A St. Trinian's Anglia legrosszabb hírű lányiskolája, ahová csak a legkeményebb csajok járnak és mindennel foglalkoznak, csak a tanulással nem. Az iskolát azonban pénzügyi okokra hivatkozva be akarják zárni, ráadásul még az oktatási miniszter (Colin Firth) is rájuk száll, aki egyébként is elég furcsa kapcsolatban áll Camilla Fritton igazgatónővel (Rupert Everett). Mikor a lányok tudomást szereznek a gondokról, elhatározzák, hogy megmentik a sulit, méghozzá úgy, hogy megnyernek egy iskolák közötti versenyt, eközben pedig a Nemzeti Múzeumot is kirabolják.

Először még a 2008-as mozibemutató környékén láttam a filmet, és már akkor is az év egyik legkellemesebb meglepetése volt, de időhiány miatt az újranézés azóta is váratott magára, így pont jókor jött a tévés vetítés. Furcsának tűnhet, de másodjára még jobban bejött a film, mint először, és azon kaptam magam, hogy végigmosolyogtam az egészet.

Egy ízig-vérig angol vígjátékról van szó, melyen az angol humort annyira nem kedvelők is teljesen jól szórakozhatnak. Ezt már eleve a színészek is garantálják, hiszen a csajok egytől egyig nagyon jó karakterek, még ha kicsit ugyan tipikusak is, de mindegyikük szerethető, és én Gemma Artertonra is ebben figyeltem fel először anno. Colin Firth könnyedén hozza az oktatási miniszter bizonytalankodó, szőrszálhasogató figuráját, Russell Brand pedig iszonyat laza a mindenféle szélhámosságra kapható szerepében. A film legjobb alakítását viszont így is a kettős szerepben brillírozó Rupert Everett viszi el, és ezúton is nagy köszönet jár annak, aki kitalálta, hogy az igazgatónőt is ő alakítsa. És akkor még nem is beszéltem a Colin Firth-szel közös jeleneteikről, egyszerűen frenetikusak.

A St. Trinian'snek nálam sikerült kiváltania azt a hatást, amit nem sok filmnek, mégpedig, hogy az első perctől az utolsóig szórakoztatott, teljesen kikapcsolt és még fel is dobott, így ha legközelebb rossz napom lesz, tudom, mit kell majd néznem. A pontokat tekintve 8/10 jár érte.

A film VI. György király (Colin Firth) igaz történetét meséli el, aki bátyja, David lemondása után került hatalomra. György vonakodva vállalta el az uralkodást, ugyanis gyerekkora óta dadogással küzdött, így képtelen volt nyilvános beszédek megtartására, márpedig a rádió elterjedésével ez elkerülhetetlenné vált. Számos logopédus próbált segíteni az uralkodón, de egyikük módszere sem bizonyult elég hatékonynak, mígnem felesége (Helena Bonham Carter) rátalált a meglehetősen sajátos módszereket alkalmazó ausztrál származású Lionel Logue-gal (Geoffrey Rush), aki óráik során nem csak a király beszédén próbált javítani, hanem megpróbált bátorságot is önteni belé.

A király beszéde a jó nevű színészek révén már a forgatás megkezdése előtt felhívta magára a figyelmet, majd a számos jelölés és díj bizonyította, hogy Tom Hooper rendezőék nem végeztek rossz munkát. Témájából fakadóan aligha meglepő, hogy a film egy igazi angol produkció, szinte minden résztvevője a szigetországból származik, és a forgatás is ott zajlott. De A király beszéde nem a szép helyszínek, a korhű környezet, és még csak nem is a jó rendezés miatt marad emlékezetes, hanem a színészeknek köszönhetően, hiszen a főszereplő trió minden megmozdulását öröm nézni. Geoffrey Rush egy igazi pimasz úriembert formáz meg, aki ugyan tiszteli az uralkodót, de pontosan tisztában van saját magával is, és egyenlő félnek tekinti magát a királlyal. Helena Bonham Cartert furcsa volt egy ennyire normális karakter bőrében látni, a sok őrült szerep után tőle már ez számít meglepetésnek, de természetesen nagyon jól megoldotta a feladatát. Arra viszont egyiküknek sem volt szemernyi esélye sem, hogy Colin Firth elől lenyúlják a showt, hiszen stílusosan fogalmazva igazán királyi alakítást láthatunk tőle. Úgy látszik, a Bridget Jones Mr. Darcyját „vénségére” megtalálták az igazán jó szerepek is, de erre mondják azt, hogy jobb később, mint soha, így ennek csak örülhetünk. Valószínűleg kétség sem férhet hozzá, hogy a Golden Globe után az Oscar-díjat is beteheti a szekrényébe, csak aztán nehogy az legyen, hogy annyira belemerült a karakterbe, hogy a köszönőbeszéde közben is dadogni fog.

A király beszéde tehát egy jó film, melynek a szereplőkön túl a legnagyobb erénye, hogy egy ilyen látszólag érdektelen témából olyan érdekes történetet kerekítettek, hogy a két órás játékidő is nagyon hamar elrepült. Felség, egy 8/10 a jutalmuk cserébe.

Doug (James Gandolfini) és Lois (Melissa Leo) 20 éve házasok, de kapcsolatuk utóbbi éveit beárnyékolta lányuk autóbalesetben bekövetkezett tragikus halála. Lois azóta jóformán ki sem lépett a házból és teljesen magába fordult, míg Doug egy pincérnő karjaiban próbált vigasztalást találni, mindhiába. Mikor egy üzleti konferenciára New Orleansba utazik, megismerkedik a 16 éves Malloryval (Kristen Stewart), aki sztriptíztáncosnőként dolgozik egy bárban, és egyedül él a külváros egyik lerobbant részén. Doug különös ajánlatot tesz a lánynak: napi 100 dollárt ad neki, ha nála lakhat egy ideig. Érdekes kapcsolat alakul ki kettejük között, hiszen Doug azt a lehetőséget látja Malloryban, amire a lányával nem volt lehetősége, és idővel Mallory is egy kicsit az apjának tekinti őt. Ráadásul hamarosan megérkezik Lois is, és így csak még tovább bonyolódnak a dolgok.

Jake Scott rendező eddig elsősorban videoklipekkel hívta fel magára a figyelmet, többek között a U2, az R.E.M., a Cypress Hill és a Smashing Pumpkins számára készített felvételeket, illetve ő jegyzi a Doktor zsiványok című filmet is. Vagyis egyértelműen a Welcome to the Rileys az eddigi legkomolyabb munkája, és bizony a végeredményt látva elmondható, hogy nem is vallott szégyent, bár ezt elsősorban a jó alapötletnek és a három remek főszereplőnek köszönheti, ugyanakkor azt mindenképp meg kell említeni, hogy akad néhány érdekes kameraállás, és egyes jeleneteknél a direktor klipes múltja is visszaköszön.

Ahogy a híres mondás tartja, amelyet most találtam ki: egy drámát elsősorban mindig a színészek alakítása visz el a hátán. Ezúttal sincs ez másképp, és a film legnagyobb erőssége egyértelműen a főszereplők játéka. Melissa Leótól az utóbbi időben már természetesnek számít a kiváló alakítás, így természetesen ezúttal is ilyet láthatunk tőle, bár hármójuk közül neki van a legkisebb szerepe, hitelesen hozza Lois paranoiás, zárkózott karakterét. James Gandolfini kapcsán legtöbbünknek alighanem még mindig Tony Soprano karaktere ugrik be először, bár filmjeit rendre úgy válogatja meg, hogy szóba se kerülhessen az összehasonlítás a legendás gengszter figurájával. Ha egy szóval kellene jellemezni alakítását, akkor az a minimalista lenne, ugyanis nagyon kevés gesztikulálással, de mégis nagyon meggyőzően alakítja Doug karakterét. A végére hagytam Kristen Stewartot, akiről akik csak egy kicsit is ismernek, tudják, hogy nagy kedvencem, de azért el szoktam ismerni, ha nem jól játszik. Itt viszont erről szó sincs, hiszen a film legjobb alakítását láthatjuk tőle, bár az is igaz, hogy Mallory karaktere volt a legjobban megírva, és egy ilyen szerep eljátszása mindig hálás feladat. Viszont mostantól kezdve senkitől nem szeretném azt hallani, hogy Kristen nem jó színésznő.

A Welcome to the Rileys tehát egy érdekes alapötlet korrekt megvalósítás remek színészi játékokkal és gyakran igen trágár nyelvezettel, így az erre érzékenyeknek nem ajánlott. Mindenki másnak viszont igen, úgyhogy jár is érte a 8/10.

Svédországban járunk, valamikor napjainkban. Henrik Vanger (Sven-Bertil Taube) jómódú üzletember, akinek unokahúga, Harriet 40 évvel ezelőtt eltűnt egy családi összejövetelről. Bár a lány holttestet sosem került elő, a férfi megvan róla győződve, hogy meggyilkolták, bár azóta is évről évre kap a születésnapjára egy szál lepréselt virágot, amilyet hajdanán a lány küldött neki. Megbízza Mikael Blomkvistet (Michael Nygvist), a Millenium című folyóirat problémás újságíróját, hogy kezdjen el nyomozni Harriet ügyében, hátha talál valami nyomot végre annyi év után. Eközben az extravagáns, tetovált hackerlány, Lisbeth Salander (Noomi Rapace) is ezen az ügyön dolgozik, és mikor útjaik keresztezik egymást, számos meglepő felismerésre jutnak. Kiderül, hogy Harriet eltűnésének köze van néhány különleges brutalitással elkövetett gyilkossághoz, amelyben ráadásul a Vanger család több tagja is érintett. Lisbethnek és Mikaelnek hamarosan már a saját életüket kell menteniük.

Stieg Larsson Millenium trilógiája már jó ideje hatalmas könyvsiker, így természetes volt a filmváltozat elkészítése, és mint tudjuk, David Fincher már dolgozik az amerikai remake-en Rooney Marával és Daniel Craiggel a főszerepben. Bár már régóta tervezem a könyv elolvasását, de eddig sajnos még kimaradt, de a film megtekintése csak még inkább meghozta hozzá a kedvemet. A két és fél órás játékidő ugyan első ránézésre kicsit ijesztő lehet, de szerencsére egy percig sem fullad unalomba a film, és mindig van mit nézni, ha mást nem is, már csak a gyönyörű svéd tájat is, amely tökéletes háttérként szolgál a cselekményhez, amely egyébként szintén nagyon izgalmas, és egészen váratlan csavarokat is bedobnak időnként. Az első egy óra ugyan egy kicsit lassabb, amolyan felvezető jellegű, de így jól megismerhetjük a főszereplőket, és a történet kiindulópontjait.

A film legjobb pontja egyértelműen a két főszereplő, akik olyan erőteljes és meggyőző alakítást nyújtanak, hogy már csak miattuk is érdemes időt szánni az alkotásra. Michael Nygvist nagyon hiteles a lecsúszott, önfejű újságíró szerepében, akit néhány múltbeli emlék is kínoz, de így is igyekszik tenni a dolgát. Egyébként külsőre emlékeztet kicsit Daniel Craigre, így nem lenne meglepő, ha emiatt jutott volna ő Fincher eszébe. De persze maga a tetovált lány nála is nagyobb szerepet kap, és bizony Noomi Rapace oda is teszi magát rendesen, és minden idők egyik legvagányabb női karakterét viszi vászonra. Lisbeth egy igazi kőkemény csaj, akibe már nem egyszer belerúgott az élet, épp ezért csak nagyon ritkán mutatja ki az érzelmeit, és pontosan tudja, hogy igazán egyedül csak magára számíthat. A karakter egyik legnagyobb erőssége egyébként az, hogy nem próbálják meg legyőzhetetlen "szuperhősnek" beállítani őt, viszont ha valakitől pofont kap, azt biztos, hogy nagyon durván visszaadja, mint például a vibrátoros jelenetben. Rooney Marának bizony nehéz dolga lesz a szereppel, mert már alkatilag is kevésnek tűnik egy kicsit, de erre majd decemberben visszatérünk. Jót tett a filmnek az egy-két poén is, amely főleg Lisbeth és Mikael csipkelődéseiből fakadt, úgyhogy már csak kettőjük kapcsolatának alakulása miatt is érdemes megnézni a következő két részt.

Maga a cím is érdekes egyébként, hiszen a svéd eredeti azt jelenti, hogy Férfiak, akik utálják a nőket, és a történet számos pontjára igaz is ez az állítás, illetve Lisbethnek is van egy erős feminista öntudata, ami szintén ezzel állítható kontrasztba, szóval egyfajta kritikaként is felfogható a film.

Nehéz jelzőket találni A tetovált lányra, de talán az Élmény illik rá a legjobban, hiszen egy nagyon különleges alkotásról van szó, amelyhez foghatót tényleg elég ritkán látni. Akik szeretik a karakterközpontú, jól felépített, néha durva, nyomozós drámákat, azok garantáltan nem lőnek vele mellé. A pontokat tekintve egy 8/10-et adok rá.

Mickey "Ír" Ward (Mark Wahlberg) váltósúlyú bokszoló nagy reményekkel, ám igen nehezen beinduló karrierrel. Családi élete is elég zűrös, korábban szintén ökölvívó féltestvére, Dicky (Christian Bale) börtönbe kerül kábítószer és bűncselekmények miatt, és egyre jobban elidegenednek egymástól. Mickeyre egy csinos pincérnő, Charlene (Amy Adams) személyében köszönt rá a szerelem, és ettől a kapcsolattól új erőre kap, és kézsérülése után ismét edzeni kezd. Mickey sorra nyeri meccseit, ám úgy érzi, a címmérkőzésen csak akkor van esélye, ha Dicky segít neki a felkészülésben.

David O. Russell rendező nem arról híres, hogy futószalagon gyártaná a filmjeit, legutóbb 2004-ben jelentkezett a Multik haza! című alkotásával, de ha ennek az az oka, hogy azóta a The Fighteren dolgozott, akkor kijelenthetjük, hogy megérte, és az 5 Golden Globe jelölés is ezt bizonyítja. Ráadásul a szereplőválogatás is jól sikerült, hiszen mindhárom színész megkapta a maga jelölését.

Mark Wahlberggel kezdeném, akinek egyértelműen ez az eddigi egyik legkomolyabb alakítása, amiért a Golden Globe után jó eséllyel egy Oscar jelölésre is számíthat, bár talán maga a díj azért túlzás lenne egy kicsit. Ugyanis hiába hiteles Wahlberg alakítása, és nem csak alkatilag hisszük el róla, hogy bokszoló, mégsem uralja kellőképpen a vásznat, de erről meg nem ő feltétlenül ő tehet, hanem inkább szereplőtársai, ugyanis Christian Bale és Amy Adams is nagyon odateszik magukat. Bale ugyebár már a forgatás kezdetekor felhívta magára a figyelmet, hiszen rengeteget fogyott a szerep kedvéért, de utólag alighanem ő is úgy gondolja, hogy megérte, ugyanis remek alakítást láthatunk tőle. Dicky karaktere egyébként sok szempontból érdekesebb is, mint Mickeyé, hiszen egyfelől van egy drogos, balhés énje, ugyanakkor megtudjuk róla, hogy jó apa, aki szereti a gyerekét, és igyekszik jó testvér is lenni. Amytől az utóbbi 1-2 év "aranyos" szerepei után kicsit éles váltás volt Charlene karaktere, de természetesen ezúttal is nagyon jól oldotta meg feladatát.

A sok dicséretet után két negatívumot azért megemlítenék. Az egyik, hogy egy kicsit jobban is odafigyelhettek volna az arányokra, mert a testvérek közös edzését nagyjából 5 perc alatt letudják, és Mickey is nagyon gyorsan megnyeri első meccseit. A másik pedig az egyik családi veszekedős jelenet, amit sajnos egy kicsit túljátszottak a színészek, és emiatt nem sikerült túl hihetőre. De ezekkel együtt is a The Fighter egy nagyon jó film, és nem véletlen, hogy a kritikusok figyelmét is elnyerte. Én egy 8/10-et adnék rá.

A 17 éves Ree (Jennifer Lawrence) két kisebb testvérével és depressziós édesanyjával él egy lepusztult hegyvidéki faluban. Apja hónapokkal ezelőtt eltűnt, így azóta ő neveli testvéreit, ám hamarosan a seriff azzal keresi fel őt, hogy elveszítik házukat, amennyiben apja nem jelenik meg a tárgyalásán. Ree tudja, hogy apja részt vett a helyi kábítószer kereskedelemben, ezért minden környékbelit felkeres, hogy segítséget kérjen tőlük, de még nagybátyja is azt mondja, hogy ne üsse bele az orrát a dologba, és egyébként is, az apját valószínűleg meggyilkolták. Ree azonban nem adja fel ilyen könnyen, és elhatározza, hogy akármibe is kerül, kideríti az igazságot.

Debra Granik neve valószínűleg csak a legnagyobb filmrajongóknak cseng ismerősen, ami nem is csoda, hiszen eddig csak a 2004-es Down to the Bone és az 1997-es Snake Feed című rövidfilm köthető a nevéhez, melyeknek a rendezője és a forgatókönyvírója is ő volt. Ugyanez a helyzet a Winter's Bone-nal is, bár a szkriptbe ezúttal Anne Rosellini is besegített. Bár a rendezőnő korábbi két alkotását nem láttam, a Winter's Bone alapján elmondható, hogy egy nagyon egyedi látásmódú direktorról van szó, és magáról a rendezésről is elmondható az, ami az egész filmről, hogy az egyszerűségében rejlik az erőssége. Érdekesség továbbá, hogy a film során szinte csak akkor hallhatunk zenét, amikor valamelyik szereplő játszik, ezzel is erősítve az egyébként is komor hangulatot.

A szereplők között nem sok ismert arcot találunk, de mindenkiről elmondható, hogy hozzátette a magáét a filmhez, és senki alakítására sem lehet panasz. Természetesen muszáj külön kiemelni Jennifer Lawrence-t, akitől egy hihetetlenül erőteljes alakítást láthattunk, pedig még csak 20 éves. Ilyenkor lehet sajnálni, hogy olyan erős az idei mezőny, mert ő is igazán megérdemelne valamilyen komolyabb díjat a játékáért.

Tudom, hogy unalmas közhely, de a Winter's Bone-ra is nagyon igaz, hogy nem mindenkinek ajánlott, hiszen egyfelől a mondanivalója is elég komoly, amelyen érdemes is elgondolkozni, másfelől pedig akad néhány durvább jelenet is. Ugyanakkor aki szereti az erőteljes alakításokkal tarkított, lassú folyású drámákat, az garantáltan nem fog csalódni. Én a magam részéről egy 8/10-et adnék rá.

Jules (Julianne Moore) és Nic (Annette Bening) leszbikus pár két gyerekkel, akiket egy közös spermadonortól szültek. Laser (Josh Hutcherson) nagyon szeretne találkozni biológiai apjával, ezért nővére, Joni (Mia Wasikowska) segítségével megszerzik Paul (Mark Ruffalo) telefonszámát, aki szívesen találkozik is a gyerekekkel, és egyre jobban megkedveli őket, bár megjelenése jelentősen felkavarja a cseppet sem szokványos kis család életét.

Az elsődleges oka, hogy megnéztem a filmet, a 4 Golden Globe jelölése volt, melyekről így a megtekintés után bátran merem állítani, hogy maximálisan megérdemeltek. Lisa Cholodenko rendezőnő pedig nem büszkélkedhetett eddig túlságosan komoly ajánlólevéllel, bár az is igaz, hogy olyan sorozatok egy-egy epizódját rendezte, mint a Hung - Neki áll a zászló, az L, a Sírhant művek és a Gyilkos utcák. Ezúttal azonban nem "hozott anyagból" dolgozott, ugyanis a forgatókönyvet is ő maga írta Stuart Blumberg segítségével. Az alapötlet egyébként egyáltalán nem bonyolult, mégis nagyon jól működik, ami egyértelműen a remek karaktereknek köszönhető, akiket fantasztikus színészek formálnak meg.

Julianne Moore-tól és Annette Beningtől igazi jutalomjáték ez, mindenkit könnyedén lejátszanak a vászonról, és a Golden Globe után akár egy-egy Oscar-jelölés is kinézhet nekik, legalábbis megérdemelnék. Ami ennél a filmnél még fontosabb, az az, hogy párként is nagyon jól működnek, így Cholodenko elérte a célját, hogy a "társadalmi normák" ellenére is drukkoljunk a két nő kapcsolatáért, és egyáltalán ne érezzük furcsának, hogy közösen nevelnek két gyereket. Ha már szóba kerültek a gyerekek, őket is érdemes kiemelni, ugyanis Mia Wasikowska és Josh Hutcherson alakítása is igen meggyőző, és jó volt őket egy ilyen komolyabb szerepben látni. Mark Ruffalo alakítása pedig olyan, mint maga a film: a laza külső mögött egy jóval komolyabb tartalom rejtőzik.

Ugyanis annak ellenére, hogy a Golden Globe-on a vígjáték/musical kategóriában jelölték a filmet, itt jóval többről van szó, bár tény, hogy mindezt könnyed köntösbe csomagolták. A forgatókönyv jelölése egyébként pont ezért megérdemelt, mert egy ilyen eredeti, ám mégis egyszerű alapötletből egy ilyen zseniális végeredményt sikerült kihozni. És itt egy kicsit visszatérnék a rendelésre, ugyanis akad néhány elég meglepő, és nagyon emlékezetes kameraállás, gondolok itt elsősorban a premierplánokra, illetve a film utolsó képsoraira.

Sokáig tudnám még dicsérni a filmet, de hibákat biztos nem találnék benne, így nem kérdés a 8/10, és javaslom, hogy kezdjük el megjegyezni Lisa Cholodenko nevét, mert ezek után érdemes lesz odafigyelni rá.

June Evans (Cameron Diaz) egyszerű kisvárosi nő, aki húga esküvőjére készül eljutni repülővel. A reptéren találkozik a titokzatos Roy Millerrel (Tom Cruise), akibe első látásra beleszeret, és azt gondolja, hogy talán ő álmai férfija. A gépen azonban kiderül, hogy Roy valójában ügynök, akinek ráadásul elég sokan vannak a nyomában, és így June is az események részesévé válik, mivel kénytelen a férfival tartani, aki a legváratlanabb helyeken és időben bukkan fel. A páros csak egymásra számít, de vajon meg tudnak-e bízni a másikban egy ilyen kezdés után?

James Mangold rendező neve bizonyára sokaknak ismerősen cseng, neki köszönhetjük az Észvesztőt, a Kate és Leopoldot, valamint a Börtönvonat Yumába című filmet is. Ezúttal a biztosra ment, és a két hollywoodi nagyágyú főszereplésével egy nagyon laza akcióvígjátékot vezényelt le, amelyet egy percig sem lehet komolyan venni, és éppen ez a legnagyobb előnye.

Tom Cruise szemlátomást nagyon élvezte a szerepet, és az időnként elképesztően szürreális akciójelenetekben némileg korábbi szerepeit is kiparodizálta egy kicsit, Cameron Diaz meg egyszerűen aranyos volt, mint mindig, de ez a film úgysem a színészi alakítások miatt marad emlékezetes senkinek.

A Kéjjel-nappal egy nagyon szórakoztató film, amivel bármikor fel lehet egy unalmas estét dobni, bár maradandó nyomot aligha hagy bárkiben is, legfeljebb az igencsak eltúlzott akciójeleneteken röhögünk még napokkal később is.

Mindent összevetve, én nagyon jól szórakoztam végig a filmen, így egy 8/10-et adok is rá, és bátran ajánlom mindenkinek, aki egy laza szórakozásra vágyik.

Mint mindenhol, a New York-i rendőrségnél is különféle fickók vannak. Ott van Highsmith (Samuel L. Jackson) és Danson (Dwight Johnson), vannak a vicces fiúk, és ott van az aktanyaló becenévre hallgató Allen Gamble (Will Ferrell) és Terry Hoitz (Mark Wahlberg), aki azáltal vált ismertté, hogy véletlenül rálőtt egy híres baseball játékosra. Úgy tűnik azonban, hogy végre eljött az ő idejük, ugyanis Danson és Highsmith számárra egy akció végzetesre sikeredik, Allen pedig David Ershon (Steve Coogan) nyomára bukkan, mert az építkezésein rossz állványozást használt, de kiderül, hogy ennél nagyobb dolgokban is benne van. Nincs más hátra: hőseink nyomozni kezdenek, és ebben senki és semmi nem állíthatja meg őket.

Adam McKay a Ron Burgundy legendája, a Taplógáz és a Tesó tusa után ismét Will Ferrell-lel dolgozott együtt, és tudjuk, hogy ha ők ketten összejönnek, akkor kő kövön nem marad. Természetesen ezúttal is percenként érkeznek a poénok, melyekből a vicces oldaláról eddig nem igazán ismert Mark Wahlberg is rendesen kiveszi a részét, de még a kisebb szerepekben is olyan remek színészeket láthatunk, mint Eva Mendes és Michael Keaton.

A Pancser police már csak műfajából adódóan is olyan film, ami szinkronnal üt igazán a nagy dumák miatt, és nem is lehet panaszunk a magyar változatra. Kerekes József könnyedén hozza legőrültebb formáját, Széles Tamás egyszerre kemény és szerencsétlen Wahlbergként, Ganxsta Zolee rövid narrálása meg egyszerűen szuper.

Akik szeretik a McKay-Ferrell filmeket, egész biztos, hogy a Pancser police-ban sem fognak csalódni, a többieknek viszont nem biztos, hogy be fog jönni, de azért egy próbát megér. A pontokat tekintve pedig egy 8/10-et adok rá.

Sammy, a teknősbéka 1959-ben bújik ki a tojásból Kalifornia partjainál, és már az első lépések kalandosan alakulnak a számára, mivel először lemarad a többiekről, majd megmenti a szintén aznap született Shellyt egy sirálytól. Sammy és Shelly azonban így is szem elől tévesztik egymást, és kis hősünk egyedül vág neki a nagy tengernek egy tutajon. Hamarosan összetalálkozik egy másik fiatal teknőssel, Rayjel, akivel együtt folytatják útjukat, és nagyon jó barátok lesznek. Az emberek azonban időről időre felbukkannak körülöttük, és ennek köszönhetően Sammy és Ray elveszítik egymást, és Sammy egy hippi családhoz kerül, majd az egész világot körbeutazza, hogy rátaláljon Shellyre, aki szintén nem felejtette el őt.

Előzetesen nem igazán tudtam, hogy mit várjak a Sammy nagy kalandjától, sőt, sokáig nem is terveztem, hogy moziban fogom nézni, de végül mégis így alakult, és bizony nem bántam meg. Nem vagyok híve a 3D-s filmeknek, de ennek a rajzfilmnek nagyon jól állt ez a technológia, és így sokszor mi is a tenger mélyén érezhettük magunkat, vagy éppen egy sirály csőrében.

Az is látszott, hogy az alkotók szívüket-lelküket beleadták a rajzfilm elkészítésébe, és nagyon szép animációt alkalmaztak, ráadásul remek karaktereket is találtak ki, mint például egy francia akcentussal beszélő kandúrt. Külön tetszett, hogy a film történetét a már nagypapa korú Sammy "mesélte el", akinek hangját a magyar változatban Koroknay Géza kölcsönözte, de az egész szinkronra elmondható, hogy nagyon jól sikerült, ráadásul a Rayt szinkronizáló Kálloy Molnár Péter is ott volt a moziban a családjával.

A Sammy nagy kalandját mindenkinek bátran ajánlom, akik szeretnének megnézni egy kedves, humoros, helyenként elgondolkodtató, nagyon jól megalkotott, és rendkívül aranyos animációs filmet. A pontok tekintetében pedig egy 8/10-et adnék rá.

A film egy szicíliai család történetét meséli el három generáción keresztül. Ciccio (Gaetano Aronica) pásztor a '30-as években, imádja a könyveket és a verseket. Fia, Peppino (Francesco Scianna) megéli a második világháború borzalmait, és azzal próbál segíteni, hogy részt vállal a politikai életben. A háború végén találkozik egy lánnyal, akibe beleszeret, de kapcsolatukat sokan nem nézik jó szemmel Peppino politikai szerepe miatt, de a két fiatal mégis összeházasodik. Fiuk, Pietro pedig a '80-as években éli gyerekkorát.

Giuseppe Tornatore filmjeit mindig nagy várakozás előzi meg, hiszen a mester olyan műveket tett le az asztalra, mint a Cinema Paradiso, a Mindenki jól van és Az óceánjáró zongorista legendája. A Baaría egy önéletrajzi ihletésű alkotás, melynek címe Bagheria városából ered, amit a helyiek neveznek így, és Tornatore ebben a városban nőtt fel.

A rendező nem is bízott semmit a véletlenre, és a forgatókönyvet is ő maga írta. A két és félórás játékidő nem kevés, de Tornatore tudja, hogy miket akar megmutatni, és ezt a lehető legnagyobb részletességgel teszi meg. A fasizmus, a háború és a kommunizmus csak egyfajta háttéreseményként van jelen, és csak a családra gyakorolt hatásuk kerül előtérbe. Nem könnyű ugyanakkor egy ilyen hosszú időszakot átíveli történetet a vászonra vinni, hiszen számos különböző hangulat váltja egymást, de Tornatore mesterien oldja meg ezt is, és eléri, hogy a sok különböző jelenet végül egy kerek egészet alkosson. Természetesen a film egyfajta stílustanulmány is a gyönyörű olasz tájról, amihez a rendező barnás szűrőt használ, ezzel is kiemelve a hegyvidék szépségét. Végül pedig még a zenét emelném ki, melyet Ennio Morricone szerzett, aki ezúttal is tökéletes dallamokat alkotott.

A Baaría tehát egy nagyon különleges filmélmény, ami mindenképp megragad a néző emlékezetében, mert nem sokszor látni ehhez hasonló alkotást. A pontszámok tekintetében ez bizony egy erős 8/10.

A 12 éves Dre Parker (Jaden Smith) édesanyjával (Taraji P. Henson) Detroitból Kínába költözik. Míg odahaza Dre népszerű srác volt, az új környezetbe nagyon nehezen illeszkedik be, és nem találja a helyét. Beleszeret osztálytársába, Mei Yingbe, ám ez nem tetszik Chengnek és barátainak, és jól megverik a fiút. Dre nem tud nekik visszavágni, de segítségére siet a ház gondnoka, Mr. Han (Jackie Chan), aki "másodállásban" kungfu mester, és vállalja, hogy felkészíti a fiút a közelgő bajnokságra, ahol egyesével küzdhet meg Chengékkel. De Drenek először még saját gyengeségeit kell legyőznie.

Harald Zwart rendező nem tartozik éppen a legjobbak közé, és eddig nem is tett le sokat az asztalra: leginkább az ÖcsiKém két része és a Rózsaszín Párduc 2 révén ismerhetjük őt. Ezúttal úgy döntött, hogy egy egyszer már sikeres alapanyaghoz nyúl, és előszedte az idén 26 éves Karate kölyköt, bár a film csak nagy vonalakban követi az eredeti alkotást.

A főszerepre Zwart Will Smith fiát, Jadent választotta, aki remekül megállja a helyét első  nagyobb szerepében, és ha így folytatja, és jól is választ filmeket, könnyen apja nyomdokaiba léphet. Jackie Chan pedig karrierje egyik legjobb karakterét kapta Mr. Han személyében, és egy egészen parádés alakítást láthatunk tőle, amelyben még a legkisebb rezdülése is maximálisan a helyén van. Taraji P. Henson pedig a Benjamin Button különös élete után ismét egy bájos anyafigurát alakít, természetesen azúttal is kiválóan.

A színészek mellett a film legfőbb pozitívuma kétség kívül az, hogy egy percig sem próbálja meg komolyan venni magát, egyszerűen csak szórakoztatni akar, és ez sikerül is. A majd két és félórás játékidő első hallásra egy kicsit hosszúnak tűnik, de nincsenek üresjáratok, így gyorsan elrepül. Mindenképp meg kell még említeni a gyönyörű fényképezést is, ugyanis egészen csodálatos képeket láthatunk, legyen szó akár a kínai nagy falról, vagy a hegyekről.

A magyar hangokról ugyan egyszer már esett szó, így most csak egész röviden annyit mondanék róluk, hogy mindenki nagyon jól teljesített. Háda János tökéletesen hozta Han karakterét, Ducsai Ábel jól passzolt Dre "lazacsávó" figurájához, Hermann Lilla meg egyszerűen még imádni valóbbá tette Mei Yint.

Összességében tehát A karate kölyök egy rém egyszerű történetet mesél el roppant szórakoztató módon, néhány remek alakítással megfejelve, és így az év egyik legnagyobb pozitív csalódása lesz belőle, amiért jár is a 8/10.

1954-ben járunk, Teddy Daniels (Leonardo DiCaprio) és Chuck Aule (Mark Ruffalo) nyomozókat Seattle-ből egy távol eső szigetre küldik nyomozni. A szigeten egy elmegyógyintézet található, melyet bűnözők számára hoztak létre. Innen szökik meg egy Rachel Solando nevű nő, aki azután került a kórházba, hogy vízbe fojtotta három gyerekét. Teddy hamarosan ígéretes nyomot talál, de az orvosok nem engedik neki, hogy hozzáférjen a betegek adataihoz. Néhány nap múlva hatalmas vihar tör ki, melynek köszönhetően minden kapcsolat megszakad a szárazfölddel, és a két nyomozó a szigeten reked. Teddyt egyre többször gyötri fejfájás és látomások, de így is talál egy nyomot, ami a világítótoronyba vezeti őt, de ott egészen mást talál, mint amire számított.

Martin Scorsese mindig is a thriller műfaj egyik nagy mestere volt, így nem meglepő, hogy a Viharszigetet is nagy elvárások előzték meg, melyeknek a rendező könnyedén meg is felelt, és egy nagyon nyomasztó hangulatú és elgondolkodtató filmet készített, melyet akár többféleképpen is értelmezhetünk.

Az Eredet kapcsán már említettem, hogy Leonardo DiCaprio sosem tartozott a kedvenceim közé, de ettől függetlenül a Viharszigetben is nagyon jó alakítást nyújtott, akárcsak Mark Ruffalo és Ben Kingsley, de még a kisebb szerepekben is olyan remek színészeket láthatunk, mint Jackie Earle Haley, Patricia Clarkson, Emily Mortimer, Michelle Williams és Max von Sydow.

A magyar hangok tekintetében sem lehet okunk panaszra, hiszen Leonardo DiCapriót ezúttal is Hevér Gábor, Ben Kingsleyt Végvári Tamás, Mark Ruffalót pedig Rajkai Zoltán szinkronizálja.

A Viharsziget tehát egy nagyon jól felépített, sötét hangulatú thriller, mely még akár napokkal a megtekintése után is felvethet újabb gondolatokat. A pontszámot tekintve nem is kérdés a 8/10.

A ’60-as évek első felében járunk London egyik külvárosában, Twickenhamben. Itt él a 16 éves Jenny Mellor (Carey Mulligan) szüleivel. A lány szép, sok barátja van, és jól is tanul, egyedül a latin megy neki gyengébben. Édesapja, Jack (Alfred Molina) azt szeretné, ha Jenny az Oxfordon tanulna tovább, hogy ezáltal olyan lehetőségek nyíljanak meg előtte, amilyenek neki sosem adattak meg. Jenny élete azonban egy csapásra megváltozik, mikor egy zenekari próba után összetalálkozik a nála jóval idősebb Daviddel (Peter Sarsgaard), aki menő klubokban és előkelő körökben mozog. Jenny-t természetesen hamar magával ragadja ez a világ, hiszen valójában ő mindig is ezekre a dolgokra vágyott, de idővel rá kell jönnie, hogy nem minden az, aminek látszik.

Lone Scherfig rendezőnő nagyon jól ragadta meg a ’60-as évek Angliájára jellemző stílusjegyeket, így, ha nem ráz ki kapásból a hideg ettől az időszaktól, már az első perctől képes magával rántani minket a kor hangulata. A film első 30-40 percében még nem kezdődik meg a bonyodalom, de már David első felbukkanása után érezzük, hogy itt valami nincs rendben, és a film nem csak egy könnyed mese lesz egy lányról.

A színészekről egytől egyig csak dicsérően lehet szólni, kellemes meglepetés volt Dominic Coopert egy kicsit másabb szerepben látni a Mamma Mia után, és Alfred Molina is egy újabb oldaláról mutatkozott be Jenny apjának szerepében.  Peter Sarsgaard is könnyed magabiztossággal hozza David karakterét, de a film igazi aduásza egyértelműen Carey Mulligan, akinek játékáról szerintem mindent elmond, ha azt írom, hogy teljesen megérdemelt az összes jelölés és díj, amit Jenny megformálásáért kapott. Egyszerűen annyira bájos és magával ragadó, hogy akármennyi hülyeséget is csinál Jenny, nem tudunk nem együtt érezni vele, mert annyira szeretnivaló jelenség.

Ezek után már nyilván kiderült, hogy nekem nagyon tetszett a film, így részemről jár is érte a 8/10.

1987 nyarán járunk, James Brenner (Jesse Eisenberg) most érettségizett, és felvették egy rangos egyetemre. Szülei azonban közlik vele, hogy nehéz anyagi helyzetbe kerültek, így a srác kénytelen magának előteremteni a pénzt a tandíjra, ezért elkezd nyári munkát keresni. Mivel nem sok mindenhez ért, és referenciái sincsenek, így csak a közeli kalandparkban kap állást, ahol a dilis tulaj, Bobby (Bill Hader) mindenféle trükkel próbálja kicsalni a vendégek pénzét az egyébként is igen béna parkban. Ezek után nem csoda, hogy James úgy érzi, ez lesz élete legpocsékabb nyara. Hamarosan azonban minden megváltozik, miután beleszeret a szintén ott dolgozó Emily Lewinbe (Kristen Stewart). A fiataloknak ez lesz életük legszebb és legkülönlegesebb nyara, amely során komoly tapasztalatokat szereznek az életről, a szerelemről és a bizalomról.

Greg Mottola rendező saját élményei alapján készítette el a filmet, és önmagáról mintázta James karakterét, így nem meglepő, hogy a végeredmény egy nagyon személyes és szeretnivaló alkotás lett. A film tökéletesen hozza vissza a ’80-as évek hangulatát, melyhez nagyban hozzájárul a képi világ és a kor néha már-már idegesítő, de mégis nagyon jó dalai.

Jesse Eisenberg tökéletes választás volt a lúzer James szerepére, de a többieket is csak dicsérni lehet. Kristen Stewartnak például ez a szerep is nagyon jól állt, de Bill Hader is kisujjból kirázta Bobby idióta figuráját, Kristen Wiig meg ennél aranyosabban buta már nem is lehetett volna. Ryan Reynolds meg egyszerűen szuper, mint szinte mindig.

A Kalandpark egy nagyon szívhez szóló és szeretnivaló film, amiből a jó poénok és a vicces jelenetek sem hiányoznak, és egész biztos van benne legalább egy-két olyan szituáció, amely már velünk is megtörtént. Egy erős 8/10 jár is érte, és biztos nem most láttam utoljára.