Marcela (Magaly Solier) bevándorlóként él Spanyolországban párjával, Nelsonnal (Pietro Sibille), akivel együtt virágokat árul, hogy úgy-ahogy meg tudjanak élni. A nő azonban boldogtalan és elhatározza, hogy elhagyja Nelsont, azonban kiderül, hogy babát vár, így mégis marad, bár a férfinak nem szól a terhességéről. Hogy sikerüljön megvenni egy nagyobb hűtőszekrényt a virágok tárolására, Marcela nyári munkát vállal: egy idős, ágyhoz kötött férfit, Amadort (Celso Bugallo) kell gondoznia, akivel eleinte távolságtartóan viszonyulnak egymáshoz, de hamarosan komoly témákról kezdenek el beszélgetni és megosztják egymással az életük történetét. Amador azonban egy hét múlva meghal, de Marcela tudja, ha elmondaná a családnak, nem kapná tovább a fizetését, így azt a látszatot kelti, hogy minden rendben és a férfi még mindig életben van. Egyedül az Amadorhoz minden csütörtökön feljáró prostituált tudja az igazságot és elhatározza, hogy segít Marcelának.
Az már a történetből is kiderülhet, hogy nem egy szokványos filmmel állunk szemben, ráadásul a címszereplő nagyjából a játékidő felénél meghal. De ahogy ez a pap szájából a filmben is elhangzik, a halál nem mindennek a vége és teljesen sosem tűnik el senki, hiszen mindig lesznek olyanok, akik legalább egy kicsit úgy érzik, mintha még mindig élne. Marcela persze különösen így érezheti, hiszen napokkal Amador halála után is feljár hozzá. Nagyon érdekes kapcsolat az övékké, hiszen mindössze egy hétig tart az ismeretségük, de ezalatt komoly hatást gyakorolnak a másikra és Marcela sokat tanul Amadortól. Marcela életének a legüdébb színfoltja ez a kapcsolat, így - még ha részben a pénzért is teszi - nem tudjuk elítélni, amiért nem akar elszakadni a férfitől annak halála után sem. A Fausta énekével (írás erről is hamarosan) egészen Oscar-jelölésig jutó Magaly Solier fantasztikus alakítást nyújt. Az az igazi ösztönös tehetség, akinek minden rezdülését élmény nézni, annál is inkább, mert elképesztő, ahogy átragadnak ránk az arcáról az érzelmek. Érezzük a legmélyebb szomorúságát és vele együtt mosolygunk, amikor boldog pillanata van. Nagyszerű színésznő. A többiek is kihozzák a maximumot a szerepükből, de mivel a film Marcela karaktere köré épül, csak asszisztálnak Solier játékához.
Fernando León de Aranoa nem tartozik a legtermékenyebb rendezők közé, legutóbbi egész estés munkája a 2005-ös Utcalányok volt, melynek forgatókönyvét is ő írta, ahogy az Amadorét is. Töredelmesen bevallom, hogy egyik korábbi munkájához sem volt még szerencsém, de ennél a filmnél érződik, hogy egy a szívéhez közel álló darabról van szó, melyről fontosnak tartotta, hogy a lehető legtökéletesebben kidolgozva mutasson be. Ez sikerül is, hiszen a történet bonyolítása helyett inkább a karakterek kibontására helyezi a hangsúlyt, akik közül mindenki annyira valóságos és emberi, hogy időnként bármelyikükkel együtt tudunk érezni, ami azért nem túl gyakori.
Mindezek ellenére csak azoknak ajánlanám az Amadort, akik fogékonyak a karakterközpontú, realista drámák iránt, mert nekik garantáltan különleges élmény lesz a film, mások viszont valószínűleg csak elvesztegetett 100 percnek éreznék. Én egy erős 7/10-et adnék rá.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek