Egyszer még gyermekként,
Felkelő nappal álmodtam.
A nap fénye erős volt és tiszta,
Híre szállt a világban tova-szét.
Ekkor felbukkant a lenyugvó nap,
És az égbolt lángra lobbant...
Köszönöm, köszönöm. Igaz történet alapján készült hihetetlenül jó versem leírja a Looper alaptörténetét. Amúgy “Gyermek” jeggyel néztem meg a “Normál” helyett... Tehát mesélek pár dolgot a felekő napról (Joseph Gornon-Levitt), a lenyugvó napról (Bruce Willis) és a lángra lobbant égboltról: Looper - A jövő Gyilkosa.
Mivel is kezdhetném, talán az elejével. A mese elég egyszerű mégis nagyszerű: Vannak a looperek akik szó nélkül lelőnek egy embert, aki az időpostán érkezik. Akkor van a baj, ha ezek a looperek saját magukat ölik meg... Vagyis nem baj, csak mondhatni ilyenkor nyugdíjba vonulnak. Remélem elég egyértelmű, hogy Bruce Willis nem az az otthonülős nyugdíjas fajta...
Tudom, hogy a nemzetközi és a magyar közönség is jól fogadta ezt a filmet, de én azért találtam benne pár zavaró hibát, ami miatt szerintem túl van értékelve a film.
A story nem rossz: a fiatal Joe (Főszereplő csóka) és az öreg Joe között van egy pici ellentét egy probléma megoldás kapcsán, mondjuk úgy hogy más oldalról közelítik meg a dolgot... Aztán persze a fiatal Joe becsajozik, jól megdöngetni Emily Blunt (közben meghal pár ember), meg van egy kis hókusz-pókusz, végül a fiatal Joe megtalálja a megoldást az egész filmet átjáró morális dilemmára.
Egy szó mint száz: jól kidolgozott történet, bár vannak hibák, de én azt elnézem mert az időutazás maga egy hibás elmélet, főleg ha vászonra visszük.
Amivel inkább bajom volt az a rendezés/forgatókönyv. Namármost. A szereplők jól játszanak, a zene, hát elmegy. A kamerát jól kezeli az operatőr kolléga. Egy dolog viszont elrontja mindezt: nincs meg az egyensúly.
Én szerintem a filmekben kell egy egyensúlynak lennie. Egyensúly a lassú és pörgős részek között, egyensúly a dráma és akció között, a love-story és véres valóság között... Na ez itt nincs meg. Akármennyire is jó mindenki a vásznon, nincs meg az egyensúly, a harmónia.
Ez van, ezt kell szeretni. A legjobbak is hibáznak. Ilyenkor különben egy kívülálló vélemény sokat segít. Úgy értem, hogyha a rendező leültet egy idegent a vászon elé majd a film végén megkérdezni milyen volt, akkor az idegen meg fogja neki mondani, hogy nincs meg a filmben az egyensúly. Olyan kis picike az eltérés, hogy azoknak, akik rajta dolgoztak napokat/heteket fel sem tűnik.
Akárhogy is. Kaptunk egy valamire való Sci-fi/családi dráma/Akció filmet, ami azárt tartogatott bőven meglepetéseket, fordulatokat és az apró egyensúlybeli hibákat beleértve is elég élvezhető alkotás volt. (Külön köszönet a Hollywood Symphony Orchestra csodálatos munkájának, jó volt a hangaláfestés Bruce mészárlásánál)
A tanulság rovatba megint összegyűjtöttem pár életmentő dolgot, amire a film tanított engem: 1. Nem kell mindig az öregebbik énedre hallgatni. 2. Az érzelmek (néha) elvakítják az ember ítélőképességét. 3. Gyerekek, soha ne feküdjél le minden jött-ment dögös csajjal! (Csak ha van orvosi papírja, akkor mehet;) 8/12
Wexylum
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek