Otis Blake, vagy művésznevén Bad Blake (Jeff Bridges) hajdan népszerű countryénekes volt, manapság viszont már csak barátja Houstoni bárjában lép fel. Bad túlsúlyos, láncdohányos és alkoholista, így nem meglepő, hogy az orvos azt tanácsolja neki, hogy változtasson az életmódján, különben rövidesen meg fog halni. A férfi önpusztító életmódja azonban nem csak magának okozott károkat, több felesége is elhagyta, felnőtt fiát pedig 4 éves kora óta nem látta, és azt sem tudja, hol lakik.

Bad egy Santa Fe-i kocsmában lép fel, ahol találkozik Jean Craddock (Maggie Gyllenhaal) újságírónővel, aki szeretne egy interjút készíteni az életéről. Bad és Jean nagyon jól megértik egymást, és a nagy korkülönbség ellenére hamarosan szerelem szövődik köztük, és a nő hozzáköltözik 4 éves kisfiával. Ráadásul a férfi karrierje is kedvező fordulatot vesz, miután a fiatal és népszerű Tommy Sweet felkéri Badet, hogy írjon neki dalokat, és kísérje őt el a turnéjára. De vajon a család és a siker elég-e, hogy megmentse a zenészt, vagy őrült szívének köszönhetően neki már végleg vége?

Bár nálunk csak most jelent meg DVD-n az Őrült szív, de maga a film 2009-es, és ennek köszönhető, hogy Jeff Bridges és a két zeneszerző, Ryan Bingham és T-Bone Burnett februárban megkaphatták érte a Golden Globe és az Oscar-díjat. Győzelmeik jogosságához semmi kétség sem férhet, hiszen a zene tökéletesen tükrözi a film hangulatát, és végig fantasztikus dalokat hallhatunk, Jeff Bridges pedig élete egyik legjobb alakítását nyújtja a lecsúszott Bad Blake szerepében.

Ha már a szereplőknél tartunk, mindenképp meg kell még említeni Maggie Gyllenhaalt, aki egyszerűen tündéri és végtelenül bájos Jean szerepében, valamint Colin Farrell remek alakítását a fiatal countrysztár szerepében, akinek karakteréről egyébként nekem Johnny Depp figurája jutott eszembe a Csokoládé című filmből.

A legnagyobb bravúrt viszont egyértelműen Scott Cooper rendező hajtotta végre, aki gyakorlatilag hiba nélkül vezényelte le első filmjét, melynek ráadásul még a forgatókönyvét is ő írta, és ahogy a fentebbiekből már kiderült, fantasztikus stábot válogatott össze.

Az Őrült szív másik nagy erénye, hogy bár témáját tekintve meglehetősen komoly, a film mégsem válik depresszióssá és lehangolóvá, de ezzel együtt is teljesen átérezhetjük Bad életét és helyzetét.

Az Őrült szív tipikusan az a fajta film, melynek megtekintése mindenki számára ajánlott, mivel maradandó filmélményt nyújt a remek daloknak és a fantasztikus színészi játékoknak köszönhetően. Pontok tekintetében egy 8/10-est adnék rá, és bármikor hajlandó lennék újranézni.

Cobb (Leonardo DiCaprio) profi tolvaj, de nem a szó átlagos értelmében. Ő és csapata ugyanis az emberek álmaiba törnek be, hogy ellopják egyes gondolataikat. Ezúttal azonban ennek pontosan az ellenkezője lesz a feladatuk, egy incepciót kell végrehajtaniuk, vagyis be kell építeniük egy gondolatot a vállalatörökös Robert Fischer (Cillian Murphy) agyába. A küldetés elképesztően nehéz, ezért Cobb a legjobbakat gyűjti össze a csapatába: Ariadnét (Ellen Page) a fiatal „építészt”, Arthurt (Joseph Gordon-Levitt), Eamest (Tom Hardy) és Yusufot (Dileep Rao), valamint velük tart a megbízó, Mr. Saito (Ken Watanabe) is. A feladat azonban még így is szinte lehetetlennek tűnik, ráadásul arra is vigyázniuk kell, hogy nehogy összekeverjék az álomvilágot a valósággal.

Először is azzal kezdeném, hogy eredetileg nem terveztem moziban nézni az Eredetet, úgy gondoltam, hogy megvárom a DVD-megjelenést, de a sok pozitív kritika, és a 9,3-as osztályzat az IMDb-n végül meggyőztek. A fő ellenérv egyébként Leonardo DiCaprio volt számomra, de vele való viszonyomról majd később. A napokban több helyen is olvastam, hogy Christopher Nolan a 2000-es évek egyik legjobb rendezője, amit persze eddig is tudtunk, de az Eredet után azt sem vonhatjuk kétségbe, hogy az egyik legzseniálisabb is. Szokásához híven ezúttal is ő maga írta a forgatókönyvet is, és saját bevallása szerint már mintegy tíz éve csiszolgatta a történetet. Ez az alapos munka és kidolgozottság meg is látszik, hiszen egy egészen egyedülálló alapötleten nyugszik a film, amelynek a megvalósítása is szenzációsan sikerült.

Azt saját élményeink alapján is tudhatjuk, hogy az álmok egészen sokszínűek tudnak lenni, és minden megtörténhet bennük, ami elsősorban az agy gyors működésének köszönhető. Nolan véleménye szerint ilyenkor a legsebezhetőbb az ember elméje, ez az oka, hogy Cobbék is akkor lépnek akcióba, amikor az alany álmodik. Nolan a lehető legrészletesebben mutatja be a tudatalatti és az álmok működését, ugyanakkor a történet mindvégig érthető marad összetettsége ellenére.

Ahogyan azt már eddigi filmjeinél megszokhattuk, a szereplőgárda ezúttal is igen jó nevű színészekből áll. Cobb szerepére Leonardo DiCaprióra esett a választás, akit én sosem kedveltem, és magunk közt szólva nem is tartottam őt jó színésznek, és gondot jelentett, hogy huzamosabb ideig őt nézzem. Viszont most ezúton szeretnék tőle bocsánatot kérni, mert nagyon jó alakítást nyújtott, és hitelesen hozta Cobb karakterét, szóval elnézést kérek, Leo!

A többiek közül Ellen Page tartozik régebb óta a kedvenceim közé, és az ő alakításával sem volt semmi gond, továbbra is fenntartom azt a véleményemet, hogy generációja egyik legjobb színésznője. Cillian Murphyt eddig csak a két Nolanes Batman filmben láttam, és már akkor is úgy gondoltam, hogy komolyabb szerepeket is jól el tudna játszani. Robert Fischer karaktere nem ilyen, de Murphy kisujjból hozza a figurát. Joseph Gordon-Levitt az utóbbi néhány évben indult meg a sztárrá válás útján, és az Eredet egy újabb remek alkalom volt, hogy bizonyítsa tehetségét, és egy eddig ismeretlen oldaláról is megmutassa magát, és ez sikerült is neki. Tom Hardytól még egy filmet sem láttam, de nagyon jól állt neki ez a laza karakter, és látszott rajta, hogy nagyon élvezte a munkát.

Tehát a színészekkel nem volt gond, egy kivételtől eltekintve,aki pedig nem más, mint Marion Cotillard. A Piaf óta a kedvenceim közé tartozik a francia színésznő, de Mal karaktere sajnos egyáltalán nem állt jól neki, és valahol tudat alatt ezt ő is érezhette, mert elég erőltetettnek tűnt az alakítása. Várható volt, hogy ennyi nagy nevű színész közül is lesz valaki, aki egy kicsit ki fog lógni, de nem gondoltam, hogy pont ő lesz az.

A másik dolog, amit még negatívumként megemlítenék, az időről időre megjelenő viccelődések. Persze értem én, hogy hiába a nagyon okos történet és az A-listás színészek, a sikerhez úgy kell megcsinálni a filmet, hogy eladható legyen, és ehhez az ilyesmik is kellenek, de szerintem nagyon kilógtak a filmből. A másik apróság még, hogy néhány jelenet megvalósítása olyan lett, mintha valamelyik Emmerich filmből valók volnának, de ezt nem nevezném hibának, hiszen mint írtam, a megvalósítás hibátlan.

Olvastam, hogy többeket nagyon zavar, hogy a legtöbb moziban szinkronosan vetítik a filmet, és nyilván nem én fogom megváltoztatni a véleményüket, de szerintem nagyon jó lett a magyar változat. Leonardo DiCaprióval való viszonyom javításán például nagyon sokat dobott Hevér Gábor hangja, de Hujber Ferenc is tökéletes Joseph Gordon-Levitt volt, nem beszélve az Ellen Page-Bogdányi Titanilla párosításról.

Összességében tehát az Eredet egy nagyon erős és egyedi történet szinte hiba nélküli megvalósítása, ami ha nem is késztet azonnali újranézésre, nagy betűs Filmélményként marad meg, így nem kérdés a 8/10-es „osztályzat”.

Ryan Bingham (George Clooney) munkája meglehetősen hálátlan: egy olyan cég alkalmazottja, mely arra specializálódott, hogy a gyáva főnökök helyett kirúgja az alkalmazottjaikat. Ryan így szinte egész évben úton van, és már közel áll hozzá, hogy elérje a 10 milliomodik repülővel megtett mérföld távolságot. Alex Goran (Vera Farmiga) hasonlóan sokat van úton, és egy este egy reptéri bárban összeakadnak Ryannal, majd együtt töltik az éjszakát, de egyikük sem vár semmi komolyabbat a dologtól, egyszerűen csak jól érezték magukat a másik társaságában.

Ryan viszont hamarosan egy közel sem ilyen kellemes társaságot kap a fiatal Natalie Keener (Anna Kendrick) személyében, aki szintén a cég alkalmazottja, és azzal az újítással elő, hogy a „kliensekkel’ ezentúl számítógépes kapcsolat segítségével közöljék, hogy ki vannak rúgva, mivel így megspórolhatnák azt a rengeteg pénzt, amit az alkalmazottak utaztatására költenek. Ryan, hogy meggyőzze Natalie-t az újítás fölöslegességéről, magával viszi őt a következő útjára, amely a vártnál is több meglepetést tartogat mindnyájuk számára.

A Thank You for Smoking és a Juno óta tudott dolog, hogy Jason Reitman roppant tehetséges rendező, aki mesterien ért hozzá, hogy könnyed körítésbe csomagolva boncolgasson komoly kérdéseket. Az Egek urában is ezt teszi, ezúttal a (pár)kapcsolatokra fókuszálva, melyből többfélét is láthatunk a film során. A történet nem túl bonyolult, ennek ellenére egyértelműen látszik, hogy nagyon jól megírt forgatókönyv alapján készült a film, így teljesen megérdemelten kapta meg érte a Golden Globe-ot Jason Reitman és Sheldon Turner.

És bizony a három főszereplő jelölése sem volt véletlen, mindannyian csúcsformában játszanak. George Clooney nagyon magabiztosan és hitelesen hozza Ryan humoros, de nehezen elérhető karakterét, Vera Farmiga szintén nagyon jól hozza Alex hasonló figuráját, a legjobban azonban nekem Anna Kendrick játéka tetszett, aki egyszerűen szuper a kétségekkel teli Natalie szerepében. A mellékszereplők között is láthatunk néhány ismert arcot, és róluk is elmondható, hogy hozzák a tőlük elvárható szintet. A történet az elején kicsit lassan indul be, de aztán hamar beindulnak a dolgok, és utána már nincs is üresjárat a filmben. Egy szó, mint száz, nekem nagyon tetszett az Egek ura, így egy erős 8/10-et adnék rá.

Az Eclipse története ott folytatódik, ahol az Újholdé véget ért. Mióta Edward (Robert Pattinson) visszatért, minden eddiginél boldogabbak Bellával (Kristen Stewart). Közeleg az érettségi időpontja, ami egyben Bella átváltozásának idejét is jelentené. Ahhoz azonban, hogy Edward tegye őt vámpírrá, előbb hozzá kell mennie feleségül, amit Bella részben az emberek véleménye miatt sem szeretne. Hamarosan azonban ismét veszélybe kerül az élete, ugyanis valaki Seattle-ben újszülött vámpírokból álló hadsereget toboroz, akik mindenkinél erősebbek, mert még emberi vérük is kering bennük. Bella rájön, hogy csak Victoria (Bryce Dallas Howard) állhat a dolog hátterében, hogy így álljon bosszút rajta, amiért Edward megölte Jamest. Mivel a Volturi úgy dönt, hogy nem avatkoznak közbe, Cullenéknek egyedül kellene harcba szállniuk az újszülöttekkel, de Jacob (Taylor Lautner) javaslatára szövetséget kötnek a falkával, hogy együtt küzdjenek. Ráadásul Bella érzelmi élete sem teljesen zökkenőmentes, hiszen egyfelől mindennél jobban szereti Edwardot, de Jacob iránt is többet érez a barátságnál.

Bár az Újhold egy kicsit csalódás volt, különösen a könyv után, mégis nagy elvárásaim voltak az Eclipse-szel kapcsolatban, és ezeknek sikerült is megfelelnie David Slade rendezőnek és csapatának, sőt, néha még felül is múlták azokat. Aminek különösen örülök, hogy egy fontos momentumot sem hagytak ki a könyvből, és az időnkénti gyors helyszínváltásokkal együtt is a film végig egy kerek egészet alkot, ami elsősorban Melissa Rosenberg forgatókönyvírónő munkáját dicséri. Illetve mindenképp kiemelném még a remek fényképezést, rengeteg egészen fantasztikus képet láthatunk a filmben, és a zenékből is sikerült minden esetben a jelenethez passzolót választaniuk.

Az Újholdban egy kicsit fásultnak tűnt nekem a szereplők többségének játéka, ezúttal azonban erről szó sincs, mindenki hozzá a tőle elvárhatót, sőt, néhányan még egy kicsit többet is. Külön kiemelném Taylor Lautnert, aki egy-két drámaibb jelenetben kimondottan jó és hiteles alakítást nyújtott, és még az előző részben látottnál is jobban kibontakozhatott a karaktere. Jó hír a Cullenek rajongóinak, hogy ezúttal őket is jóval többet láthatjuk, és szerepük is sokkal hangsúlyosabb, mint az előző két részben. Ez egyértelműen jót tett a filmnek, minden feltűnésük üde színfolt volt, főleg a gyakorlásos jelenet, aminek kapcsán nekem rögtön az első részbeli baseballos rész jutott eszembe, hiszen hasonlóan ütős volt ez is. Jasper és Rosalie rajongói pedig különösen örülhetnek, mert mindkettőjük emberi életébe bepillantást nyerhetünk, és megtudhatjuk, hogyan lettek vámpírok.

Néhány új szereplőt is megismerhetünk, rögtön a nyitó képsorokon Rileyt (Xavier Samuel) látjuk, aki a már említett vámpírhadsereg vezetője lesz. Az újszülöttek közül csak Bree (Jodelle Ferland) karakteréről tudhatunk meg egy keveset, akiről az óta Stephenie Meyer már regényt is írt The Short Second Life of Bree Tanner címmel. A falka is bővült három új taggal, akik közül Quilt (Tyson Houseman) már az előző részben is láthattuk, illetve Seth és Leah Clearwater a másik két újonc, akik az előző részekből ismert Harry gyerekei. Victoria karaktere ugyan nem új, de míg az első két filmben Rachelle Lefevre alakított, ezúttal már Bryce Dallas Howard kelti őt életre, és szerintem egyáltalán nem zavaró a váltás, teljesen jól megállta a helyét az új színésznő ebben a szerepben.

A Volturi tagjai közül is többen visszatérnek néhány rövidebb képsor erejéig, de hangsúlyosabb szerepet egyikük sem kap. Dakota Fanninget azért így is érdemes megemlíteni, mert néha a puszta jelenlétével ellopja a showt mindenki más elől. A további ismert mellékszereplők közül is itt van mindenki: Bella iskolai barátai, Charlie (Billy Burke), és az első részből megismert édesanyja, Renee (Sarah Clarke).

A hangsúly természetesen ezúttal is a három főszereplőn van, akik között minden eddiginél jobban kiéleződik az a bizonyos szerelmi háromszög. Taylor Lautnerről feljebb már írtam néhány szót, a többieket tekintve Robert Pattinson ezúttal is könnyed lazasággal és magabiztossággal hozza Edward karakterét, Kristen Stewart pedig tökéletesen visszaadja a könyvbeli Bellát. A könyv olvasása közben sokszor volt olyan érzésem, hogy legszívesebben rászólnék Bellára, hogy ne csinálja ezt meg azt, mert hibát követ el, és ez a filmből is visszajön, hiszen főhősnőnk több hibát is elkövet, de ahogy Jessica mondja az érettségis búcsúbeszédében: „ez most annak az ideje, hogy hibákat kövessünk el”.

David Slade rendező és stábtagjai viszont nem követtek el hibákat, egy végig feszes tempójú, egyszer sem unalmas filmet hoztak össze, amelyben a könyv összes fontos jelenete megtalálható, és mindezt még kellő mennyiségű akcióval is megfűszerezték. Az Eclipse tehát a Saga eddigi legjobb darabja lett, ami kizárt, hogy a rajongóknak csalódást okozzon. Örömömre szolgál, hogy nem kellett hibákat keresgélnem, és egy hangulatilag és történetileg is nagyon jó filmet láthattam. A pontszámot tekintve pedig ezeknek tükrében semmiképp sem lehet egy erős 8/10-nél rosszabb.