Kezdődhet a parti! Három végzős gimnazista elhatározza, hogy megszervezi a város legnagyobb buliját, és legnagyobb meglepetésükre, tervük valóra válik. A buli egyre nő, egyre vadabb lesz, és beszippant mindent és mindenkit, aki a közelébe kerül. Őrületes zenék, fantasztikus hangulat és gátlástalan poénok: az év legvadabb vígjátéka biztosan mindenkinek kedvet csinál a véget nem érő bulizáshoz.

Évről évre jó néhány bulizós vígjáték készül, és a Másnaposok nagy sikerének köszönhetően ezek közül egyre több kerül a mozikba is, bár jóformán az összes arról szól, esetleg egy-két dolgon módosítva egy picit. A Project X is ebbe a sorba állt be, és sajnos hiába indult néhány ténylegesen jó poénnal és szállítottak párat közben is, a végével sikerült szinte teljesen tönkretenniük az egészet.

A főhősök ezúttal három lúzer srác, és ebből adódóan előre sejthetjük, hogy ők ténylegesen egy minden eddiginél durvább és vadabb bulit akarnak összehozni. Az előkészületek kifejezetten viccesre sikerültek, mint például a különféle trükkök, amikkel meghívták a menő arcokat, vagy éppen az őrült drogdíler és a biztonsági őrök beszervezése. Aztán onnantól, hogy elkezdődik a buli, minden a megszokott rend szerint halad: egyre jobban elvadulnak a dolgok, a srácok kezéből egyre jobban kicsúszik az irányítás, valamint kínos és vicces helyzetek váltják egymást, melyek során még egy törpe is feltűnik.

Nyilván egy ilyen filmnél belefér, sőt, mondhatni el is várható néhány túlzás, de azért szerintem még ennek is vannak határai, és ezt az utolsó 20-25 percben sikerült teljesen átlépni, és onnantól kezdve már inkább röhejessé és kellemetlenné vált az egész, de legalább már nem volt sok hátra belőle. Akik rajonganak az ilyen stílusú filmekért, azoknak biztosan be fog jönni ez is, de egyébként aki látott már pár ilyet, az semmit sem veszít azzal sem, ha kihagyja. 5/10.

Az idő a jégkorszakban sem áll meg: minden változik, és mindig jöhet néhány vad meglepetés. A táplálkozási láncra fittyet hányó három jó barát, Manny, Diego és Sid (a mamut, a kardfogú tigris és a lajhár) újból kénytelen vándorútra indulni: egy óriási földmozgás leszakít a kontinensről egy szigetet, és elválasztja őket a hordától. Jobb híján egy úszó jéghegyre költöznek, és új, hófehér hajójukon igyekeznek partra vergődni. A trió a nyílt tengeren sem hazudtolja meg magát: a jég hátán is túlélnek, fura tengeri lények, új földrészek és őskalózok között vágják keresztül magukat, és közben egy percre sem veszítik el a humorérzéküket. Még a motkány is viszontlátja imádott makkját - igaz, olyan körülmények között, melyre egy motkány sem készülhet fel.

A folytatásfilmeknél akarva akaratlanul is felmerül a "biztos, hogy kellett ez?" kérdés, ráadásul ez most különösen aktuális, mivel néhány hete érkezett meg a Madagaszkár 3. része, ami hozta az előző részek színvonalát, most pedig itt a Jégkorszak 4, de sajnos erről ez már koránt sem mondható el.

Nyilván egy elsősorban gyerekeknek szóló rajzfilmtől nem vár nagy csodákat az ember a történet és a karakterek szempontjából, de a korábbi részeknél ezekkel semmi probléma nem volt, és a fő karakterek mellett az újonnan érkezett mellékszereplőket is meg tudtuk kedvelni, de itt erről szó sincs. Persze ezúttal az új figurák zöme eleve a rosszfiúk oldalát erősíti, amit a korábbi részeknél egyedül Rudira lehetett ráhúzni. Ezúttal egy egész csapat kalózt kapunk, akik közül mindenki nagyon tipikus, és egyúttal meglehetősen idegesítő figura. És akkor Sid nagyanyjáról még nem is beszéltem... Tény és való, néhány alkalommal jókat lehet nevetni az idősek különféle rigolyáin, de azért ennél is van egy határ, és tizedjére ugyanaz a poén már nem feltétlenül vicces. Na jó, Ropsztól és Eddie-től igen, egyszerűen zseniális a két oposszum párosa még mindig. A harmadik rész óta egyébként Mannyék lányából, Kisbarackból is nagylány lett, de sok izgalmat az ő szála sem tartogat, és az a baj, hogy igazán másé sem, sőt, a forgatókönyvírók még csak arra sem vették a fáradságot, hogy megindokolják a földmozgásokat, egyszer csak jönnek.

Mannyt, Sidet és Diegót azért jó volt viszontlátni, de én személy szerint nagyon remélem, hogy ötödik rész már tényleg nem lesz, mert már ez is csak az "egyszer azért meg lehetett nézni" kategóriába fért bele. 5/10.

10 éve béke van. Zeusz félisten fia, Perszeusz (Sam Worthington) már nem az istenekkel hadakozik, egyszerű halász lett, és a fiát neveli. De az Olimposzon sosem tartós a nyugalom. A titánok ismét megpróbálnak az istenek fölé kerekedni, és a halhatatlanok már nem elég erősek ahhoz, hogy ellenállhassanak. A lázadást Kronosz vezeti, akit egykor a saját három fia (Zeusz, Hadész és Poszeidón) vetett a Tartarosz mélyére.
Amikor híre jön, hogy az engedetlen titán már az istenek között is talált szövetségest, és Hadész (Ralph Fiennes) meg Árész (Edgar Ramírez) az ő oldalára állt, Perszeusz kénytelen emlékezni rá, hogy az ő igazi hivatása a harc. Éppen akkor veti bele magát a csatába, amikor úgy tűnik, minden elveszett, és Zeusz a titánok foglya lesz.

Nagyjából két évvel ezelőtt az első rész, A titánok harca egy egész jól sikerült darab volt, a nem kevés hibájával együtt is. A szereplők nagy része ezúttal is itt van és John Liebesman rendező is visszatért, csak a forgatókönyvírókat cserélték le négy (!) másikra. A filmet látva azonban elég nehéz megmondani, hogy mihez is kellett négy ember, ugyanis a történet egyszerűségében még az első részt is alulmúlja, ráadásul még ez a kevés is ezer sebből vérzik. Persze egy ilyen filmhez nem is Oscar-díjas forgatókönyvet várunk, de azért ennél a rengeteg klisénél és akadozó történetnél többet.

A színészekre ugyanakkor nemigen lehet panasz, mindenki hozza a tőle elvárhatót. Liam Neeson és Ralph Fiennes közös jelenetei különösen erőteljesek, de Bill Nighy felbukkanása is örömteli, és az sem okoz különösebb gondot, hogy Gemma Artertont Rosamund Pike-ra "cserélték". A középszerből azonban még ők sem képesek kiemelni a filmet, és én a magam részéről nagyon remélem, hogy harmadik rész már nem lesz, mert ez mindent összevetve is csak egy 5/10-re volt elég számomra.

Jill Parrish (Amanda Seyfried) épp hazaér az éjszakai műszakból, amikor észreveszi, hogy húga, Molly (Emily Wickersham) eltűnt. Jillt egy évvel korábban egy őrült sorozatgyilkos rabolta el, aki elől épphogy sikerült megszöknie, és meggyőződése, hogy Molly is az fogságába esett. A rendőrségen nem veszik komolyan a dolgot, sőt, abban is kételkednek, hogy Jill története igaz lenne, mivel semmiféle bizonyíték nincs erre, így úgy vélik, a lány találta ki az egészet. Jill azonban tudja: csak estig van ideje, hogy megtalálja húgát, különben Molly meghal.

Annak ellenére, hogy a történet nem túl eredeti, egy egész jó és izgalmas thrillert is ki lehetett volna hozni belőle, de az sajnos nem sikerült. Pedig a forgatókönyvet az az Allison Burnett írta, akinek nevéhez a Gyilkosság online és az Underworld - Az ébredés is fűződik, így nem nevezhető kezdőnek a műfajban, de ugye senkinek sem sikerülhet minden. A rendező, Heitor Dhalia eddig jobbára brazil filmeket alkotott, ám most úgy döntött, beteszi a lábát Amerikába is. Egyébként magára a rendezésre nem is lehet panasz, a kamerabeállítások, a különféle hatások és a vágás is rendben van.

Ami igazán furcsa, hogy a film annak ellenére, hogy nem igazán jó, egész gyorsan eltelik, ez pedig egyértelműen Amanda Seyfriednek köszönhető, aki minden tőle telhetőt megtesz, hogy a film legjobb pontja legyen, ez pedig könnyedén sikerül is neki. Azt persze nem állítanám, hogy Oscar-díjas alakításra volt szükség részéről, de amit a karakter megkívánt, azt hozta, és hiteles is volt. A többi szereplő közül senki sem kap nagyobb teret, így közülük nem is lehet bárkit is kiemelni.

Az Elveszett egyszerre szeretett volna thriller, krimi és dráma is lenni, de sajnos három szék között sikerült a padlóra ülnie, mert mindegyik műfajhoz hiányzik belőle valami. Ennek ellenére mindenféle fájdalom nélkül végignézhető, és rosszabban is el lehet másfél órát tölteni, így aki ráér, vagy csak szereti Amanda Seyfriedet, az nyugodtan megnézheti, de az sem veszít semmit, aki kihagyja. 5/10.

Nagyjából egy éve láttam a film svéd változatát, most pedig már itt is az amerikai remake David Fincher jóvoltából. A történetről nem is írnék külön, hisz mivel ugyanazon regény adaptációjáról van szó, a cselekmény is szinte teljes egészében megegyezik. Ebből pedig az is következik, hogy akik látták a svéd filmet, nem sok örömüket fogják lelni Fincher verziójában, és a nem rövid 2 és fél órás játékidőt valami hasznosabbal is eltölthetik. Nekem is ezt kellett volna tennem.

Persze, aki ezt a változatát látja először - vagy csak ezt - biztosan jónak fogja találni, hiszen a filmmel nincs különösebb baj. Fincher tudja, mit csinál, ráadásul itt az alap is adott volt a könyv miatt, így nem vállalt túl nagy kockázatot. Daniel Craig kedvenc színészeim közé tartozik, és mint ilyen, az egyik legfőbb érv volt, amiért megnéztem a filmet. Ami mindenképp pozitívum, hogy hitelesen hozta a karakterét, egy pillanatra sem ugrott be semelyik másik szerepe, de valahogy mégis egy kicsit szürke volt számomra. A címszerepben Rooney Marát láthatjuk, és én változatlanul fenntartom, amit az első előzetesek és képek alapján mondtam: ő ehhez kevés. Nem is elsősorban színészileg, mint inkább alkatilag és a karizmatikusság hiányából adódóan. Lisbeth Salander=Noomi Rapace.

Ráadásul a film lassú. Nagyon. Persze ez a cselekmény jellegéből adódik, de az azért még így is túlzás, hogy az első 50 percben semmi nem történik. De még ez sem lenne olyan nagy baj, ha ez idő alatt legalább a karaktereket ismernénk meg behatóan, de erre sem kerül sor. Utána persze jönnek sorra a brutális jelenetek, és bár ezek itt is ütnek, messze nem annyira, mint az 'eredeti" film esetében. Na jó, az a bizonyos jelenet Enya dalával tényleg nagyon ott van.

Fincher tehát jól elvégezte a házi feladatát, megnézte a svéd változatot és a regényt is elolvasta, az iskolában biztos ötöst kapna érte, és még egyszer mondom, hogy akik nem látták a svéd változatot biztos elégedettek lesznek vele, és hát ez a lényeg, mivel elsősorban nekik készült. Másoknak viszont nyugodtan kihagyható, mert semmi újat nem kapnak, leszámítva a hatalmas megkönnyebbült sóhajt a film végén, hogy "na, ez is megvolt." 5/10.

Elizabeth Helsey (Cameron Diaz) tanárként dolgozik, ám utálja munkáját és épp kilépni készül, amikor gazdag barátja dobja őt. Hősnőnk rájön, hogy ha nagyobb mellei lennének, biztosan hamar szerezne magának új pasit, de ehhez pénzre van szüksége, így visszamegy tanítani. Pontosabban filmeket vetíteni a gyerekeknek, miközben iszik vagy alszik, a szünetekben pedig a suli új helyettesítő tanárt (Justin Timberlake) próbálja meg felszedni, ám neki a túlbuzgó Amy (Lucy Punch) tetszik, Russell, a tesitanár (Jason Segel) viszont odáig van Elizabethért. Mikor azonban hősnőnk megtudja, hogy az a tanár, akinek diákjai a legjobb átlagot érik el a felmérőkön, jutalmat kap, mindent bevet, hogy ő legyen az és kő kövön nem marad.

Nem voltak komolyabb elvárásaim a filmtől, ami ez esetben szerencsésnek bizonyult, mivel ellenkező esetben nagyot csalódtam volna. Az első 20-25 perc egész biztatóan indul, de aztán jó időre leül a film és a néhány "poén" sem sokat lendít a dolgokon. A végkifejlet nyilván nem is kérdéses, de ez lenne a legkevesebb baj. Az már viszont annál nagyobb, hogy a szereplők egy része kifejezetten idegesítő. Justin Timberlake eddig egyedül a Social Networkben mutatta meg komolyabban színészi kvalitásait és ezen a statisztikán itt sem változtat, de mentségére szóljon, hogy a karakterében nem is nagyon volt több. Lucy Punch figurája messze a legidegesítőbb, de ezt meg fogalmazhatjuk úgy is, hogy jól hozta a szerepét, mivel én tényleg ideges lettem tőle. Cameron Diaz nagyjából azt hozza, amit szokott és sajnos nincs annyi laza és vicces jelenet a karakterére építve, amennyit elbírna. A Modern családos Eric Stonestreet rövid feltűnése viszont üde színfoltja a filmnek, akárcsak az Office-os Phyllis Smith is.

Amibe abszolút nem tudok a filmnél belekötni, az a zenéje. Jobbnál jobb dalok követik egymást, amelyek még az unalmasabb részeket is feljavítják időnként, nagyot javítva ezzel az összképen. Illetve ugye itt van még a "láttunk már ennél rosszabbat is" mondás, amely ez esetben is alkalmazható, hiszen a Rossz tanár minden hibája ellenére is egy különösebb fájdalmak nélkül fogyasztható darab, így a nem egész másfél órás játékidőbe garantáltan senki nem fog belehalni.

Cameron Diaz, remek zenék és néhány jó pillanat, nagyjából ennyiben ki is merülnek a Rossz tanár pozitívumai. A semminél persze ez is több, de a közepesnél nem, így egy 5/10-nél maradunk.

Nick (Jason Bateman), Dale (Charlie Day) és Kurt (Jason Sudeikis) jó barátok, akik mindannyian úgy érzik, az ő főnökük a legszörnyűbb a világon. Az említett vezetők egyike ugyanis egy megalomániás (Kevin Spacey), a másik egy drogos őrült, aki mindent csak tönkretesz (Colin Farrell), a harmadik pedig egy szexmániás fogorvosnő (Jennifer Aniston). A srácoknál pedig egyszer csak végleg betelik a pohár és drasztikus lépésre szánják el magukat: elhatározzák, hogy megölik a főnökeiket. Ehhez pedig a hírhedt Anyabaszó Jones (Jamie Foxx) ad nekik tanácsokat, cseppet sem könnyítve ezzel a dolgokon.

Az előzetes alapján egy vicces vígjátéknak tűnt a Förtelmes főnökök, de sajnos a végeredmény már korántsem lett ennyire szórakoztató és nem csak azért, mert a poénok nagy részét ellőtték az említett videóban. Nem zavarnak a káromkodások, de amikor szinte minden jelenetet azzal próbálnak viccessé tenni, az azért már egy kicsit sok és itt sajnos ez volt a helyzet. Az alapötlet pedig zseniális és sok lehetőség is rejlik benne, de a jelenetek többségét sajnos túlhúzzák, így hiába élvezhető az elején, a végére inkább unalmassá válik, mintsem szórakoztatóvá.

A három főszereplő közül Jason Sudeikes volt számomra a legszimpatikusabb és a legkevésbé idegesítő, de a karakterét Jason Bateman és Charlie Day is jól hozta. Colin Farrellnek szintén nagyon jól állt ez a nagyképű, drogos szerep, Jamie Foxx pedig a film legjobb pontja volt a maga pár percével. Kevin Spacey figuráján egy ideig jókat lehetett röhögni, de aztán átesett kicsit a ló túl oldalára, és a húzásai már nem viccesnek, hanem simán csak szemétkedésnek tűntek. Jennifer Aniston egy tőle elég távol álló szerepet kapott, a gond csak az, hogy nem igazán volt hiteles, így ez a szál is kicsit érdektelen volt a számomra.

Azért, hogy ne legyek végig negatív, azt mindenképp el kell ismerni, hogy a szívatások egy része tényleg ütős és vicces volt és akadt azért néhány jó poén is, de ezzel együtt is úgy érzem, hogy semmit sem vesztettem volna, ha kihagyom ezt a filmet. Így ez bizony csak egy 5/10 a részemről.

Tom Brant (Jason Statham) öntörvényű rendőr, aki szereti az öklével vagy más fegyverrel elintézni a dolgokat, és emiatt az állása is veszélybe kerül. Eközben egy magát csak Blitznek nevező sorozatgyilkos szedi áldozatait, akik kivétel nélkül rendőrtisztek. A férfi gyakran a nyílt utcán végez áldozataival, és mivel pontosan tudja, hol vannak kamerák és csuklyát visel, sosem sikerül őt azonosítani. A testület új főnököt kap Porter Nash (Paddy Considine) személyében, aki úgy dönt, Branttel együtt az ügy végére jár.

A poszter és az IMDb-s vélemények alapján egy jó kis pörgős akciófilmnek tűnt a Blitz, így ilyen elvárásokkal is ültem le elé, de sajnos csalódnom kellett. Egyedül a film elején és végén láthatunk hosszabb akciójeleneteket, de persze ezek is abból állnak, ahogy Jason Statham elintézi aktuális ellenfelét. A film nagy része viszont a sorozatgyilkos utáni nyomozással telik el és Brant sajátos módszereinek ismertetésével. Stathamnek egyébként - természetesen - jól áll a szerep és nem is rejtik véka alá, hogy ez a film bizony abszolút ő és karaktere köré épül. Paddy Considine is kap azért egy kis teret és jó párost is alkotnak ők ketten, sokszor a régi zsarufilmeket idézve, néhány emlékezetes beszólással. Blitz viszont az utóbbi évek leghiteltelenebb és legnevetségesebb rossz fiúja, és nem is értem, hogy gondolták, hogy egy ilyen karakter kell ehhez a filmhez, így egyértelműen ő a legfőbb gyenge pont.

A másik pedig a forgatókönyv, mert hiába, hogy a történet faék egyszerűségű, néhány teljesen felesleges "csavarral" sikerül ezt is túlhúzni, ami azt eredményezi, hogy az ember időnként alig várja az alig több mint másfél órás játékidő végét. A jó hír, hogy ez el is jön, és elégedetten nyugtázhatjuk, hogy végül azért csak megkaptuk a várt lezárást. Ha van valami, amiért érdemes megnézni a filmet, az Jason Statham és a poénok, illetve az, hogy a Crank 2 című rettenetnél - az Expendablest leszámítva ennél "találkoztunk" utoljára Stathammel - fényévekkel jobb. De így is az 5/10 a maximum.

Mitchell (Colin Farrell) három év után végre kiszabadul egy londoni börtönből. Régi bűntársa, Billy (Ben Chaplin) lakást ad neki és rögtön magával is viszi őt egy bűnözőkkel teli partira. Mitchell azonban tisztességes életet szeretne élni, ezért úgy dönt, rendes állást keres magának. Ez hamarosan sikerül is, és ő lesz Charlotte (Keira Knightley) egy fiatal, feltörekvő színésznő testőre. Mitchell beleszeret a nőbe és talán végre esélye nyílna a normális életre, ám a rettegett Gant (Ray Winstone) ráveszi Mitchet, hogy vállaljon el még egy utolsó megbízást.

William Monahan forgatókönyvíróként olyan filmekkel szerzett magának hírnevet (és díjakat), mint a Mennyi királyság, A tégla, vagy a Hazugságok hálójában. Ezúttal úgy döntött, a rendezést is magára vállalja, de a London Boulevardnál már a forgatókönyv is egy kicsit sántít, ugyanis szinte végig 3-4 szálon halad a történet, időnként követhetetlenül gyorsan váltva közöttük és emiatt a film jelentősen veszít az élvezhetőségéből. Sajnos a színészeknek sincs kellő idejük és lehetőségük kibontakozni, így egyedül Colin Farrell és David Thewlis azok, akiket érdemes megemlíteni. Meg azt, hogy Keira Knightleynak jól áll a barna haj, mert belőle csupán ennyi marad meg a nagyjából 100 perc után.

Viszont, ha van valami, amit csak dicsérni lehet a filmben, az a nagyszerű zeneválasztás, mely Sergio Pizzorno munkáját dicséri. Jobbnál jobb countrys, rockos, bluesos dallamok váltják egymást, melyek nagyon jól illenek a jelenetekhez. A London Boulevard viszont így sem tud kiemelkedőt nyújtani, így megreked az egyszer nézős kategória szintjén. Ennek megfelelően ez pontokban sem ér többet egy 5/10-nél.

Évszázadok óta dúl a háború emberek és vámpírok között. A végső Vámpír Háború veteránja, a legendás katonapap (Paul Bettany) visszavonultan, békében él az egyik utolsó emberi városban, a magas falakkal körülvett, szomorú erődítményben, amelyet kemény kézzel irányít az egyház. Ám egy vámpírhorda elrabolja az unokahúgát (Lily Collins), ő pedig - dacolva az egyházi tiltással - megszegi szent esküjét, és a nyomukba veti magát. A falon kívülre, a végtelen sivatagba vezető hadjáratán elkíséri őt a lány vőlegénye, a senkiföldje egyik nyughatatlan seriffje (Cam Gigandet) és egy katonapapnő (Maggie Q), aki - ha közelharcra kerül a sor - nem evilági tudását is fegyvernek használja. Szükségük is lesz rá a félelmetes világokba vezető útjuk során. Hiszen az ellenfeleik sem evilági lények.

Már régóta vártam ezt a filmet, szóval a magyarországi premier napján be is ültem rá a moziba.

Azt kell mondjam, hogy ez a film csalódás volt nekem. A történet alapjába véve egy nagyon jó ötlet, köszönet a képregényt alkotóknak. A film az elején szét volt esve, vártam, hogy valahogy javuljon ez a dolog, de sajnos nem nagyon jött össze. A horrorjelenetek egész jók voltak, és a harcolós jelenetek is tetszettek, habár elég kevés volt belőlük. A végéről nekem hiányzott a nagy csata, nem tetszett, hogy ilyen gyorsan lezavarták az egészet, de szerencsére még maradt néhány megválaszolatlan kérdés. A szinkronnal sem igazán voltam kibékülve, sokkal élvezetesebb lett volna a mozi az eredeti hangokkal. A 3D sem volt az igazi, az operatőri munka viszont kifejezetten tetszett.

A színészi alakítás gyakorlatilag a nullával volt egyenlő a filmben. Paul Bettany (A Da Vinci-kód, Légió) sehogy sem játszott, pedig pont aznap láttam vele egy másik filmet, amiben kiváló volt. Cam Gigandet-nek (Könnyű nőcske, Díva) nem igazán állt jól ez a szerep, így nem is alakított jól. Lily Collins (Elhurcolva, The Mortal Instruments) nem színésznőnek való, így a TMI fanok kezdhetnek aggódni, hogy mit fog kihozni Clary Fray karakteréből. Az egyedüli ember, aki csinált is valamit színjátszás címszó alatt, az Karl Urban (Star Trek, Red) volt. Őt élvezetes volt egy percnél hosszabb ideig nézni.

Scott Stewart második rendezése sem sikerült valami jóra, de azért másfél órára nem volt rossz elengedni egy kicsit magamat.

Értékelés: 5/10

A Sikoly 4-et már régen terveztem, hogy megnézem, már csak a szereplők miatt is, és pénteken el is jutottam odáig, hogy ezt megtegyem.

10 éve semmi híre Ghostface-nek, a szellemálarcos ruházatba öltözött pszichopata gyilkosnak, így már éppen kezdi elfelejteni a szörnyűségeket az amerikai kisváros, Woodsboro. Az előzős részekben megismert Sidney Prescott (Neve Campbell) ma már sikeres író, író-olvasó találkozó turnéjának utolsó állomásaként tér vissza szülővárosába, s vele együtt a titokzatos telefonhívások is újra elkezdődnek, Ghostface újra színre lép. Woodsboro egész lakossága megint veszélyben van, a rettegés visszatér a kisvárosba, de úgy tűnik, a szabályok ezúttal megváltoztak…

Tehát a történetünk ott indul, hogy Sidney Prescott visszatér a kisvárosba, és Ghostface újra felbukkan. A könyvbemutató sem mehet zökkenőmentesen, hiszen beállít Gale, a régi barátnő, és hamarosan a rendőrség is, mert két lányt holtan találtak, és a módszer a szellemmaszkos gyilkosra vall. Ennek tetejébe Sid kocsijában véres plakátokat találnak, ezért Sid-et védőőrizet alá helyezik a húgánál.

Mindeközben Jill Roberts, aki történetesen Sidney unokahúga, és barátnői különös telefonhívásokat kapnak pl. "What's your favorite scary movie?", ami szerintem nevetséges. A gyilkosságok természetesen folytatódnak, kezdve Jill egyik barátnőjével. Eközben Gale elszántan nyomozni próbál férje, Dewey nélkül, de végül be kell látnia, hogy elkél neki a segítség, ezért Jill gimijében a filmklub 2 vezetőjét szervezi be magának. A klub gyűlésén ez a két srác mondja, hogy már új szabályok szerint játszik a gyilkos, és mennyit kereshetne abból, hogy videóra veszi az öldöklést.

A 10 éves évfordulón megrendezik a Döfés filmek maratonját, és természetesen a maszkos sem maradhat ki a buliból. Gale be is kamerázza a helyszínt, de valaki szándékosan letakarja a kameráit, ezért be kell mennie megnézni, hogy mi a helyzet. A gyilkos rátámad Gale-re és most már valóban filmre veszi.

Így megy az öldöklés végig, csak folyik a vörös trutyi mindenütt. A történet végig úgy van vezetve, mintha Jill exbarátja lenne a maszkos pszichopata (A srác teljesen olyan, mint Sid pasija az első részben. Újat is lehetne ám kitalálni, emberek).  Ez rendben is van, de minden horror/krimi filmekben járatos ember tudja, hogy tuti nem ő az, hiszen akkor mi lenne a meglepetés? Szóval ezt totál feleslegesnek éreztem. Gyakorlatilag a film egyáltalán nem ijesztő, egy jelenet nem volt benne, amire azt mondtam volna, hogy egy kicsit is megijedtem. A karakterek nem sok vizet zavartak, talán Sid lett egy kicsit bad-ass ebben a részben, no meg Gale is hozta a szokásos formáját. Egy csomó dolgot ellőttek benne, amiket már beleraktak az előző epizódokba, és úgy érzi a néző, hogy gyakorlatilag semmi új ötlettel nem tudtak előrukkolni a készítők. Ghostface telefonhívásain besírtam a röhögéstől, azok valami kritikán alulira sikeredtek.

A mozi vége azért elég ütősre sikerült, a gyilkos totál pszichopata, ami nagyon bejött. De azt azért hozzátenném, hogy megvolt a horrorok tipikus hibája, hogy a gyilkost szinte lehetetlen megölni, annak ellenére, hogy csak egy szimpla ember.

A világhírű színészeknek nem volt nehéz dolguk, hiszen ehhez a mozihoz nem kellett nagyot alakítaniuk, de külön kiemelném Emma Roberts-et (Valentin nap, It's kind of a funny story), akinek a játéka nem merült a feledés homályába. Azt pedig nagyon sajnálom, hogy Kristen Bell-nek és Anna Paquin-nak csupán ilyen rövidke szerep jutott.

A rendező, Wes Craven, akit a borzongatás nagymesterének is neveznek (Rémálom az Elm utcában, Az utolsó ház balra) bemutatta, hogy sajnos nincs új a nap alatt a Sikoly-filmeket illetően.

Értékelés: 5/10

A Sofőr (Dwayne Johnson) néven ismert férfi kiszabadul a börtönből és egyetlen célja, hogy végezzen azokkal, akiknek köze volt bátyja halálához. Évekkel ezelőtt együtt vettek részt egy rosszul sikerült bankrablásban, mely után végeztek testvérével. A Sofőr tudja, hogy csak pár napja van, hogy mindenkit elintézzen, összerakja a gyilkosság minden darabját és végül megtalálja az elkövetőt. A nyomában van egy rendőr (Billy Bob Thornton) és egy bérgyilkos (Oliver Jackson-Cohen) is, de senki nem térítheti el céljától.

George Tillman Jr. nem tartozik a legtermékenyebb rendezők közé, akciófilmet pedig még nem is vezényelt ezt megelőzően, sőt, ez sem teljesen az, pedig az előzetesek és a sztori azt sugallta. Vannak persze akció dús, kemény jelenetek, de ezek mellé annyi drámát és szerteágazó történetszálakat hozott be Tillman, hogy egy idő után a film kissé követhetetlenné, sőt sokszor unalmassá is válik. Pedig Dwayne Johnson karaktere nem rossz, simán lehetett volna rá építeni egy végig pörgős akciómozit. Az ő drámai visszaemlékezései nem is zavaróak, hiszen ezek kellenek is hozzá, hogy még inkább megértsük az indítékait, azonban Billy Bob Thornton rendőrének családi életét, vagy a bérgyilkos magánéletét nem kellett volna ilyen részletességgel bemutatni. Tillman alighanem szeretett volna egy kis mélységet vinni a filmbe, de ez azzal járt, hogy a végére nehéz eldönteni, hogy akciófilmet láttunk, vagy inkább drámát.

Ezzel együtt egyszer azért meg lehet nézni a Rohanást, de többször biztos nem szánnék rá időt. Így egy 5/10-et adnék rá.

Lisa (Reese Witherspoon) épp elég rossz passzban van, ugyanis nem került be a válogatottba, ráadásul nagyképű sztársportoló barátjával, Mattyvel (Owen Wilson) való kapcsolatát sem tudja igazán hová tenni. George (Paul Rudd) szintén elég rossz passzban van: barátnője szakít vele, anyagilag szinte teljesen csődbe megy, és apja (Jack Nicholson) cége miatt még nyomozás is indul ellene, melynek végén lehet, hogy börtönbe kell mennie. Lisa és George épp ezen a bizonyos napon találkoznak először és abban állapodnak meg, hogy a vacsora során nem is szólnak egymáshoz. Az este ennek ellenére is jól sikerül, olyannyira, hogy George azonnal bele is szeret Lisába és gondjai ellenére csak a lány jár a fejében. De vajon megtörténhet-e, hogy ennyi nehézség közepette valami igazán jó történjen velük?

James L. Brooks rendezőt a Lesz ez még így se kapcsán kedveltem meg, amelyben szintén Jack Nicholsonnal dolgozott együtt és a mai napig ez az egyik kedvenc vígjátékom, amit ha nem is nézek gyakran újra, de mindig jó szívvel gondolok rá. A Honnan tudod? azonban messze nem lett ilyen jó sajnos és megtekintése után is rejtély maradt, hogy mire is ment el pontosan a 120 millió dolláros gyártási költség.

A 2 órás játékidő eleve gyanús egy romantikus vígjátéknál és ennek megfelelően bizony az első 35-40 perc igen unalmas és vontatott is, bár utána némileg azért beindulnak a dolgok, de az igazán a végére sem derül ki, hogy mi is akart lenni ez a film. Vígjátéknak nem elég vicces, romantikusnak végképp nem elég romantikus, drámának meg nagyon súlytalan, így én nem is igazán tudnám műfajilag behatárolni. A szereplőkkel ellenben nincs gond, bár Reese Witherspoon már nem első alkalommal alakít ilyesmi karaktert, Paul Ruddról és Owen Wilsonról már nem is beszélve, de ezzel együtt sem rossz az alakításuk. Jack Nicholson ezúttal abszolút megmaradt mellékszereplőnek és a karaktere elég érdekes is, így kicsit sajnálom, hogy nem adtak neki több teret a kibontására. A szinkronban mindenki a szokott hangját kapta, kivéve Reese-t, aki ezúttal Kisfalvi Krisztina hangján szólal meg, de ez a páros is teljesen rendben van, így a magyar változatra nem lehet panasz.

A címbeli kérdés egyébként arra vonatkozik, hogy honnan tudja az ember, hogy igazán szerelmes? Ezt a kérdést Matty fel is teszi a filmben csapattársainak és egy meglehetősen furcsa választ kap rá, de George "válaszából" szerintem kiderül, hogy honnan is lehet ezt tudni.

A Honnan tudod? sajnos nem jó film, de ugyanakkor nem is rossz és a szerethető főszereplők, vagy épp a jobb pillanatok miatt egyszer rá lehet szánni ezt a 2 órát, de a pontokat tekintve ez így is csak egy 5/10-re elegendő.

Malcolm Turner (Martin Lawrence) még mindig az FBI csapatát erősíti és bármilyen bűnügyet sikeresen megold. Fia, Trent (Brandon T. Jackson) viszont a tanulás helyett inkább csak a rappeléssel foglalkozik és egy lemezszerződést is kap, de mivel még kiskorú, így apjának is alá kell írnia. Trent ezt úgy akarja elérni, hogy követi apját a "munkába", vagyis egy küldetésre, ahol azonban véletlenül szemtanúja lesz egy gyilkosságnak. Nincs mit tenni: álcázáshoz kell folyamodni, abban pedig Malcolmnak nincsen párja, így ismét színre lép a Nagymami Charmaine nevű unokahúgával együtt. Azzal viszont nem számolnak, hogy egy lánykollégium még a bujkálásnál is nagyobb kihívást jelenthet.

Martin Lawrence 5 év elteltével ismét magára öltötte Nagymami súlyos jelmezét és ezúttal társra is lelt a Trópusi viharból is ismert Brandon T. Jackson személyében. A nagy kérdés már csak az volt, hogy az egészen jó első, és az igen gyenge második rész után van-e még annyi a Gagyi mamiban, ami elegendő egy harmadik részhez. Nos, maradjunk annyiban, hogy nem sokat vesztettünk volna, ha nem készül el a film, ugyanakkor láthattunk már ennél sokkal rosszabbakat is, sőt, még azt is elmondhatom róla, hogy nem okozott fájdalmat a végignézése.

Pedig egyedi ötletet nagyítóval sem találnánk a filmben, valószínűleg a poénok nagy része is ismerős lesz innen-onnan (ha máshonnan nem, hát az első két részből), és amolyan tarantinós módon le is nyúltak pár dolgot például a Glee-ből vagy a High School Musicalből, meg persze a számos koleszos vígjátékból, amiből vélhetően mindenki látott már élete során legalább kettőt-hármat. Ugyanakkor azt el kell ismerni, hogy a filmnek így is vannak jó pillanatai és néhány jeleneten akaratlanul is elmosolyodtam, nem beszélve a Nagymami vicces beszólásaitól.

Mert hát kár is lenne tagadni: a Gagyi mami filmek legnagyobb erőssége a kezdetek óta a Kálloy Molnár Péter vezette magyar szinkron. A Beugróból is ismert színművész ezúttal is tökéletesen hozza az előző részekben megismert nagymamis hangját, ami hatalmasat dob a filmen és Szabó Máté sem marad el tőle a másik lányosított karakter hangjaként. Ráadásul vele kapcsolatban külön öröm, hogy a Trópusi vihar után ismét megkapta Jacksont, hiszen már ott is nagyon jól működött ez a párosítás. A színészek közül még Jessica Lucast és Portia Doubledayt érdemes megemlíteni elsősorban szépségük miatt, és örülhetünk, hogy láthattuk őket mozifilmben, hiszen ez akár egy karrier kezdete is lehet számukra.

A Gagyi mami 3 tehát semmi újat nem hoz, egy kicsit béna is, de egyszer azért mégis meg lehet nézni 8 napon túl gyógyuló lelki sérülések nélkül. Így maradjunk egy 5/10-ben.

A Krisztus utáni második században járunk, Quintus Dias (Michael Fassbender) a Római Birodalom egyik katonája, aki egy határvidéki erődítményben teljesít szolgálatot. Miután a birodalom veszélyes ellenségei, a nomád piktek megtámadják az erődöt, csak Quintusnak sikerül elmenekülnie, aki csatlakozik a Virilus legátus (Dominic West) vezette kilencedik légióhoz, hogy kiűzzék északról a pikteket. A sűrű erdős vidéken azonban a piktek rájuk támadnak, és foglyul ejtik Virilust. A harcosoknak meg kell menteniük a legátust, és vissza kell jutniuk a Birodalom területére, de ez a küldetés szinte lehetetlennek tűnik.

Neil Marshall rendező neve elsősorban A barlang és a Végítélet című filmek kapcsán lehet ismerős, melyeknek forgatókönyvét is ő maga írta. Most sem tett másképp, azonban A kilencedik légió mégsem lett az igazi, és valami hiányzik belőle.

Pedig a film nagyon jól indul, az első 30-40 perc kimondottan élvezetes a sok harcjelenettel és a főbb karakterek bemutatásával, de aztán a játékidő felénél megtörik a film lendülete, és csak lassan én unalmasan csordogál a történet a végkifejletig, és itt már az egyébként jó csatajelenetek sem segítenek.

A színészek közül senkivel sincs gond, Michael Fassbender és Dominic West is kihozta a maximumot a karakteréből, de a legzseniálisabb akkor is Olga Kurylenko néma pikt gyilkosa.

A tájak és a fényképezés szintén nagyon szép, így a látványvilágra semmiképp sem lehet panasz, és hűen tükrözi a kor képi világát.

De hiába ez a jó pár pozitívum, A kilencedik légió így is csak egy maximum egyszer nézhető alkotás, amely sajnos semmi maradandót sem nyújt, így a pontszám is csak egy 5/10.