Evelyn Salt (Angelina Jolie) CIA ügynök, akinek eredményeit és képességeit az egész testület elismeri, beleértve főnökét, Ted Wintert (Liev Schreiber) is. Egy kihallgatásra behozott orosz disszidens azonban azt állítja, hogy az USA elnökének temetésére érkező orosz államfőt meg fogja ölni egy Evelyn Salt nevű orosz kém. Bár Winter nem teljesen biztos benne, hogy a nő kettős ügynök, mégis a nyomába ered, és így Saltnak menekülnie kell. Mivel időközben a férje is eltűnt, így az ügynöknő kénytelen mindkettőjük életét kockára tenni, hogy kiderítse az igazságot és bizonyítsa ártatlanságát.

Phillip Noyce rendező és Angelina Jolie másodszor dolgoztak együtt az 1999-es A csontember (The Bone Collecter) után, de sajnos a Salt még csak meg sem közelíti a remek akcióthriller minőségét. Ennek elsősorban talán a forgatókönyv lehet az oka, bár Kurt Wimmer nevéhez olyan filmek szkriptjei fűződnek, mint A Thomas Crown ügy, az Equilibrum, Az utca királyai és a Törvénytisztelő polgár, de mint tudjuk, néha még a nagyok is hibáznak.

Angelina Jolie a Wanted után azt nyilatkozta, hogy több akciófilmben nem szeretne szerepelni, és bizony jobban is járt volna, ha tartja magát ehhez a kijelentéséhez, mert sajnos nem állt jól neki ez a kemény ügynöknő szerep, és az akciójelenetekben is hiteltelen volt, ami részben annak is köszönhető, hogy talán még a Wantedban látottnál is soványabb. A többi szereplőről nem is igen lehet mit mondani, mert nagyon kevés lehetőséget kapnak a kibontakozásra, így Liev Schreiber és Chiwetel Ejiofor is leginkább „csak úgy vannak”.

A film alapötlete egyébként nem lenne rossz, de úgy tűnik, Noyce-ék megelégedtek azzal, hogy egy sablon akciófilmet csináljanak, de még ebben is átestek a ló másik oldalára, mert gyakorlatilag nincs a filmben olyan tíz perc, amelyben ne lenne legalább egy akciójelenet. Ráadásul a „kicsoda Salt?” reklámszöveg is félrevezető, mert a filmben nem ez a kérdés a legmeghatározóbb.

Ezzel együtt egyszer azért meg lehet nézni a Salt ügynököt, de egyik legnagyobb erénye kétségkívül a rövidnek mondható másfél órás játékidő. Pontok tekintetében az 5/10 klasszikus esete a film, a megnézése után gyakorlatilag azonnal elfelejthető, és az egy-két jobban sikerült akciójeleneten kívül más nem is marad meg belőle.

Egy Irakban harcoló különleges alakulat négy tagját bűncselekménnyel vádolják meg, melyet nem ők követtek el. Ezután úgy döntenek, hogy nem engedelmeskednek tovább a katonai vezetőknek, és csak megrendelésre dolgoznak. Miután azonban az egységük parancsnoka meghal, a csapat tagjait négy különböző börtönbe küldik, mivel ezzel is őket gyanúsítják. Miután Hannibal (Liam Neeson) fülest kap egy CIA-s fickótól, aki még a szabadulásban is segít neki, ismét összeszedi Szépfiút vagyis Peck hadnagyot (Bradley Cooper), Baracus őrmestert (Quinton „Rampage” Jackson) és a kissé ütődött Murdockot (Sharlto Copley), hogy látványos akciójelenetek közepette tisztázzák a nevüket.

Mindenekelőtt azzal kezdeném, hogy az eredeti sorozatot nagyon szerettem, sőt, a Xena mellett ez volt az első sorozat, amelyiket heti rendszerességgel néztem még jó tíz évvel ezelőtt. Ennek fényében talán nem meglepő, hogy már eleve kétkedve fogadtam magát a hírt, hogy elkészül a filmváltozat, méghozzá új szereplőkkel. Bár külön-külön a négy főszereplő egyikével sincs problémám, nekem ők nem lettek a Szupercsapat.

Mindezek ellenére Bradley Cooper és Sharlto Copley játéka még így is nagyon tetszett, és nem is lógtak ki különösebben a karakterükből, nem beszélve Jessica Bielről, akit egyébként nem szeretek, de itt kimondottan aranyos és jó volt. Liam Neeson már nem volt az igazi Hannibalként, de a leggyengébb láncszem egyértelműen Quinton „Rampage” Jackson, aki amellett, hogy Mr. T. nyomába sem ér, még ezt figyelmen kívül hagyva is egyszerűen hiteltelen volt ebben a szerepben.

A sorozatot sem a hiteles akciójelenetek miatt szerettem, de amit itt bemutatták egy-két jelenetben, az már inkább a vicckategóriába tartozik szerintem, egyszerűen átestek a ló másik oldalára. A történetről meg különösebben nem tudok mit mondani, mivel faék egyszerűségű, de ez még önmagában nem is lenne baj, szóval ezzel nekem sem volt gondom.

Végezetül még a szinkronról ejtenék pár szót. Először is igen örömteli dolog, hogy Gáti Oszkár ismét elkezdett szinkronizálni, és ő kapta Hannibal karakterét. Elsőre ugyan furcsának tűnt az ő és Liam Neeson párosa (pedig már ötödjére szinkronizálta), de a végére könnyen meg lehetett szokni. Bradley Cooper ezúttal is Rajkai Zoltán hangján szólal meg, aki tökéletesen illik a színészhez, így ez a kettős ezúttal is nagyon jól működik. Király Attila is jól passzol Quinton Jacksonhoz, Alföldi Róbert pedig nagyszerűen hozza Murdock őrült beszédstílusát.

Összegezve a dolgokat, bár voltak jó pillanatok a filmben, nekem nem állt össze egésszé, és különösen a sorozat után nem is tetszett, így csak egy 5/10-et tudok rá adni.

Négy ősi törzs létezik a világon: a Föld, a Tűz, a Víz és a Levegő népe, akik békében élnek egymás mellett, amíg a Tűznemzetség tagjai támadást nem indítanak a másik három ellen. Mindegyik törzsnek vannak különleges erővel bíró harcosai, az úgynevezett hajlítók, akik képesek nemzetük erejét irányítani. Léteznek továbbá Avatárok, akiknek mind a négy elem fölött hatalmuk van, ám az utolsó ilyen már egy évszázada eltűnt.

A felvezetés után a Víz nemzetségének két tagját, Katarát (Nicola Peltz) és bátyját, Sokkát (Jackson Rathbone) ismerhetjük meg, akik a tengerparton egy különleges hajótörött fiúval, Aanggal (Noah Ringer) találkoznak. Aang a Levegő népének leszármazottja, aki a kiképzése során megszökött. Hamarosan kiderül, hogy a fiú egy Avatár, így Katara és Sokka segítségével neki kell megállítani a Tűz nemzetségének újabb támadását.

M. Night Shyamalan első nagyobb rendezésével, a Hatodik érzékkel máris komoly kritikai- és közönségsikereket ért el, melyet meg is tartott következő két alkotásával, a Jelekkel és A sebezhetetlennel. Ezután viszont folyamatosan jöttek egyre kevésbé sikerültebb filmjei, A falu, a Lány a vízben, illetve a tavalyelőtti Az esemény. Ezúttal úgy döntött, hogy egy egyszer már bevált alapanyaghoz nyúl, és a Nickelodeon népszerű animációs sorozatát, Az utolsó léghajlítót ülteti át a nagyvászonra. A jó alapötlet tehát adott volt, de Shyamalannak így is beletört a bicskája a feladatba.

Pedig a színészekkel sincs különösebb probléma, ráadásul még a mostanság a Twilight Saga révén igen népszerű Jackson Rathbone-t is sikerült megnyerni Sokka szerepére, Zukót pedig a Gettómilliomossal egy csapásra sztárrá vált Dev Patel alakítja, akiknek játékára nem is igen lehet panasz, bár a film legjobb pontja ezzel együtt is Nicola Peltz. Annál nagyobb baj viszont, hogy a tulajdonképpeni főszereplő, Aang karaktere egyszerűen jellegtelen és kidolgozatlan, így az nem derül ki, hogy Noah Ringer tehetséges színész-e.

A látványvilág is rendben van, főleg a harcjeleneteknél, amiből sajnos elég kevés van, és inkább a három főkarakter spirituálisnak szánt utazását láthatjuk, amiben viszont nincs annyi potenciál, hogy érdekessé tegye a filmet. A 3D-s konvertálásra nem értem, hogy mi szükség volt, mivel nemigen van olyan jelenet, amelyik nagyobb hatást érne el így.

Shyamalan szeretett volna sok mindent megmutatni, de ez nem sikerült neki, és csak annyit ért el vele, hogy a film helyenként kapkodóssá válik. Ez valószínűleg a forgatókönyvnek „köszönhető”, de mivel azt is Shyamalan írta, így csak magát okolhatja. Valahol alighanem ő is érezte, hogy a végeredmény nem lett elég ütős, ezért a zárójelenetbe berakott egy olyan csavart, amit semmi nem indokolt, és csak az lett az eredménye, hogy a filmnek nincs rendes lezárása, mert annyira a folytatásra lett kihegyezve a vége, ami már csak azért sem jó, mert szinte biztos, hogy nem lesz második rész.

Az utolsó léghajlító mindezek ellenére sem kimondottan rossz film, hanem inkább középszerű és jellegtelen, melynek egyik legnagyobb előnye, hogy csak másfél órás.  Egy 5/10-et azért kap, de egész biztos, hogy én most láttam először és utoljára.