Stephanie Plum (Katherine Heigl) teljesen le van égve: már fél éve munkanélküli, és a tartozásai miatt a kocsiját is elvették. Mivel sürgősen pénzre van szüksége, kijátssza az utolsó lapját: meggyőzi hanyag unokatestvérét, hogy adjon neki munkát a vállalatában óvadékbehajtó ügynökként. Stephanie első megbízásával rögtön a környék legnagyobb simlise, az ex-zsaru és gyilkossági gyanúsított Joe Morelli (Jason O'Mara) nyomába szegődik - annak a Joe Morellinek, aki a gimi idején elcsábította, majd lepattintotta. Nyakon csípni Morellit érzelmi és anyagi értelemben egyaránt kielégítő bosszú lenne, de miközben Stephanie megtanulja a szakma fortélyait Rangertől (Daniel Sunjata), vagány és vérprofi kollégájától, arra is rájön, hogy a Morelli elleni vád talán nem is teljesen megalapozott.

Különösebb elvárások nélkül ültem le a film elé, és ezt kell mondjam, abszolút kellemes csalódásként értek a látottak. Katherine Heiglről erős túlzás lenne azt állítani, hogy sorra örvendeztet meg minket Oscar-esélyes alakításaival, és ez a "veszély" bizony ezúttal sem fenyeget minket, de Stephanie szerepét azért gond nélkül megoldotta. Daniel Sunjata és Jason O'Mara figurái ugyan elég sablonosak, de mindketten hozzá tudnék tenni egy kicsit, így az ő jelenlétük végig üde színfoltot jelent a filmben, akárcsak néhány furcsa karakter, mint például a két örömlány és a kínai srác feltűnése.

Egy biztos: a történet kidolgozásával nem vesződtek sokat. Persze mondhatni könnyű dolguk volt, hiszen csak fogták Janet Evanovich könyvét, sőt, van egy olyan gyanúm, hogy egy kicsit még egyszerűsítettek is a dolgokon, hogy a film elsősorban Stephanie és Joe macska-egér játékáról szóljon, ami el kell ismerni, többnyire kifejezetten szórakoztató, és egy ilyen filmtől nem is igen vár el ennél többet az ember. A szingli fejvadász nem egy világmegváltó alkotás meg a műfaján belül sem, de egy olyan másfél óra, ami után úgy áll fel az ember, hogy egy kicsit sikerült kikapcsolódnia. 7/10.

Drivert (Mel Gibson), a hivatásos bűnözőt lekapcsolja a mexikói rendőrség, amikor a kocsijában egy rakás lopott pénzzel kétségbeesetten próbál átjutni a határon. A zsaruk a pénzt elveszik, őt pedig bedugják a hírhedt El Pueblito börtönbe, ahol mindent a börtönbandák irányítanak. Drivernek sem igazolványa, sem ujjlenyomata, mégis felkeresi az amerikai követség egy korrupt munkatársa, aki hallott a pénzről. Ha Driver nem fizet neki, elárulja a hatóságoknak, hol van, onnan pedig már csak idő kérdése, mikor találják meg azok is, akiktől a pénzt lopta. Driver tudja, hogy az élete a tét. Szerencséjére megismerkedik egy fiatal fiúval, aki megtanítja, hogyan élheti túl a börtönt, ám a srácnak van egy rettenetes titka: ugyanolyan ritka vércsoportja van, mint a bűnöző Javinak, aki élet és halál ura a börtönben. A fiú Javi életbiztosítása, és orvosok állnak állandó készenlétben, hogy átültessék Javiba a srác máját, ha eljött az ideje. Csakhogy ehhez Drivernek is van egy-két szava: vakmerő tervet eszel ki, hogy megszökjön a fiúval, annak anyjával és a pénzzel.

Nem voltak különösebb elvárásaim, amikor leültem a film elé, így kellemes csalódás volt, amikor rögtön a nyitójelenetben a pörgős autósüldözés képeivel startol a film, egyúttal az is rögtön kiderült, hogy Mel Gibsonnak még mindig jól állnak a "rendőrös" filmek, még akkor is, ha ezúttal ő van a másik oldalon. Erre persze szükség is volt, mivel nem meglepő módon gyakorlatilag az egész film őrá épül, és az utóbbi évek erősen megosztó filmes választásai után végre ismét egy olyan szerepben láthatjuk, amiben nagyon tud élni, és megmutathat valamit széles színészi repertoárjából.

A film hangulata is teljesen telitalálat, mind a képeket, mind a zenéket tekintve. Ezúttal Mexikónak azt az arcát ismerhetjük meg, amit valószínűleg nem szeretnének megnézni, amikor arra járunk: a zsúfolt, bűnözőkkel teli börtönt, és a lepusztult, szemetes utcákat, de ennél a filmnél persze ez is csak dob az összképen, és tökéletes hátteret biztosít a történésekhez.

Az egyedüli igazán komolyabb negatív talán csak az, hogy a film első fele - némileg meglepő módon - sokkal könnyedebb hangvételű, helyenként poénokkal és laza jelenetekkel, majd gyakorlatilag egyik percről a másikra vált át kőkemény akciófilmbe, és ezzel egy kicsit meg is törik a dolog, és nehéz az átállás. Aztán amikor ez sikerül, igazán nem lehet okunk a panaszra, Gibson ugyanis egyszemélyes hadseregkén igencsak lendületesen írtja ki az útjába kerülő rossz fiúkat. Összességében én elégedett voltam a látottakkal, így egy 7/10-et ki is osztanék rá.

Driver (Ryan Gosling) nappal autós kaszkadőrként égeti a gumit Hollywoodban, de ez csak a második műszak, főállásban éjszakai rablásoknál segédkezik, mint a menekülési útvonalat biztosító sofőr. Nem hétköznapi szakmájában ő a legkeresettebb, köszönhetően speciális tudásának: hajszálpontosan ismeri a város labirintusszerű utcáit, fejében van egész Los Angeles térképe. Melóit az ügynöke, Shannon (Bryan Cranston) hajtja fel, aki valójában a nagy áttörésre készül: építeni egy autót Drivernek, hogy profi versenyen indulhasson, rendes versenypályán. A buliba bevonja Bernie Rose-t (Albert Brooks), aki valamikor filmproducerként kezdte, azóta kispályás gengszter. Miután Bernie látta Drivert akció közben a pályán, ragaszkodik hozzá, hogy gyerekkori barátja, Nino (Ron Perlman) is beszálljon az üzletbe.

Végre én is eljutottam odáig, hogy megnézzem a tavalyi év sokak szerint legjobb filmjét, amiről már előzetesen is sejtettem, hogy én nem fogom ilyen jelzőkkel illetni, de azért egy jó filmet vártam, és ezt meg is kaptam. Ez elsősorban Nicolas Winding Refnnek köszönhető, aki egészen különleges hangulatot teremtett ezzel a '80-as éveket idéző képi világgal, amihez hozzájött a cseppet sem szokványos filmzene, és a kettő együtt egészen különleges keveréket alkot. A film ezen részébe nem is lehet belekötni, ilyen fronton tényleg egyedi és újszerű.

A színészek játékára sem lehet panasz, különösen Ryan Gosling alakítása kiemelkedő, aki kétségkívül az utóbbi évek egyik legnagyobb felfedezettje, és ha így folytatja tovább, nagyon szép karrier vár rá. Carey Mulligan most is a tőle megszokottnak nevezhető sebezhető női karaktert hozza, azzal a különbséggel, hogy ezúttal szerepe szerint egyedülálló anya. A kémia viszont nagyon jól működik közte és Gosling között, így ezzel a szállal sincs semmi gond, és nem is válik csöpögőssé vagy erőltetetté a romantikus vonal. A gengszterekhez sikerült néhány igazán kemény arcot beválogatni, Albert Brooks és Ron Perlman tökéletes választások az ilyen szerepekre.ű

Ezek így külön-külön mind nagyon jó dolgok, az egyetlen problémám, hogy nekem ez nem állt össze egy egésszé, ráadásul az első 30-40 perc kimondottan lassú, és ezután nehéz kicsit felvenni a tempót, amikor beindul a film. De több rosszat nem tudnék mondani róla, és ahogy a fentebbiekből kiderül, pozitívumból jelentősen több volt, így egy erős 7/10-et simán megérdemel.

A gyerekkori barátságoknál csak egy valami erősebb. A szerelem. A tökéletesen kiképzett titkos ügynökök kötelességtudatát csak egy valami írhatja felül: a barátság. Vagy a szerelem. Két régi jó cimbora (Tom Hardy és Chris Pine) megzavarhatatlannak tűnő kapcsolatát alaposan összezavarja, hogy mindketten fülig beleesnek egy csajba (Reese Witherspoon). Máskor a versengés ritkán fajul tovább néhány pofonnál: ám ebben a speciális esetben fel kell készülnünk valami egyébre: a vetélkedő szerelmesek ugyanis nemcsak igen jól ismerik egymást, de a világ legveszélyesebb, legtitkosabb szervezetének jól kiképzett, nagyon titkos ügynökei is. A szerelmi torzsalkodást így aztán fegyverdörgés kíséri, a nőt akarják mindenáron. A küldetés nem lehetetlen. Csak romokban hever utána New York.

McG ismét abban a stílusban alkotott, amihez a legjobban ért: egy újabb könnyed akció-vígjátékot rendezett. Van itt minden, amit elvár tőle az ember: humor, szerelem, látványos akciók, bár ezúttal utóbbiból egy kicsit kevesebb. A film elsősorban a három főszereplőre épül, és mivel egyikük karaktere sem kívánt Oscar-díjas alakítást, így a köztük lévő kémia a lényeg, ami minden irányba nagyon jól működik.

Tom Hardy és Chris Pine nagyon jó választások voltak a két laza, mégis eltérő egyéniségű CIA ügynök szerepére, Reese Witherspoonnak pedig csak a kettejük között őrlődő szép nőt kellett hoznia. Van azért néhány mellékszereplő is, de még a film fő rossz fiúja, Til Schweiger is csak néhányszor tűnik fel, pedig igazán jól áll neki a német gengszter figurája. A történet természetesen faék egyszerűségű, de mivel nem is akarja komolyan venni magát, és úgysem emiatt nézi meg az ember ezt a filmet, így nincs is ezzel gond. A Kémes hármas teljesen jó másfél órás kikapcsolódást nyújt, de ennél nem több, így valószínűleg pár nap múlva már egy jelenetet sem tudunk felidézni belőle. Ezzel együtt egy 7/10 kijár neki, én jól szórakoztam rajta.

Kiderült, hogy a szuperhős Vasember valójában Tony Stark (Robert Downey Jr.). Kihasználva az iránta való érdeklődést a milliárdos feltaláló fel akarja hívni a figyelmet a közjó szolgálatába állítható technikai újdonságokra. A kormány azonban azt szeretné, ha fejlesztéseit a hadsereg kapná. Tony azonban nem akarja megosztani a Vasemberrel kapcsolatos információit, attól fél, hogy azok rossz kezekbe kerülnek. Közben felbukkan egy rejtélyes figura a Stark család múltjából. Ivan Vanko (Mickey Rourke) a saját fegyverével akarja elpusztítani a Vasembert. A szuperhős kénytelen újra akcióba lépni, hogy a barátai segítségével legyőzze azokat az erőket, amelyek őt és az emberiséget fenyegetik.

Mindenekelőtt azzal kezdeném, hogy nem vagyok nagy szuperhős film rajongó. Az első részt úgy másfél éve láttam, és csak most jutottam el a másodikig. Pedig szó sincs róla, hogy attól tartottam volna, hogy gyenge lesz a film, hiszen Vasember kétség kívül a leglazább és egyik legmenőbb szuperhős mind közül, Robert Downey Jr. pedig lehengerlő stílust és humort kölcsönöz a karakternek. Az első részhez képest Pepper és Rhodes is nagyobb szerepet kaptak, és jó volt látni, hogy Vasember nem az az egyszemélyes hadsereg, hanem igenis szüksége van a barátai segítségére, főleg ha az ellenfél nem más, mint a hozzá hasonló felszereléssel rendelkező Ivan Vanko, akinek megformálására egyértelműen Mickey Rourke volt a tökéletes választás, ezt a szerepet neki találták ki. Rajta kívül Natasha Romanoff, azaz a Fekete özvegy érkezett még újként az első részhez képest, aki azóta a Bosszúállókban is feltűnt, akárcsak a Marvel filmek kötelező "kelléke" Nick Fury.

A karakterek tehát abszolút rendben vannak, és természetesen a látványra sem lehet panasz, látszik, hogy ezúttal sem spóroltak a trükkökkel és az effektekkel. Időnként azért kicsit így is belassul a film, de azért ez megbocsátható. Valamivel kevésbé tetszett, mint az első rész, így egy 7/10-et adnék rá.

Arthur Kipps (Daniel Radcliffe) ügyvéd, akit egy kis vidéki faluba küldenek, hogy egy elhunyt nő papírjait rendezze. A falubeliek Mr. Daily (Ciarán Hinds) kivételével rettegéssel fogadják őt, és ez csak fokozódik, amikor beköltözik az elhunyt nő házába, aminek közelébe senki sem megy. A régi birtok ugyanis sötét titkokat rejt, ráadásul Kipps egy rejtélyes fekete ruhás nőalakot is látni kezd, a falubeli gyerekek pedig sorra veszítik életüket különféle balesetekben.

Susan Hill azonos című, 1983-as regényéből 1989-ben már készült egy filmváltozat, de James Watkins rendező úgy gondolta, itt az ideje egy újabbnak. Watkins egyébként abszolút szakértőnek tekinthető a műfajban, hiszen eddigi életművében olyan alkotásokat találunk, mint az Én pici szemem, a Bele a semmibe, vagy az Eden Lake - Gyilkos kilátások. A fekete ruhás nő pedig egy kimondottan jól sikerült horror, méghozzá az ijesztgetős fajtából, amiket az utóbbi években én nagyon hiányoltam.

Daniel Radcliffe jó választás volt a főszerepre, és részéről is jó döntés volt egy ennyire éles váltás Harry Potter karakteréhez képest. Ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a film során egyszer sem jutott eszembe a szemüveges varázslótanonc figurája. Ha pedig valakinek Radcliffe személye esetleg nem lenne elég, hogy együtt érezzen a főszereplővel, kapunk egy kis családi drámát is részéről, hogy biztosan teljes legyen a hatás. Watkins egyébként nem kíméli főhősét: Kippsnek rengeteg ijesztgetésben van része, melynek csúcsa kétségkívül a film közepe felé lévő mintegy negyedórás szinte folyamatos paráztatás, melynek során jóformán pislogni sincs időnk két rémisztgetés között. Az atmoszféra megteremtése szintén hibátlan, a zene és a rideg falusi táj is tökéletes hátteret biztosít a hátborzongató képsorokhoz. Watkins rengeteg tipikus klisét használ, de ezek mégis működnek, így nem is tűnnek zavarónak, Radcliffe jelenléte, és az, hogy nem spóroltalak az ijesztgetéssel pedig elég is hozzá, hogy A fekete ruhás könyvet egy jó filmként könyveljük el. A 7/10 mindenképp jár érte, műfajában rég tetszett film ennyire.

Mavis Gary (Charlize Theron) egy Mercury nevű kisvárosban nőtt fel, és amint lehetősége nyílt rá, le is lépett onnan, hogy Minneapolisba költözzön, ahol jelenleg íróként dolgozik. Egész pontosan csak szellemíróként, ugyanis az egykor nagy népszerűségnek örvendő, ám most, az utolsó könyvhöz érve már kicsit lecsengő Waverley Gimi nevű könyvsorozat nem az ő neve alatt fut, hiába írja ő. Pontosabban nem is nagyon írja, ugyanis Mavisnek elég nehezen jön az ihlet, hogyan is zárja le a történetet az utolsó részben. Legnagyobb meglepetésére az e-mailjei között egy meghívót talál volt gimis szerelmétől, Buddytól (Patrick Wilson), aki kisbabája zsúrjára hívja meg őt és mindenki mást a levelezőlistájáról. Mavis persze meg van róla győződve, hogy Buddy - hozzá hasonlóan - csak arra vár, hogy mindent újrakezdhessenek, így Dolce nevű kiskutyájával azonnal útra kel, és visszatér Mercuryba. Itt találkozik volt osztálytársával, Mattel (Patton Oswalt), aki a gimiben azzal vált közismertté, hogy néhány srác összeverte őt, mivel azt hitték, meleg. Rég nem látott szüleivel is újra kapcsolatba lép, és persze minden erejével azon van, hogy minél többet lehessen Buddyval, aki azonban úgy fest, tökéletesen boldog feleségével és kislányával, és csak Mavis értelmezi félre a jeleket úgy, ahogy ő szeretné. Egy biztos: a botrány elkerülhetetlen.

Az előzetesek alapján nagyon vártam a filmet, és őszintén szólva én egy kicsit másra számítottam. Ez persze nem azt jelenti, hogy a Pszichoszingli rossz lenne, de a műfaját elég nehéz meghatározni, mert vígjátéknak nem elég vicces - bár azért akad néhány mosolygós jelenet - drámának meg nem elég drámai - bár azért a tanulság így is átjön belőle. Kicsit olyan érzésem van, hogy ez a film elsősorban azért készült el, mert Jason Reitman szeretett volna Charlize Theronnal dolgozni, legalábbis szinte minden róla szól, ami egyáltalán nem baj, mert ezúttal is kiváló alakítást láthatunk tőle. Rajta kívül még Patton Oswaltnak jut néhány jó pillanat elsősorban a közös jeleneteikben, de a többiek nem igazán tudnak labdába rúgni, Patrick Wilson meg most is olyan szerepet kapott, amiben nem tudja bebizonyítani, hogy jó színész lenne.

A film felépítése történetileg nagyon egyszerű, ugyanakkor azok a jelenetek, amikben láthatjuk, hogyan inspirálja Mavist egy tévéműsor, egy elcsípett beszélgetés, vagy egy vele történő esemény, kimondottan érdekesek, főleg amikor látjuk, hogyan köszönnek ezek vissza a regényben, és hogyan változik ő maga is együtt a Waverley Gimi főszereplőnőjével. Diablo Cody kétségkívül az egyik legjobb forgatókönyvíró, és ez a húzás valóban zseniális tőle, ugyanakkor ami a tényleges történéseket illeti, azokból egy kicsit kevés van, és így egy kicsit furcsa, mennyit fejlődik Mavis karaktere a nem túl sok esemény hatására. A már említett tanulság pedig alighanem az, hogy sosem késő felnőni, és néha annak érdekében, hogy ez sikerüljön, egészen a gyökereinkig kell visszanyúlnunk. A Pszichoszingli főleg azoknak ajánlatos, akik szeretik a karakterközpontú filmeket, a könnyed, de mégis tartalmas alakításokat, vagy egyszerűen csak magát Charlize Theront. 7/10.

Az előtt, hogy Csizmás találkozott volna Shrekkel és megkezdődtek volna közös kalandjaik, talán még izgalmasabb dolgok történtek vele. Például összefogott Tojás Tóbiással és a mestertolvaj Puha Praclival, hogy megszerezzék az aranytojást tojó ludat a varázsbabok segítségével. Útjuk során persze számtalan nehézséggel és veszélyes ellenséggel kellett szembenézniük, de mint tudjuk: Csizmás nem az a macska, aki könnyen adja magát.

A hatalmas rajongótáborral rendelkező és anyagilag is roppant sikeres Shrek filmek egyik legkedveltebb karaktere volt a spanyol temperamentumú kandúr, így nem meglepő, hogy saját filmjét is megkapta. Az már egy kicsit talán meglepőbb, hogy a Csizmás, a kandúr jobb és szórakoztatóbb lett, mint az utolsó két ogre-mozi.

Pedig a történet nem túl bonyolult, és még ezt is a lehető legegyszerűbben tálalják, így aki akár már csak egy filmet is látott, könnyű szerrel rá fog jönni minden egyes "csavarra". A karakterek viszont nagyon működnek, és ez elég is hozzá, hogy megdobja az összhatást. Csizmásnak jót tett, hogy ezúttal övé a főszerep, simán fel lehetett köré ezt a filmet építeni. Eddig még csak magyar szinkronnal hallottam őt megszólalni, ám most kíváncsiságból az eredeti hangsávot választottam, és Antonio Banderas akcentusa még egy kis pluszt ad hozzá a figurához, akárcsak Salma Hayeké Puha Pracli esetében. És bár Tojás Tóbiás megy át a legnagyobb karakterfejlődésen a film során, így sem tud szimpatikussá válni, de hát neki alighanem a készítők is ezt a funkciót szánták, a tanulság pedig így is átjön vele kapcsolatban.

Akinek tehát tetszettek a Shrek filmek, és szereti Csizmás karakterét, nyugodtan adjon egy esélyt ennek is, nem fogja megbánni, legalábbis én nagyon jól szórakoztam. 7/10.

Margaret Thatcher (Meryl Streep) a XX. század történelmének egyik legnagyobb hatású alakja volt. Az első, és mind ezidáig egyetlen brit női miniszterelnök, akit határozott tárgyalási stílusa miatt neveztek el a szovjetek a Vasladynek. Margaret jóformán a semmiből érkezett: szegény családból származott, túlélt egy terrortámadást, majd előbb képviselő lett, 50 éves korában pedig az ország miniszterelnökévé választották. 10 évig vezette Nagy-Britanniát, amikorra intézkedései miatt népszerűsége annyira lecsökkent, hogy néhány nappal elkerülhetetlenül bekövetkező bukása előtt lemondott tisztségéről, ám inspiráló hatásából azóta sem vesztett semmit.

Mindezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy 21 évvel lemondása után ihlette meg Phyllida Lloyd rendezőnőt, hogy filmet készítsen róla. Persze az is lehet, hogy csak nagyon szeretett volna a Mamma Mia után ismét Merly Streeppel dolgozni, ugyanis két közös alkotásukat leszámítva mindössze egy 2005-ös tévéfilmmel büszkélkedhet. Akárhogy is, a film elkészült, ráadásul még jó is lett.

Pedig az első félóra nem túl biztató. Az idős Margaretet ismerjük meg, akin a szenilitás jelei mutatkoznak, és rendszeresen elhunyt férjével beszélget, akit - természetesen - egyedül ő lát. A gond nem is ezzel van, hanem, hogy ezt leszámítva jóformán nem is történik semmi, és Meryl Streep ide vagy oda, aggódni kezdünk, hogy még majdnem 70 percet kell végigunatkoznunk. Ám szerencsére ez nincs így, és amint elkezdődnek a flashbackek, a film is felpörög, és Margarettel együtt sodródunk az eseményekkel. Jó ötlet volt valódi archív felvételeket is használni, ez még hitelesebbé teszi ezeket a jeleneteket. Végigkísérhetjük ezt a bizonyos tízéves időszakot, vagyis a megválasztástól egészen a lemondásig. Ennek során meg is értjük, idős korában miért képzeli maga mellé elhunyt férjét: Denis ugyanis a kezdetektől mellette állt és mindenben támogatta őt.

Hogy mennyire tekinthető a szó klasszikus értelmében vett életrajzi filmnek A Vaslady, arról lehetne vitatkozni, az viszont biztos, hogy a történelemtanárok nyugodtan levetíthetik majd az órákon a diákoknak, ha erről tanulnak. Merly Streep alakításáról természetesen csak szuperlatívuszokban lehetne beszélni, és bizony nem lenne meglepő, ha 17. Oscar-jelölését ismételten díjra váltaná. Rajta kívül a férjét játszó Jim Broadbent kap még nagyobb játéklehetőséget, és mondhatni, felnő kolléganője mellé, ennél nagyobb dicséret pedig aligha kell bárkinek is. Aki tehát szeretné mozgókép formájában is látni mindazt, amit Margaret Thatcherről tud, vagy egyszerűen csak Meryl Streep újabb kiváló alakítása érdekli, semmiképp se hagyja ki A Vasladyt. 7/10.

Gerry Boyle őrmester (Brendan Gleeson) egy határ menti ír kisvárosban teljesít szolgálatot a maga meglehetősen sajátos módján: iszik, káromkodik, rasszista megnyilvánulásai vannak és előszeretettel vesz ki szabadnapokat, amiket két prosti társaságában tölt. Hősünk link mindennapjait azonban komoly veszély fenyegeti: rászabadítanak egy idegesítően túlbuzgó FBI ügynököt, Wendell Everettet (Don Cheadle), aki azért jött, hogy egy kábítószercsempész banda ügyében nyomozzon. Gerrynek eleinte nem sok kedve van az egészhez, ám amikor társa eltűnik, ő is beleveti magát az ügybe, és senki és semmi nem állíthatja meg.

Pár éve az Erőszakik nagyon bejött, és mivel mindenfelé úgy hirdették azzal hirdették a filmet, hogy ugyanaz a gárda dolgozott rajta, nagy várakozásokkal ültem le elé. És valóban nem is kellett csalódnom: abszolút érződik az említett Brüsszelben játszódó alkotás hangulata, és ami még fontosabb, A guardista minőségileg is abszolút felveszi vele a versenyt. A forgatókönyv remekül kidolgozott, az egyszerű, de mégis hatásos alapötlet nagyon jól működik, ráadásul olyan dumákkal támogatták ezt meg, hogy nem győzünk röhögni rajtuk.

És akkor még nem is beszéltünk a zseniális karakterekről. Brendan Gleeson játszi könnyedséggel hozza ezt a tahó, de mégis szeretni való, kicsit balfék figurát, és ugyanez elmondható Don Cheadle-ről is a karót nyelt FBI ügynök szerepében. És ott van még a három töketlen bűnöző, Liam Cunningham, Mark Strong és David Wilmot, akik egyszerűen frenetikusak, és minden egyes képen töltött másodpercük garantált röhögőgörcsöt okoz. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy a remekül sikerült szinkronról is szóljak pár szót, ami még egy kicsit hozzátesz a filmhez. Különösen az említett szereplők magyar hangjai, azaz Csuja Imre, Kálid Artúr, Reviczki Gábor, Epres Attila és Szarvas József nyújtanak emlékezeteset, és a magyar szöveg is kiválóan sikerült.

Akik szeretik a kicsit sötétebb tónusú vígjátékokat, amiből a nagy dumák sem hiányoznak és a karakterek is zseniálisak, az ne hagyja ki A guardistát, mert kizárt, hogy csalódást okozzon. 7/10.

Billy Beane (Brad Pitt) fiatalon komoly baseballtehetség volt, de profiként már nem bírt megfelelni az elvárásoknak. Élete azonban így is a sportág körül forog: ő az Oakland Athletics csapatának menedzsere, de a többi gárdához képest jóval szerényebb összegből kell gazdálkodnia, ráadásul legjobb játékosai eligazoltak a több pénzt ígérő elitklubokhoz. Billy megismerkedik Peter Branddel (Jonah Hill), egy fiatal matematikussal, akinek elmélete szerint nem feltétlenül kellenek drága játékosok a sikerhez, elegendő egy teljes adatbázis és a statisztikai adatok. Billy így gyakorlatilag fillérekért igazol le olyan játékosokat, akikről már mindenki lemondott, és megpróbál ütőképes csapatot faragni belőlük.

Bennett Millerre nem lehet azt mondani, hogy túl termékeny rendező lenne, a Pénzcsináló előtt mindössze egyetlen filmet készített, igaz, az a Capote volt, melynek főszerepéért Philip Seymour Hoffman Oscar-díjat kapott. Miller pedig nagyon érezhet valamit, mert második alkotását 6 kategóriában is jelölte az Akadémia. És a Pénzcsináló tényleg jó film, ugyanakkor egy kicsit nehezen befogadható.

Legalábbis azoknak, akik nem szeretik a baseballt, ugyanis 99%-ban "színfalak mögötti" jelenetek és a mérkőzések képei váltják egymást. A film eleje pedig kifejezetten lassú és egy kicsit vontatott is, egészen addig, míg össze nem áll a csapat. Bár nem szeretem a baseballt, mégis a meccsjelenetek a legjobbak, és akármennyire közömbösek is vagyunk a sportág iránt, garantáltan elkezdünk szurkolni a csapatnak.

Brad Pitt és Jonah Hill alakításáról röviden csak annyit írnék, hogy abszolút megérdemelték az Oscar-jelölést, és gond nélkül el is viszik a filmet a hátukon, de a többi szereplő is maximálisan a helyén van. Témája és hossza ellenére tehát érdemes időt szakítani a filmre, már csak Pitt és Hill miatt is, és talán még a baseballt is megszeretjük a végére egy kicsit. 7/10.

Carl Gustav Jung (Michael Fassbender) egy osztrák klinika pszichológusa, ahova egy látszólag őrült nőt (Keira Knightley) hoznak be. Jung különféle módszerekkel próbálja kideríteni, mi okozza Sabina szorongásait és kiborulásait, és nem várt eredményre jut. Miután megvitatja az esetet jó barátjával, Sigmund Freuddal (Viggo Mortensen), arra jut, hogy egy új módszert kellene kidolgozniuk, melyből később kifejlődött a pszichoanalitika. Eközben kiderül, hogy Sabina valójában nagyon okos nő, aki magas is pszichológus szeretne lenni, ráadásul mindkét professzor munkásságára inspiráló hatással van.

Témáját tekintve egy meglehetősen érdekes filmmel állunk szemben, és merész húzásnak nevezhető David Cronenbergtől, hogy ehhez a nem mindennapi háromszöghöz nyúlt. Nem állítanám, hogy behatóan ismerem Jung és Freud munkásságát, és amikor pár éve tanulmányaim során "összetalálkoztam" velük, a történetük ezen része teljesen kimaradt. Sabina Spielrenről egyébként is hajlamosak megfeledkezni, pedig ahogy a filmben is láthatjuk, nélküle talán sosem születik meg a pszichoanalitika. Cronenberg egyébként nem kapkod el semmit, és mivel relatíve kevés történés van, inkább - stílusosan - a pszichológiai részekre, a vizsgálatokra, valamint a három főszereplő párbeszédeire helyezi a hangsúlyt.

Apropó, főszereplő. Viggo Mortensen talán épp a rendező előző filmjében (Gyilkos ígéretek) nyújtotta eddigi legjobb alakítását, és ezúttal is emlékezeteset mutat Freud szerepében. Michael Fassbender gyakorlatilag a semmiből érkezett meg néhány évvel ezelőtt, és azóta filmről filmre egyre jobb játékkal rukkol elő, ahogy ezúttal is teszi. Nagy kár viszont, hogy az A Dangerous Method egyik gyenge pontja pont Keira Knightley. Én sosem tartottam őt különösebben rossz színésznőnek, de azt hiszem, ezúttal nem elsősorban ő a hibás, hanem az, aki a szereplőválogatást végezte, ugyanis Sabina karaktere nagyon nem passzol hozzá. Ez főleg a film első felében ütközik ki, amikor a nő őrült oldalát kellene megjelenítenie, ám ez sajnos inkább kínosba megy át, amin nem tudja az ember, hogy most akkor sírjon együtt a színésznővel a szenvedéstől, vagy inkább nevessen. A későbbiekben azért javul a helyzet, és a Michael Fassbenderrel közös jelenteik egészen jók.

A férfi főszereplők mellett talán a korhűség a legnagyobb erénye a filmnek, egyszerűen minden a helyén van és átélhetővé válnak az események, ott érezzük magunkat a '60-as évek Ausztriájában. A Dangerous Method tehát kisebb-nagyobb hibái ellenére is jó film, de akit abszolút hidegen hagy a téma, inkább bele se kezdjen, mert biztosan unni fogja. Akit viszont igen, és/vagy érdekli őt a pszichológia és szeret elgondolkozni egy-egy film kapcsán, az bátran vágjon neki. 7/10.

Kate Lloyd (Mary Elizabeth Winstead) paleontológus úgy dönt, otthagyja a biztonságos egyetemi légkört, és csatlakozik egy norvég kutatócsoporthoz az Antarktiszon. A felfedezők egy űrhajót találtak a jég alatt, amelyben Kate egy megfagyott élőlényt is talál, amelyet halottnak hisznek, ám kiderül, hogy csak hibernálódott. A parazita hamarosan magához tér, és sorra elkezdi legyilkolni a csapat tagjait, ráadásul bárki alakját képes magára ölteni, így gyakorlatilag lehetetlen elkapni. Kate-nek mindent be kell vetni a túlélés érdekében, és egyedül magára számíthat.

John Carpenter 1982-ben készítette el azonos című remekművét, melyet sokan mindmáig a valaha készült egyik legjobb horrorfilmnek tartanak. Matthijs van Heijningen Jr. pedig úgy gondolta, itt az ideje elkészíteni a remake-et, melyet rebootnak és előzményfilmnek is neveztek a készítési folyamat során. Őszintén bevallom, hogy a Carpenter-féle mozit nagyon rég láttam, és bizony nem sok mindenre emlékszem már belőle, de valószínűleg egyébként sem lenne értelme az összehasonlítgatásoknak.

A film gyakorlatilag teljes egészében az Antarktiszon játszódik, így rengeteg havas jelenetet kapunk, melyek remekül megadják az alaphangulatot, Marco Beltrami zenéi pedig még egy kis pluszt adnak ehhez. Horrorról lévén szó, nyilván nem a színészi alakítások az elsődlegesek, de mégis érdemes róluk pár szót említeni, már csak azért is, mert az elsődleges ok, amiért érdemes megnézni ezt a filmet, az Mary Elizabeth Winstead. Tőle sem kell persze Oscar-díjas alakítást várni, de annyira erős jelenléte és kisugárzása van, hogy minden pillanatban uralja a vásznat és lazán elviszi a filmet a hátán. Egy nagyszerű színésznő fejlődésének újabb állomását láthatjuk tehát.

A legfőbb negatívum pedig furcsamód maga a lény, ugyanis a megvalósítása hagy némi kívánnivalót maga után. Szó se róla, az átalakulásai és a megmozdulásai kellőképpen undorítóak, de azért jobban is megcsinálhatták volna. A történet szintén faék egyszerűségű, és természetesen kliséket is kapunk szép számmal, de örömteli, hogy a romantikus vonalat nem erőltették, és egy-két váratlan dolgot is meg mertek húzni.

A dolog tehát messze nem hibátlan alkotás, de kategóriájában így is kimondottan jó, ráadásul a játékidő is gyorsan eltelik, nem igazán vannak üresjáratok. Egy elsőfilmes rendezőtől soha rosszabb munkát. A hangulat, a képi világ és persze Mary Elizabeth Winstead nagyon rendben vannak, és akinek ez elég indok a megtekintésre, az ne habozzon rászánni ezt a 103 percet. Részemről egy 7/10 simán elfér rá.

Marcela (Magaly Solier) bevándorlóként él Spanyolországban párjával, Nelsonnal (Pietro Sibille), akivel együtt virágokat árul, hogy úgy-ahogy meg tudjanak élni. A nő azonban boldogtalan és elhatározza, hogy elhagyja Nelsont, azonban kiderül, hogy babát vár, így mégis marad, bár a férfinak nem szól a terhességéről. Hogy sikerüljön megvenni egy nagyobb hűtőszekrényt a virágok tárolására, Marcela nyári munkát vállal: egy idős, ágyhoz kötött férfit, Amadort (Celso Bugallo) kell gondoznia, akivel eleinte távolságtartóan viszonyulnak egymáshoz, de hamarosan komoly témákról kezdenek el beszélgetni és megosztják egymással az életük történetét. Amador azonban egy hét múlva meghal, de Marcela tudja, ha elmondaná a családnak, nem kapná tovább a fizetését, így azt a látszatot kelti, hogy minden rendben és a férfi még mindig életben van. Egyedül az Amadorhoz minden csütörtökön feljáró prostituált tudja az igazságot és elhatározza, hogy segít Marcelának.

Az már a történetből is kiderülhet, hogy nem egy szokványos filmmel állunk szemben, ráadásul a címszereplő nagyjából a játékidő felénél meghal. De ahogy ez a pap szájából a filmben is elhangzik, a halál nem mindennek a vége és teljesen sosem tűnik el senki, hiszen mindig lesznek olyanok, akik legalább egy kicsit úgy érzik, mintha még mindig élne. Marcela persze különösen így érezheti, hiszen napokkal Amador halála után is feljár hozzá. Nagyon érdekes kapcsolat az övékké, hiszen mindössze egy hétig tart az ismeretségük, de ezalatt komoly hatást gyakorolnak a másikra és Marcela sokat tanul Amadortól. Marcela életének a legüdébb színfoltja ez a kapcsolat, így - még ha részben a pénzért is teszi - nem tudjuk elítélni, amiért nem akar elszakadni a férfitől annak halála után sem. A Fausta énekével (írás erről is hamarosan) egészen Oscar-jelölésig jutó Magaly Solier fantasztikus alakítást nyújt. Az az igazi ösztönös tehetség, akinek minden rezdülését élmény nézni, annál is inkább, mert elképesztő, ahogy átragadnak ránk az arcáról az érzelmek. Érezzük a legmélyebb szomorúságát és vele együtt mosolygunk, amikor boldog pillanata van. Nagyszerű színésznő. A többiek is kihozzák a maximumot a szerepükből, de mivel a film Marcela karaktere köré épül, csak asszisztálnak Solier játékához.

Fernando León de Aranoa nem tartozik a legtermékenyebb rendezők közé, legutóbbi egész estés munkája a 2005-ös Utcalányok volt, melynek forgatókönyvét is ő írta, ahogy az Amadorét is. Töredelmesen bevallom, hogy egyik korábbi munkájához sem volt még szerencsém, de ennél a filmnél érződik, hogy egy a szívéhez közel álló darabról van szó, melyről fontosnak tartotta, hogy a lehető legtökéletesebben kidolgozva mutasson be. Ez sikerül is, hiszen a történet bonyolítása helyett inkább a karakterek kibontására helyezi a hangsúlyt, akik közül mindenki annyira valóságos és emberi, hogy időnként bármelyikükkel együtt tudunk érezni, ami azért nem túl gyakori.

Mindezek ellenére csak azoknak ajánlanám az Amadort, akik fogékonyak a karakterközpontú, realista drámák iránt, mert nekik garantáltan különleges élmény lesz a film, mások viszont valószínűleg csak elvesztegetett 100 percnek éreznék. Én egy erős 7/10-et adnék rá.

Emilie (Audrey Tautou) harmincas éveiben járó nő, aki egy fodrászszalonban dolgozik és a hajvágás mellett rendszeresen ad tanácsokat is vendégeinek. Édesanyján, Maddyn (Nathalie Baye) azonban ő sem tud segíteni, mert az asszony teljesen elkedvetlenedetté vált és szinte élni sincs kedve, mióta férje elhagyta őt. Emilie ravasz tervet eszel ki, hogy feldobja őt: névtelen szerelmes levelet ír neki, amely olyan jól sikerül, hogy anyja teljesen beleszeret az ismeretlenbe és elkezd nyomozni utána. A dolog azonban még csak itt válik igazán bonyolulttá, ugyanis Maddy egy félreértés miatt meg van róla győződve, hogy titkos hódolója nem más, mint a szalon új dolgozója, Jean (Sami Bouajila), aki valójában Emilie-be szerelmes.

Audrey Tautou évek óta a kedvenceim közé tartozik, de ez a 2010-es filmje teljesen elkerülte a figyelmemet és csak a jövő heti magyar premier kapcsán figyeltem fel rá. A viccesnek szánt magyar cím egyébként elég rossz húzás, főleg, hogy ennyire azért nem központi "szereplő" a szalon a történetben. Az eredeti cím (Szép hazugságok) viszont már annál inkább illik a filmhez, hiszen valószínűleg mindannyiunkkal fordult már elő olyan, hogy Emilie-hez hasonló hazugságot követtünk el azért, hogy a másik jobban érezze magát. Persze ezekből valószínűleg nem lett ilyen szintű kavarodás, mint az ő esetében. Ugyan az anya-lánya felállású szerelmi háromszöget nem most látjuk először, a remek színészeknek és a jól kidolgozott, szeretni való karaktereknek köszönhetően mégis jól működik.

Pierre Salvadori rendező egyébként akár a francia romantikus vígjátékok mesterének is nevezhető, ugyanis ez már a harmadik ilyen filmje a Csak Ön után! és a Drágaságom után. Utóbbinál egyébként szintén Audrey Tautouval dolgozott együtt, aki alighanem a legbájosabb francia színésznő és ez Emilie karakterénél különösen megmutatkozik, igazán neki való ez a szerep. Nathalie Baye hasonlóan remek alakítást nyújt a szerelemben újra hinni kezdő anyuka szerepében, Sami Bouajila pedig meglehetősen viccesen őrlődik a két nő között és gabalyodik bele az egyre kuszább szálakba.

A Mosás, vágás, ámítás tehát az égvilágon semmi újat nem nyújt, de a nagyszerű színészek, a jól megírt karakterek és a forgatókönyv miatt mégis egy igazán üdítő darab a romantikus vígjátékok között, így egy 7/10-et simán meg is érdemel.