Mavis Gary (Charlize Theron) egy Mercury nevű kisvárosban nőtt fel, és amint lehetősége nyílt rá, le is lépett onnan, hogy Minneapolisba költözzön, ahol jelenleg íróként dolgozik. Egész pontosan csak szellemíróként, ugyanis az egykor nagy népszerűségnek örvendő, ám most, az utolsó könyvhöz érve már kicsit lecsengő Waverley Gimi nevű könyvsorozat nem az ő neve alatt fut, hiába írja ő. Pontosabban nem is nagyon írja, ugyanis Mavisnek elég nehezen jön az ihlet, hogyan is zárja le a történetet az utolsó részben. Legnagyobb meglepetésére az e-mailjei között egy meghívót talál volt gimis szerelmétől, Buddytól (Patrick Wilson), aki kisbabája zsúrjára hívja meg őt és mindenki mást a levelezőlistájáról. Mavis persze meg van róla győződve, hogy Buddy - hozzá hasonlóan - csak arra vár, hogy mindent újrakezdhessenek, így Dolce nevű kiskutyájával azonnal útra kel, és visszatér Mercuryba. Itt találkozik volt osztálytársával, Mattel (Patton Oswalt), aki a gimiben azzal vált közismertté, hogy néhány srác összeverte őt, mivel azt hitték, meleg. Rég nem látott szüleivel is újra kapcsolatba lép, és persze minden erejével azon van, hogy minél többet lehessen Buddyval, aki azonban úgy fest, tökéletesen boldog feleségével és kislányával, és csak Mavis értelmezi félre a jeleket úgy, ahogy ő szeretné. Egy biztos: a botrány elkerülhetetlen.
Az előzetesek alapján nagyon vártam a filmet, és őszintén szólva én egy kicsit másra számítottam. Ez persze nem azt jelenti, hogy a Pszichoszingli rossz lenne, de a műfaját elég nehéz meghatározni, mert vígjátéknak nem elég vicces - bár azért akad néhány mosolygós jelenet - drámának meg nem elég drámai - bár azért a tanulság így is átjön belőle. Kicsit olyan érzésem van, hogy ez a film elsősorban azért készült el, mert Jason Reitman szeretett volna Charlize Theronnal dolgozni, legalábbis szinte minden róla szól, ami egyáltalán nem baj, mert ezúttal is kiváló alakítást láthatunk tőle. Rajta kívül még Patton Oswaltnak jut néhány jó pillanat elsősorban a közös jeleneteikben, de a többiek nem igazán tudnak labdába rúgni, Patrick Wilson meg most is olyan szerepet kapott, amiben nem tudja bebizonyítani, hogy jó színész lenne.
A film felépítése történetileg nagyon egyszerű, ugyanakkor azok a jelenetek, amikben láthatjuk, hogyan inspirálja Mavist egy tévéműsor, egy elcsípett beszélgetés, vagy egy vele történő esemény, kimondottan érdekesek, főleg amikor látjuk, hogyan köszönnek ezek vissza a regényben, és hogyan változik ő maga is együtt a Waverley Gimi főszereplőnőjével. Diablo Cody kétségkívül az egyik legjobb forgatókönyvíró, és ez a húzás valóban zseniális tőle, ugyanakkor ami a tényleges történéseket illeti, azokból egy kicsit kevés van, és így egy kicsit furcsa, mennyit fejlődik Mavis karaktere a nem túl sok esemény hatására. A már említett tanulság pedig alighanem az, hogy sosem késő felnőni, és néha annak érdekében, hogy ez sikerüljön, egészen a gyökereinkig kell visszanyúlnunk. A Pszichoszingli főleg azoknak ajánlatos, akik szeretik a karakterközpontú filmeket, a könnyed, de mégis tartalmas alakításokat, vagy egyszerűen csak magát Charlize Theront. 7/10.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek