi Dench minden szerepében az első perctől az utolsóig hiteles, és nincs ez másképp itt sem. M. karaktere talán még sosem kapott ekkora hangsúlyt, mint most, és mi ennek természetesen csak örülhetünk, hiszen a csodálatos színésznő újabb nem akármilyen jutalomjátékkal ajándékoz meg minket és a Bonddal való kapcsolatának is megismerhetjük egy újabb oldalát. Ralph Fiennes az MI6 új vezetőjeként tűnik fel, akinek alighanem a későbbiekben is igen fontos szerepe lesz. Ugyan nem túl sokat látjuk őt, természetesen a tőle megszokott profizmussal oldja meg a feladatát.

Természetesen nincs Bond film Bond lányok nélkül, akikből ezúttal kettőt is kapunk. A gyönyörű Bérénice Marlohe sajnos csak néhány rövidke jelenetben tűnik fel, igaz, ezek során nemcsak a 007-est, hanem a nézőt is teljesen a hatása alá vonja. Naomie Harris pedig hősünknek igyekszik segíteni, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Daniel Craig pedig fantasztikus. A Skyfallban végképp egyértelművé teszi, hogy ő bizony tökéletes James Bond. És amit eddig senki mástól nem láthattunk ebben a szerepben: a karakter fejlődik, méghozzá sokat. Elég csak megnézni, honnan hova jutott el Bond figurája a Casino Royale-tól kezdve. A 007-est ezúttal egy eddig nem látott sokkal emberibb, esendőbb oldaláról is megismerhetjük, aki amellett, hogy mindig összetéveszthetetlen stílusával oldja meg a helyzeteket, bizony ő sem lesz fiatalabb, de ha kell, mindig a maximumot tudja nyújtani. Esetében pedig Stohl András nagyszerű teljesítményét kell kiemelnem a magyar változatból, ezúttal is elsőrangú párost alkotnak.

A Skyfallban minden megvan, amit egy Bond mozitól vár az ember és minden, amit a rajongók várnak. A legapróbb dolgok is tökéletesen illeszkednek a képbe, Adele főcímdalával kezdve egészen a záró képkockáig. Tökéletes film és tökéletes Bond film, le a kalappal mindenki előtt. A pontszám pedig mi más is lehetne, mint 10/10? Közeleg az újranézés ideje.

Akkor most próbálom nyugodtan elmondani, de jól figyeljetek, mert csak egyszer mondom el: Úristen megtámadtak az idegenek és nincs mit tenni mind meghalunk! Tömören ennyi. Kertvárosi Kommandó.

A story egy kisvárosban kezdődik, röviden (Tényleg röviden) bemutatják nekünk, hogy ki kicsoda... Majd (muhaha) kibeleznek egy embert. Csak így, mert ez egy ilyen vígjáték elem... Apu is mindig ezt használja, ha valami jó poént akar összehozni.  Egy szó, mint száz: Megalakul a balfékek Kertváros kommandója, ami megmenti a világot, legalább kétszer. (A Zűrlényektől)

A filmet három dolog jellemzi: A sorozat legjobb része; Nagyon rossz marketing; Tuti cickok. Paranormal Activity 4.

Egy rövid kis bemutatás: A film a 3. Rész után veszi fel a fonalat, vagyis a bébi-Hunter elrablása után 5 évvel járunk. Egy kedves, fiatalos család nos, nagy bajba kerül...

Elöljáróban. A film nagyon jó lett, tetszik a forgatókönyv és a rendezés is, viszont a marketing nagyon rossz! Nem is értem hogy lehetett így elbaltázni valamit. El is mondom (Szigorúan spoilerek nélkül) mi a nagy bibi: A film félig-meddig humoros hangévtelű már-már vígjáték közeli, miközben megőrizte horror-misztikus mivoltát. Zseniális dolgokat keltettek életre és elképesztő bakikat csináltak, mind a film gyártása és annak reklámozása során. 

A Story megváltozott, nem azt a szokásos sémát követi ész nélkül, hanem van benne pici plusz, valami ami feldobja az egészet, ami hiányzott eddig az előző 3 részből. Ugye mondanom sem kell, hogy ebben a részben is mindenki meghal. Amúgy aki nem ismerné a sorozat csak néhány szóval ismertetném az alaptörténetet: Hobbikamerás Horror-misztikus, aminek középpontjában egy népcsoport (Család) áll. Valamelyik tagot mindig megszereti egy Démon, a többi meghal. 

A stáb egészen remek lett, főleg, hogy most fiatalok álltak a központban, pontosabban Alex a 15 éves lány, és a barátja: Ben. Annyit még kénytelen vagyok elárulni, hogy most nem egy sarokban felállított kamerán keresztül látunk mindent, hanem iPhone és MacBook-ok segítségével (ezek a MacBook-ok adtak nekünk közeli rálátást a formás kis cicikre). Picit néha természetellenes egy-két jelenet, pont emiatt, de ennyit még elnézünk... 

Voltak hibák, oh jópár, de javarészt a hibák a logikus történetvezetésre koncentrálódnak. Mármint, sokszor logikátlan dolgokat csináltak a szereplők, amiket én soha nem tennék meg. Ez minek ment oda, miért van az arcában a Laptop, miközben (Higgyétek el) van nagyobb baja is. 

Végeredményként kaptunk egy nagyon fiatalos-humoros horror-misztikumot, ami egyáltalán nem követeli meg, hogy megnézzük az első három részt is. Sőt, erősen ajánlom, hogy ne nézze meg senki az első három részt (Ha már láttad az szííííívás).

Summa Summarum: Imádtam, szeretem még ilyet akarok! A hibákat javítani kéne az 5. Részben, mert igen: ebből kell még egy rész. Szerintem mindenkinek tetszeni fog aki nem szereti a túl ijesztő és túl sötét filmeket. Ez egy picit naposabbra, picit szórakoztatóra sikerült és persze a vége EPIC lett. 

Tanulság: Idegen kiskölyköt ne engedj az ágyadba, mert megfogja a melledet. Éjszaka ne legyen bekapcsolva a laptop, mert felveszi ahogy álmodban pukizol... Végül pedig: OMG ne 12 perc után gyere rá a megoldásra mert megfulladsz. 9/12

Wexylum

Update: Pár helyről kaptam visszajelzést miszerint túl bőkezű voltam a pontozáskor. Ezúton szeretném magyarázni 9/12-t (Nálam ez brutál magas...)

Ha azt vesszük, hogy milyenek voltak a Trailerek, és az egész filmet az előző 3 részhez viszonyítjuk akkor elmondható hogy szar az egész. Ha ilyen szempontok alapján pontoznám akkor 2/12... lehet ez is sok. 

Viszont, én már az első 3 percben láttam, hogy ez teljesen más lesz és sajnos így is késő volt... ezért volt rossz a marketing, senki sem tudta hogy ekkora stílusváltás lesz. De teljesen mindegy, mert gyorsan "adoptáltam" magam az új környezethez és végén úgy jöttem ki a moziból, hogy: "Igen, ma is jól szórakoztam." Ilyen ritkán van. 

Egy szó mint száz: a Film nem illik a sorozatba, sok logikai bukfenc van a storyban, De ezeken kívül minden Pacek. Egy teljesen új valami lett, így kell nézni. Ez nem horror, ez nem vígjáték... ez valami más. 

Wexylum

Amikor Dan Geraldo (Alain Chabat), a szenzációra éhes riporter Palombiába érkezik, még nem sejti, hogy hihetetlen felfedezés részese lesz. Leleményes helyi kísérője, Pablito (Jamel Debbouze) társaságában elképesztő kalandok sorát éli át a dzsungelben. Szembeszáll egy ördögi botanikussal, vérszomjas piranhákkal, egy sötét titkot őrző diktátorral, az ősi jóslat beteljesülését váró Paya törzzsel, hogy végül közölje a világgal a korszakalkotó hírt: az eddig csak mítoszokból ismert, pajkos állat, a Marsupilami tényleg létezik!

Két dolog miatt is érdekelt a film, egyrészt mert anno elég sok részt láttam a Marsupilami rajzfilmből, másrészt pedig Jamel Debbouze és Alain Chabat miatt, akiket az Asterix és Obelix: A Kleopátra küldetésben kedveltem meg, és azóta is örülök nekik, ha valahol "összefutunk". Előzetesen is számítottam rá, hogy nagy őrültséggel fogok szembekerülni, de helyenként a film még ezt is felülmúlta, de ez ezúttal abszolút jót jelent, és azt hiszem, ettől a párostól nem is várhattunk mást.

Chabat ezúttal sem bízta a dolgokat a véletlenre: a főszerep és a rendezés mellett a forgatókönyvírásából is kivette a részét. Egy biztos: érdekes dolgok kavaroghatnak a fejében, vagy esetleg időnként be volt tépve egy kicsit. Egyébként lehet, hogy ilyen állapotban még inkább telitalálat a film, aki kipróbálta, feltétlenül jelezze.

Ahogy a rövid történetleírásból is kiderül, a Marsupilami nyomában bővelkedik őrült karakterekben, akik közül mindenkinek jut 2-3 jó jelenet, de a pálmát természetesen Chabat és Debbouze viszik el. Ez a két fazon egyszerűen zseniális együtt, jó lenne még sok közös filmben látni őket. Ami a magyar változatot illeti, Debbouze ismételten Kerekes József hangján szólal meg, és ez a páros bizony telitalálat. Chabat ezúttal Haás Vander Pétert kapta, aki jól illik a karakterhez, és könnyedén megoldja a rábízott feladatot.Egyébként Marsupilami ahhoz képest, hogy címszereplő, relatíve keveset "szerepel", pedig kimondottan jól sikerült a megvalósítása, nincs az az érzése az embernek, hogy egy utólag odaanimált valamit nézne. De ami még meglepőbb, hogy a történet is tartogat fordulatok, köztük néhány olyat is, amikre garantáltan nem számít senki.

Aki vevő a kicsit (helyenként nagyon) idióta humorra, az őrült figurákra, vagy egyszerűen csak egy agykikapcsolós szórakozásra vágyik, semmiképp ne hagyja ki. 7/10.

Egyszer még gyermekként,

Felkelő nappal álmodtam.

A nap fénye erős volt és tiszta,

Híre szállt a világban tova-szét.

Ekkor felbukkant a lenyugvó nap,

És az égbolt lángra lobbant...

Köszönöm, köszönöm. Igaz történet alapján készült hihetetlenül jó versem leírja a Looper alaptörténetét. Amúgy “Gyermek” jeggyel néztem meg a “Normál” helyett... Tehát mesélek pár dolgot a felekő napról (Joseph Gornon-Levitt), a lenyugvó napról (Bruce Willis) és a lángra lobbant égboltról: Looper - A jövő Gyilkosa.

Mivel is kezdhetném, talán az elejével. A mese elég egyszerű mégis nagyszerű: Vannak a looperek akik szó nélkül lelőnek egy embert, aki az időpostán érkezik. Akkor van a baj, ha ezek a looperek saját magukat ölik meg... Vagyis nem baj, csak mondhatni ilyenkor nyugdíjba vonulnak. Remélem elég egyértelmű, hogy Bruce Willis nem az az otthonülős nyugdíjas fajta...

Tudom, hogy a nemzetközi és a magyar közönség is jól fogadta ezt a filmet, de én azért találtam benne pár zavaró hibát, ami miatt szerintem túl van értékelve a film.  

A story nem rossz: a fiatal Joe (Főszereplő csóka) és az öreg Joe között van egy pici ellentét egy probléma megoldás kapcsán, mondjuk úgy hogy más oldalról közelítik meg a dolgot... Aztán persze a fiatal Joe becsajozik, jól megdöngetni Emily Blunt (közben meghal pár ember), meg van egy kis hókusz-pókusz, végül a fiatal Joe megtalálja a megoldást az egész filmet átjáró morális dilemmára. 

Egy szó mint száz: jól kidolgozott történet, bár vannak hibák, de én azt elnézem mert az időutazás maga egy hibás elmélet, főleg ha vászonra visszük. 

Amivel inkább bajom volt az a rendezés/forgatókönyv. Namármost. A szereplők jól játszanak, a zene, hát elmegy. A kamerát jól kezeli az operatőr kolléga. Egy dolog viszont elrontja mindezt: nincs meg az egyensúly. 

Én szerintem a filmekben kell egy egyensúlynak lennie. Egyensúly a lassú és pörgős részek között, egyensúly a dráma és akció között, a love-story és véres valóság között... Na ez itt nincs meg. Akármennyire is jó mindenki a vásznon, nincs meg az egyensúly, a harmónia.

Ez van, ezt kell szeretni. A legjobbak is hibáznak. Ilyenkor különben egy kívülálló vélemény sokat segít. Úgy értem, hogyha a rendező leültet egy idegent a vászon elé majd a film végén megkérdezni milyen volt, akkor az idegen meg fogja neki mondani, hogy nincs meg a filmben az egyensúly. Olyan kis picike az eltérés, hogy azoknak, akik rajta dolgoztak napokat/heteket fel sem tűnik. 

Akárhogy is. Kaptunk egy valamire való Sci-fi/családi dráma/Akció filmet, ami azárt tartogatott bőven meglepetéseket, fordulatokat és az apró egyensúlybeli hibákat beleértve is elég élvezhető alkotás volt. (Külön köszönet a Hollywood Symphony Orchestra csodálatos munkájának, jó volt a hangaláfestés Bruce mészárlásánál)

A tanulság rovatba megint összegyűjtöttem pár életmentő dolgot, amire a film tanított engem: 1. Nem kell mindig az öregebbik énedre hallgatni. 2. Az érzelmek (néha) elvakítják az ember ítélőképességét. 3. Gyerekek, soha ne feküdjél le minden jött-ment dögös csajjal! (Csak ha van orvosi papírja, akkor mehet;) 8/12

Wexylum

Emily (Kathryn McCormick) profi táncosi karrierről álmodik, ezért Miamiba költözik. Itt hamarosan beleszeret egy Sean nevű fiúba (Ryan Guzman), aki a Banda nevű tánccsoportot vezeti, amely profin kidolgozott, látványos flash mobokkal hívja fel magára a figyelmet. Amikor egy dúsgazdag üzletember épp a Banda területén tervez szállodákat építeni, és emiatt emberek ezrei veszítenék el az otthonukat, Emily kötelességének érzi, hogy csatlakozzon Seanhoz és a Bandához. Együtt dolgoznak azért, hogy a táncot puszta előadó-művészetből a tiltakozás művészetévé változtassák, és a nagy ügyért még az álmaikat is készek feláldozni.

A táncos filmekkel mindig nehéz helyzetben vagyok, mert annyira nem az én világom ezek, ugyanakkor időnként szívesen megnézek egyet-egyet, és általában nagyon tetszenek is a mozgások meg a koreográfiák, de mint filmet, nem igazán tudom őket hova tenni, inkább tűnnek egy másfél órás videoklipnek. A Step Up 4-gyel viszont nem ez a helyzet, aminek egyik oka alighanem az, hogy egyfelől minden táncos film atyjára, a Dirty Dancingre hajaz időnként, másrészt pedig annyira - jó értelemben véve - tipikus a történet, ami épp elég ahhoz, hogy a táncokkal együtt filmként is megállja a helyét.

És akkor a karakterekről még szó sem esett, akik közül néhányan ismerősek lehetnek az előző rész(ek)ből. Emily és Sean mondjuk abszolút tipikusak, ahogyan az várható, de ezzel együtt is működnek, könnyű megkedvelni őket és drukkolni nekik. A Banda pedig pont azért jó, mert annyi különféle fazon alkotja, hogy az ember elsőre el sem tudná képzelni, hogy lehet ez egy csapat. A mostanság igen népszerű flash mobok bedobása kimondottan jó ötlet volt, ráadásul mivel a Banda ezeket egyéb látványelemekkel is színesíti, így különösen ütősnek hatottak, mindegyik különleges volt a maga módján, de a csúcs persze a záró tánc a maga legalább 10-15 percével, ami alatt, annak ellenére, hogy az én tánctudásom kimerül az egyet előre, egyet hátra, és/vagy az egyet jobbra, egyet balra lépésekben, azon kezdtem agyalni, hogy milyen jó lenne összehozni egy ilyen csapatot, és mondjuk a Step Up 4 vetítések után nyomhatnánk flash mobokat, mert azokra biztosan nem számítana senki.

De azért mindenkit megnyugtatok, erre egyelőre nem fog sor kerülni. A Step Up 4 viszont határozottan ajánlott a műfaj kedvelői mellett azoknak is, akik szívesen néznek utcai táncos produkciókat, vagy egyszerűen csak egy jót akarnak szórakozni. Nem vagyok oda a 3D-ért, de itt ténylegesen pluszt adott hozzá a filmhez, sokkal valóságosabbak és átláthatóbbak lettek a táncok, legalábbis számomra, de azért az is biztos, hogy a DVD megjelenésnél is találkozunk. Jöhetnek a kövek, de én akkor is adok rá egy 8/10-et.

Teljes mértékben kiborultam! Nem bírom tovább, most szakadt el nálam a cérna. 12 éve. Ennyi ideje követem tudatosan a film és sorozat ipar termékeit. És kész, vége. Tőlem most egy az egész iparra vonatkozó kritikát fogtok hallani: Filmipar átfogó kritika. 

Ebben a filmben mindenki sír... Non-stop. Na, ennyibe benne is van a lényeg... Na jó, írok még pár gondolatot: The Possession (A Démoni Doboz).

Az átkok nem öregszenek. Egy XVIII. századi férfi, Barnabas Collins (Johnny Depp) megszerez mindent, amire vágyik: pénzt, hatalmat, birtokot, csak a szerelemben nincs szerencséje, ugyanis egy boszorkány (Eva Green) egy sértésre átokkal felel.
Barnabast kétszáz évvel később véletlenül kiszabadítják a sírjából, és nem nyugodhat békében: visszatér a régi házába, ahol kénytelen megismerkedni zavaros XX. századi utódaival. Jobb híján beköltözik a családi rezidenciába, megpróbálja elviselni az anyukát (Michelle Pfeiffer), a velük lakó pszichológust (Helena Bonham Carter), a lázadó kamaszlányt (Chloe Grace Moretz) - akiknek mind megvan a maga sötét titka és őrült terve az új rokonnal: a kísértetiesen vén ősapával.

Tim Burton a kedvenc rendezőim egyike, azok a filmjei pedig, melyeken Johnny Deppel és Helena Bonham Carterrel dolgozik együtt, különösen jól szoktak sikerülni. Azt azért nem állítanám, hogy az Éjsötét árnyék a valaha készített legjobb alkotása, vagy hogy akár a top 3-ban benne van, de az biztos, hogy kifejezetten szórakoztató.

Johnny Depp már jó néhányszor bizonyította, hogy az őrültebbnél őrültebb fazonok eljátszására született, Barnabas pedig emellett még vámpír is ráadásul, persze a legkevésbé szokványos fajtából. Depp ennek megfelelően brillírozik is, az arckifejezései is egyszerűen zseniálisak. Eva Greenről is tudjuk már egy ideje, hogy tehetséges színésznő, ezúttal egy újabb, egyszerre őrült és mégis elragadó oldalát mutatja meg. Michelle Pfeiffer természetesen kisujjból rázza ki a rábízott amúgy sem túl bonyolult szerepet, Chloe Morezt pedig szintén hozza a kötelezőt. Jackie Earle Haley ugyan csak kis szerepet kap, de abban zseniális, Alice Cooper cameója és az e köré épülő jelenetek pedig nagyon mulatságosak.

A film kifejezetten jól halad előre, Burton ügyesen egyensúlyoz a vígjáték, a dráma és a horroros elemek között, azonban a végére szükségesnek érezte egy csavar és a konfliktus bedobását, ami önmagában még nem volna baj, de a film íve itt megtörik, és talán maga a rendező is érezte, hogy ez így nem lesz jó, mert a lezárás túl gyorsan jön el, és bár hatásos, de teljesen kiszámítható.

Az Éjsötét árnyék összességében jó film, nevetni is sokszor lehet rajta, és akik szeretik Tim Burtont és/vagy Johnny Deppet, biztosan nem fogják megbánni, ha rászánják magukat. 7/10.

Alice négy rész erejéig be lett zárva a tükör mögötti világba, Csodaországba. Aztán jött az ötödik rész - meg a szépfiúk és a kemény-lányok - Alice szeme pedig felnyílt és Megtorlásra éhes. A baj az, hogy amíg Alice be van zárva a tükrébe, addig nem tudja megmenteni a Tükrön túli világot, tehát jön a Kör-királynő, aki ott akarja tartani... De a tükör világa nem épp egy love-story.