M-et sötét múltja kísérti, Bondnak pedig bizonyítania kell felé tanúsított hűségét. Az MI6 titkosszolgálat bajban van, 007-nek fel kell kutatnia és el kell pusztítania a fenyegető veszélyt - bármi áron.

Igen, a történet egész röviden valóban csak ennyi, de magáról a filmről annál többet lehet beszélni. Négy hosszú évet kellett várnunk A Quantum csendje után a folytatásra, de azt kell mondjam, teljesen megérte. Nemcsak azért, mert elképesztően jó lett a film, hanem mert így pont Bond 50. évfordulóján kerülhetett a mozikba, ami bizony alaposan rá is nyomta a bélyegét a Skyfallra, a lehető legjobb értelemben.

Gyanús szokott lenni, ha három-négy ember dolgozik egy forgatókönyvön, de John Logan, Patrick Marber, Neal Purvis és Robert Wade csakis dicsérő szavakat érdemelnek, akárcsak Sam Mendes rendező. A Skyfall tele van visszautalásokkal a régebbi Bond filmekre, de mindezt úgy megvalósítva, hogy közben abszolút megmaradt a Craig-féle letisztultabb, modernebb irány is. Ezt a kettőt pedig így ötvözni igazi mestermunka, és ennek egyik eszközeként Mendesék a Bondra oly jellemző poénokat használták fel, amelyek az előző két filmben a minimumra voltak szorítva. Most viszont Craig is sűrűn süt el csattanós egysorosokat, Ben Whishaw Q-jával pedig zseniális párost alkotnak, jót tett a kütyüszakértő karakterének, hogy egy ilyen fiatal srácot választottak a megformálására. A kütyük tárháza ugyan ezúttal kimerül egy spéci pisztolyban és egy rádióban, de Q ezt is megmagyarázza a 007-esnek: "Miért, mit várt? Robbanó tollakat? Ilyesmikkel már nem foglalkozunk." És pontosan ez az a bizonyos irónia, ami végig jellemezi a filmet a régi dolgokkal kapcsolatban, amellett, hogy maximális tisztelettel idézik fel őket.

Mendesék pedig rendesen ki is szolgálják minden téren a rajongókat: a zenében, a különféle tárgyakban és a karakterekben is számos utalást rejtenek el, amelyek garantáltan mosolygásra ingerlik majd a Bond-fanokat, a záró csattanóról nem is beszélve, ami ténylegesen az a bizonyos hab James Bond 50. tortáján.

A cselekmény ismét több országon átível: Bond megfordul Törökországban, Sanghajban, Makaón, Londonban és még a szülőföldjén, Skóciában is. Ugyan a film első harmadában kedvenc ügynökünk még egy másik rosszfiút intéz el, a film fő gonosztevője a Javier Bardem által megformált Silva, aki azt a fajta gazfickót testesíti meg, akit sokan hiányoltak az előző két filmből: egyszerre könyörtelen, hidegvérű gyilkos és őrült zseni, aki semmitől és senkitől sem riad vissza, hogy elintézze célpontját, M-et. Bardem pazar választás volt a szerepre, a tőle megszokott zsenialitással játszik egy tőle egyáltalán nem megszokott karaktert, és itt nem lehet elmenni szó nélkül Fekete Ernő mellett sem, aki játékával felnő spanyol kollégája mellé a magyar változatban, és fantasztikusan tolmácsolja őt.

Judi Dench minden szerepében az első perctől az utolsóig hiteles, és nincs ez másképp itt sem. M. karaktere talán még sosem kapott ekkora hangsúlyt, mint most, és mi ennek természetesen csak örülhetünk, hiszen a csodálatos színésznő újabb nem akármilyen jutalomjátékkal ajándékoz meg minket és a Bonddal való kapcsolatának is megismerhetjük egy újabb oldalát. Ralph Fiennes az MI6 új vezetőjeként tűnik fel, akinek alighanem a későbbiekben is igen fontos szerepe lesz. Ugyan nem túl sokat látjuk őt, természetesen a tőle megszokott profizmussal oldja meg a feladatát.

Természetesen nincs Bond film Bond lányok nélkül, akikből ezúttal kettőt is kapunk. A gyönyörű Bérénice Marlohe sajnos csak néhány rövidke jelenetben tűnik fel, igaz, ezek során nemcsak a 007-est, hanem a nézőt is teljesen a hatása alá vonja. Naomie Harris pedig hősünknek igyekszik segíteni, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Daniel Craig pedig fantasztikus. A Skyfallban végképp egyértelművé teszi, hogy ő bizony tökéletes James Bond. És amit eddig senki mástól nem láthattunk ebben a szerepben: a karakter fejlődik, méghozzá sokat. Elég csak megnézni, honnan hova jutott el Bond figurája a Casino Royale-tól kezdve. A 007-est ezúttal egy eddig nem látott sokkal emberibb, esendőbb oldaláról is megismerhetjük, aki amellett, hogy mindig összetéveszthetetlen stílusával oldja meg a helyzeteket, bizony ő sem lesz fiatalabb, de ha kell, mindig a maximumot tudja nyújtani. Esetében pedig Stohl András nagyszerű teljesítményét kell kiemelnem a magyar változatból, ezúttal is elsőrangú párost alkotnak.

A Skyfallban minden megvan, amit egy Bond mozitól vár az ember és minden, amit a rajongók várnak. A legapróbb dolgok is tökéletesen illeszkednek a képbe, Adele főcímdalával kezdve egészen a záró képkockáig. Tökéletes film és tökéletes Bond film, le a kalappal mindenki előtt. A pontszám pedig mi más is lehetne, mint 10/10? Közeleg az újranézés ideje.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.