A Barátok babával szellemes és merész vígjáték egy baráti társaságról abban az életszakaszban, amikor szép sorjában jönnek a babák, és ezzel minden megváltozik. A társaság utolsó két szinglije látja, milyen hatással vannak a gyerekek a barátaik kapcsolatára, és úgy gondolják, lehet ezt máshogy is: elhatározzák, hogy gyereket közösen fognak nevelni, de járni nem egymással járnak. A szokatlan „kísérlet” rengeteg mulatságos helyzettel jár, ugyanakkor fontos és meglepő igazságok derülnek ki, miközben a társaság minden tagjának kétségei támadnak, mi is valójában a barátság, a család vagy az igaz szeretet.

Maga a történet különösebben nem keltette fel a figyelmemet, a színészek neve viszont annál inkább, így még ha nem is voltak nagy elvárásaim, azért mégis rászántam ezt a valamivel több mint 100 percet. És azt lehet mondani, hogy a Barátok babával egy korrekt film, legalábbis abból a szempontból mindenképpen, hogy semmivel sem több annál, mint amit előzetesen ígér, azt viszont gond nélkül hozza.

Az utóbbi néhány évben különösen nagy divat lett a barátságokat szexuális kapcsolattal fűszerező filmek gyártása, és itt legalább csavartak egy kicsit a dolgon azáltal, hogy kifejezetten a babára hegyezték ki a dolgot. A nézők véleménye persze éppúgy eltérő lehet Julie és Jason lépéséről, ahogyan a barátaiké, de úgy vélem, a végére mindenképp sikerült bizonyítani, hogy igenis jó döntést hoztak, még ha mi magunk a való életben nem is feltétlenül lépnénk ezt meg.

Az eddig jobbára sorozatokból ismert Jennifer Westfeldt a női főszerep mellett a forgatókönyvírást és a rendezést is magára vállalta, ami egyszerre jó és rossz is. Jó, mert végig érezni a lelkesedését és a szeretetét a téma iránt, de abból a szempontból rossz, hogy sajnos néhányszor a rutintalanság is elég szembetűnő, például a film végének túlhúzásával. Persze nyilván az életben sem hozunk meg minden döntést gyorsan, és nem mindig érezzük a megfelelő dolgot a megfelelő időben, de itt ez mégis zavaróan hatott. A színészek viszont maximálisan rendben vannak, így ahelyett, hogy bárkit is kiemelnék, inkább csak felsorolom őket: Adam Scott, Maya Rudolph, Jon Hamm, Kristen Wiig, Chris O'Dowd és Megan Fox. Utóbbival kapcsolatban azért annyit mégis csak megemlítenék, hogy én személy szerint még nem láttam tőle ilyen jó alakítást, pedig nem egy filmjéhez volt már szerencsém, és elgondolkodtató, hogy mindössze 15-20 perc elegendő volt neki ehhez, holott máskor 1,5-2 óra sem. Vagyis ha jól van megírva a karakter, Megan Fox igen is tud játszani, csak olyan szerepeket kellene választania, amelyeknek a mélysége nem egy molylepkéével vetekszik.

A Barátok babával semmilyen szempontból nem kiemelkedő film, de egy kis kikapcsolódáshoz tökéletes, ráadásul még szól is valamiről. 6/10.

Georges Duroy (Robert Pattinson) fiatal, jóképű, nagyon ambiciózus fiatalember. Leszerelt katonaként egy huszadrangú párizsi újságnál kap állást, s mivel nagyon rossz anyagi körülmények között él, bármit megtesz a kiugrásért. Külseje és sármja ellenállhatatlanná teszi - bárkit kihasznál, hogy a társadalmi ranglétrán egyre feljebb kerüljön. Törtetését három állandó partnere segíti. Az egymásról eleinte mit sem sejtő hölgyek végül az 1890-es évek egyik legsikeresebb férfijává emelik Georges-ot. A kezdetben kellemesnek ígérkező erotikus kalandok a férfi gátlástalansága révén egyre veszélyesebbekké válnak. Míg a nők csak a Szépfiúként emlegetik, a férjeknek ő lesz a legfőbb ellenség.

Az ígéretes történet és a jó nevekből álló szereplőgárda miatt nagy elvárásokkal ültem le a film elé, de sajnos csalódnom kellett. Persze elég lett volna a Nick Ormerod-Declan Donnellan rendezőpárosnak utánanézni, ugyanis a két úriember eddig mindössze egy színházi darabot és egy 1997-es rövidfilmet hoztak össze, így mondhatni ez volt a tényleges rendezői bemutatkozásuk. Ugyanez igaz Rachel Bennette-re is a forgatókönyvírói poszton, és ez a még nagyobb baj, ugyanis valószínűleg nem Guy de Maupassant regénye volt ennyire unalmas, hanem csak az adaptálása sikerült rosszul, mert bizony az első gondolatom az volt a film megtekintése után, hogy ebben jóval több lett volna.

A színészek ugyanakkor jól végzik a dolgukat, senkire sem lehet panasz. Robert Pattinson végre egy Edwardtól jelentősen különböző karaktert kapott, és megmutathatta, hogy ez is megy neki. Az őt körülvevő rutinos színésznőtrióról (Uma Thurman, Kristin Scott Thomas és Christina Ricci) pedig már megszoktuk a magas minőséget, amit ezúttal is nyújtanak, annak ellenére is, hogy a karaktereik már-már túlzottan is tipikusak. A film atmoszférájára sem lehet panasz, jól sikerült megteremteni az 1890-es évek Párizsának légkörét, mint tudjuk, többek között Budapesten, úgyhogy érdemes figyelni a helyszíneket.

Összességében azonban sajnos hiába a jó színészek, a magával ragadó képi világ, a történet unalmassága miatt rengetegszer szétesik a film, és időnként már alig vártam, hogy vége legyen ennek a nagyjából 100 percnek. A Robert Pattinson rajongóknak és az 1800-as évek végének világát kedvelőknek azért érdemes neki adniuk egy esélyt, de a többiek nem sokat veszítenek, ha kihagyják. 6/10.

Jacob (Anton Yelchin) és Anna (Felicity Jones) csoporttársak egy amerikai főiskolán, és hamarosan egymásba szeretnek. A lány Londonból van itt cserediákként, ám úgy dönt, annak ellenére, hogy lejárt a vízuma, szerelmével tölti a nyár nagyobb részét. Amikor azonban vissza szeretne jönni Amerikába, a reptérről hazaküldik őt, és így hosszabb időre távol kerül Jacobtól. Hamarosan azonban annyira hiányozni kezdenek egymásnak, hogy a fiú látogat Londonba, ahol végül a szülők javaslatára, és a vízum kérdését is megkönnyítendő, összeházasodnak. Az igazi boldogsághoz azonban még innen is rögös út vezet.

Drake Doremusnak ez volt a negyedik filmje, és az eddigi háromhoz hasonlóan a rendezés mellett részben a forgatókönyv megírását is magára vállalta. Bár egyik korábbi alkotását sem láttam, a Like Crazy alapján azt kell mondanom, ez hiba volt. Pedig az első 1 óra gyakorlatilag hibátlan: nem sokkal azelőtt ismerjük meg a két főszereplőt, hogy egymásba szeretnének, és anélkül válhatunk részeseivé a közös emlékeiknek, hogy közben üresjáratok lennének a filmben. Egyszóval adott a két szerethető fiatal és számos remek pillanat. Épp ezért különösen fájó, hogy az utolsó 30-35 percben szinte teljesen szétesik a történet, sőt, még a végét is túlhúzzák, pedig legalább négy-öt tökéletes pillanat kínálkozna a záróképnek.

A színészekkel viszont tényleg nincs semmi gond. Anton Yelchin és Felicity Jones rendkívül szerethető szerelmespárt alkotnak, akikről ugyan különösen sokat nem tudunk meg, de ezzel kapcsolatban mégsem marad hiányérzetünk. A többiek közül senkinek nem jut komolyabb lehetőség a kibontakozásra, itt ők szó szerint csak mellékszereplők, de ez nem is baj. Rajtuk kívül még a jó zeneválasztást és az operatőri munkát lehet kiemelni, ezek sokat hozzátettek a hangulathoz.

A két főszereplő és a film szerethetősége miatt tehát érdemes adni egy esélyt a Like Crazynek, még akkor is, ha az utolsó fél órával nagyon sokat rontanak az összképen, és a pontszámot is leviszik egészen 6/10-ig.

Noah Griffith (Jonah Hill) huszonéves srác, akit kirúgnak az egyetemről, így hazaköltözik egyedülálló édesanyjához, és leginkább semmittevéssel tölti mindennapjait. Amikor azonban a szomszédasszony megkéri, hogy vigyázzon egy pár órára három gyerekére, a könnyű pénz reményében igent mond. Csakhogy ez az este minden lesz, csak könnyű nem: a gyerekek kibírhatatlanok, feltűnik egy őrült drogdíler, akinek edzőterme is van, Noah gyémántot és kocsikat lop, és ez még csak a kezdet.

Jonah Hill még tavaly jelentkezett ezzel az agyament vígjátékkal, amely hosszas tologatás után végül teljesen elkerülte a magyar mozikat, és csak DVD-n érkezett meg hozzánk. Bár biztos vannak, akik ezt bánják, szerintem viszont ez egy tipikusan olyan film, amit az ember megnéz otthon egy unalmas estén, párszor nevet rajta, majd jó hamar elfelejti.

A bébisintér tehát nem egy kiemelkedő darab, de azért néhány poén, beszólás és karakter megmenti a totális középszertől. Jonah Hillnek jól áll ez a jószívű, ám kissé tahó figura, és a gyerekek is rendben vannak a maguk tipikusságával együtt, a legnagyobb fazon azonban kétségtelenül Sam Rockwell drogdílere, akinél őrültebb fickót nehéz lenne elképzelni. A színésztől pedig különösen szokatlan egy ilyen alakítás, és bizony látszott is rajta, hogy nagyon élvezte ezt a kis kitérőt, mi nem különben.

A film első 30-40 percével egyébként semmi különösebb gond nincs, váltják egymást az őrültebbnél őrültebb helyzetek, és ekkor még minden adott egy jó, sokat röhögős vígjátékhoz. A folytatás azonban már nem ennyire jól sikerült, mert hiába próbálják poénokkal menteni, így is túl sok a gyerekekkel való lelkizés, és az a hirtelen változás, amin keresztülmennek, ráadásul egyre több szál indul el a történetben, és időnként úgy tűnik, ez már az alkotóknak is túl sok volt, és nem tudták pontosan eldönteni, melyikkel mit kezdjenek. Ezzel együtt A bébisintér egy egyszer mindenképp nézhető darab, amin időnként nevetni is fogunk, de ennél többet nem érdemes várni tőle. 6/10.

Paul Kemp (Johnny Depp) New York-i újságíró, akinek elege lesz a nagyváros zajából és az örökös feszültségből, ezért úgy dönt, Puerto Ricóba megy egy helyi laphoz. Az ottani  újságnál azonban kicsit másképp mennek a dolgok, és a hírek is egészen másról szólnak. Ráadásul a rum a legolcsóbb ital, így Paul hamarosan még többet kezd inni, mint annak előtte és hamar elkezdi otthonosan érezni magát a helyiek között. A gondok akkor kezdődnek, amikor egy fogadáson beleszeret Chenault-ba (Amber Heard), aki pechjére a rossz hírű üzletember, Sanderson (Aaron Eckhart) barátnője. Sanderson ráadásul épp Pault kéri fel, hogy írjon róla egy cikket, amelyben tisztára mossa hírnevét.

Johnny Depp már hosszú évek óta tervezgette, hogy filmet készít a Rumnaplóból, melynek alapját néhai jó barátja és példaképe, Hunter S. Thompson önéletrajzi ihletésű regénye inspirált. Depp a Félelem és reszketés Las Vegasban című filmben már alakította a híres újságíró alteregóját, így nem is lehetett kérdés, hogy ezúttal is őt láthatjuk majd. Ám lehet, hogy épp a túl hosszú várakozás miatt, de Depp alakítása meglehetősen szürke és jócskán elmarad a tőle megszokott zseniális színvonaltól. De a legtöbbet talán az mondja el a filmről, hogy még Amber Heard sem lóg ki belőle alakítások terén, akit valljuk be őszintén, elsősorban nem színészi képességei miatt kedvelünk. Richard Jenkins viszont a neki jutó néhány jelenetben remek a cinikus főszerkesztő szerepében és Giovanni Ribisi kissé lökött figurája is telitalálat.

Maradva a pozitívumoknál, a zene egyértelműen az, hamisítatlan dél-amerikai melódiákat hallhatunk, és ez sokat dob a hangulaton. A képek - különösen a tengerpartiak - szintén jól sikerültek, így a film ezen részébe nem lehet belekötni. A forgatókönyvbe, amely szintén a rendező, Bruce Robinson munkája, viszont már igen. A jelenetek többsége sajnálatosan túlnyújtott és többször le is ül a film, ahonnan meglehetősen nehézkesen talál vissza a "helyes útra". Ez pedig bőven elég ahhoz, hogy az egyébként érdekes alapötletből csak egy közepesnél alig jobb végeredmény legyen. Vannak tehát jó dolgok a filmben, de összességében semmit nem veszít, aki ezt a majd 2 órát valami másra fordítja. 6/10.

Dan Day tiszteletes (Pierce Brosnan) egy evangélikus közösség vezetője egy kis nyugat-amerikai városban. Hívei elsősorban karizmatikus egyénisége és megnyerő modora miatt csatlakoznak hozzá és bálványozzák őt, ahogyan Carl (Greg Kinnear) is teszi, aki a közösség egyik büszkesége, mivel kifejezetten az atya, és persze nemrég megismert felesége (Jennifer Connelly) miatt tért meg. Carl hite azonban hamarosan komoly próbatétel elé kerül, ugyanis szemtanúja lesz, ahogy a tiszteletes véletlenül lelő valakit, majd öngyilkosságnak állítja be az ügyet, végül pedig azt várja el, hogy Carl vállalja magára a bűntényt. Hősünknek menekülnie kell, a szálak pedig egyre csak bonyolódnak, ahogy a tiszteletes egyik elkötelezett híve, a rendőrség, egy titkos szervezet és Carl családja is bekapcsolódik az ügybe.

A jó nevek ellenére elég kis visszhangot kapott a film, és ez elsősorban alighanem a forgatókönyvnek köszönhető. Az alapötlet felvázolása és a szereplők bemutatása még jól működik, de aztán, ahogy felpörögnek az események és egyre több szál kerül bele a történetbe, nem csak mi, nézők, hanem a forgatókönyvírók is elvesztették kicsit a fonalat, és néha meglehetősen kapkodós váltások vannak a cselekményszálak között. Ez persze annyira nem is meglepő, tekintve, hogy Douglas Stone eddig összesen egy rövidfilmet jegyez, míg a rendezést is magára vállaló George Ratliffnek ez volt a második munkája. Ha már nála tartunk, a rendezéssel nincsenek gondok. Ratliff végig a biztosra megy, és ezzel el is kerüli a hibalehetőségeket.

Ahogy már említettem, számos karakter feltűnik a film során, de elsősorban Carl és a tiszteletes állnak az események középpontjában, rájuk épül a film. Greg Kinnear mintha csak erre az "egyszerű, hétköznapi fickó bajba kerül" szerepre született volna, Pierce Brosnan megnyerő, ugyanakkor sunyi tiszteletese pedig szintén telitalálat, de a többiekről is elmondható, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek.

Az Isten ments! egy kimondottan jó film is lehetne, mivel mind a színészek, mind a jó alapötlet megvan hozzá, de a történet zavarossága és az időnként beálló unalom miatt a végeredmény sajnos nem sokkal lesz jobb a középszerűnél. Ezzel együtt egyszer meg lehet nézni, sőt, a két főszereplő alakítása miatt még akár egyenesen érdemes is, de ebben sokkal több volt. 6/10.

Sam Wexler (Josh Radnor) New Yorkban próbál meg íróként érvényesülni, ám próbálkozásait eddig még nem koronázta siker, ráadásul magánéleti fronton sem áll valami jól. Életébe érdekes változást hoz, amikor a metrón összetalálkozik egy ottfelejtett kisfiúval, akit úgy dönt, hogy magához vesz. Egyik volt barátnője, Annie (Malin Akerman), akivel a szakításuk óta barátokká váltak, egy olyan betegségtől szenved, amely miatt nincs haja. Bár kitartóan próbál párt találni magának, rendre melléfog és csak egy-két éjszakás kalandok jutnak neki. Mary (Zoe Kazan) és Charlie (Pablo Schreiber) már több éve járnak együtt, ám kapcsolatuk fordulóponthoz érkezik, ugyanis egy munkalehetőség miatt Los Angelesbe kellene költözniük. Sam pedig első látásra beleszeret a bájos pultosnőbe, Mississippibe (Kate Mara), akivel pár napos ismeretség után össze is költöznek, de a dolgok még csak ezután válnak igazán bonyolulttá.

A leginkább az Így jártam anyátokkal című sorozat Tedjeként ismert Josh Radnor semmit nem bízott a véletlenre, ugyanis a főszerep mellett a forgatókönyv megírását és a rendezést is magára vállalta és mivel ez volt neki az első próbálkozása, ez megbocsáthatóvá is teszi a látottakat. Nem mintha a Jóvoltköszönömkérekmég kimondottan rossz film lenne, sőt, kínszenvedések nélkül végig lehet nézni, de azért erősen érződik főleg az írói rutin hiánya. Hiába a jó - bár sokszor látott - alapötlet, Radnor nem igazán tud vele mit kezdeni és így néhány kisebb-nagyobb logikátlanság és furcsaság is kell hozzá, hogy végül eljussunk a várt végkifejlethez. De Joshnak ez szerencsére nem vette el a kedvét és jövőre hasonló felállásban készíti el Liberal Arts című második moziját.

Színészileg egyébként nem lehet belekötni a játékába: bár Sam nem egy túl bonyolult karakter, Radnor hitelesen jeleníti meg és egy ilyen figuránál ez a legfontosabb. Kate Mara inkább a bájossága miatt marad emlékezetes, Zoe Kazan és különösen Malin Akerman viszont kimondottan jó alakítást nyújtanak, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a film kiemelkedjen a középszerűségből.

A Jóvolköszönömkérekmég műfajilag se nem igazán dráma, se nem igazán vígjáték és nem is kiemelkedő alkotás, de azért vannak jó pillanatai, amelyek miatt egyszer nyugodtan rá lehet szánni másfél órát. A pontokat tekintve egy 6/10-et érdemel.

Tom Popper (Jim Carrey) sikeres üzletember, akinek egész élete a munkája körül forog. Feleségével (Carla Gugino) évekkel ezelőtt elváltak és gyerekeivel is csak a hétvégéken találkozik, de sokszor még ilyenkor sem ér rá elég időt velük tölteni. Mr. Popper élete azonban gyökeres fordulatot vesz, miután rég nem látott édesapja meghal és egy pingvint hagy rá. Tomnak minden vágya, hogy megszabaduljon a tollas jószágtól, azonban egy szerencsétlen félreértés következtében még öt madár érkezik hozzá. A gyerekek persze nagyon örülnek és hamarosan Mr. Popper is megkedveli őket, de az állatkert gonosz vezetője mindent megtesz, hogy megszerezze őket.

Jim Carrey 16 évvel a fergeteges Ace Ventura 2 után ismét visszatért az állatos vígjátékokhoz, de azért jócskán van különbség a két film között. A Mr. Popper pingvinjei ugyanis egy igazi családi vígjáték, nem egy olyan poénnal, amelyet valószínűleg kimondottan a gyerekek miatt írtak bele, hiszen a többiek már legalább százszor láttak ilyet, vagy annyira cikik, hogy nem is akarjuk őket látni (igaz, néhányon már kínjában is röhög az ember). A történetre szintén nem érdemes sok szót vesztegetni, mivel aki már akár egyetlen vígjátékot is látott, az pontosan tudja, hogy mi lesz a befejezés.

A nagyrészt CGI pingvinek egyébként aranyosak és a poénok többsége nem meglepő módon hozzájuk kapcsolódik, de ahogy feljebb írtam, ezek közül nem mindegyik működik a 10 évesnél idősebb korosztálynál. Jim Carrey viszont jó - nem mintha komoly alakításra lenne tőle szükség - és miatta azért egyszer mindenképp rá lehet szánni a filmre ezt a nem egész másfél órát. A színész rajongói számára külön örömteli lehet, hogy Jim néhány őrült grimaszt is elereszt a film során, a facebookos poénja pedig kimondottan betalál.

A Mr. Popper pingvinjei nem különösebben jó film, de azért nem is rossz, mondhatni a "semmi extra" kategória. Viszont szerintem a karácsonyi időszakban inkább helye lett volna, hiszen a pingvinek révén alapból a jeges környezet dominál, ráadásul a filmben egyébként is tél van. Néhány jó poén, ezerszer látott klisék, aranyos pingvinek és egy alapjában véve szerethető film, ez a Mr. Popper pingvinjei, se több, se kevesebb. Egy 6/10 azért elfér rá.

Clive (Nick Frost) és Graeme (Simon Pegg) nagy képregény és sci-fi fanatikusok, akik egy kiruccanásuk során összetalálkoznak egy űrlénnyel, Paullal. Mint kiderül, az UFO már 60 éve van itt a Földön, ám eddig egy katonai bázison tartották őt, ahonnan most megszökött. Ezzel pedig megkezdődik a furcsa csapat őrületes túrája, melynek során véletlenül elrabolnak egy lányt (Kristen Wiig) és a szövetségi ügynökök is a nyomukban vannak.

Greg Mottola rendező igazi vígjáték szakértőnek tekinthető, ugyanis ezt megelőző utolsó két munkája a Superbad és a Kalandpark volt. Ezúttal viszont egy igazán őrült filmet hozott össze, melyhez az alapot Frost és Pegg forgatókönyve adta, ahogyan azt már megszokhattuk tőlük korábbi filmjeik során. A Haláli hullák hajnalához és a Vaskabátokhoz hasonlóan poénokban ezúttal sincs hiány, a történet azonban elég vontatott és főleg az első fél órában nagyon lassú. De azoknak, akik nem lelkesednek az UFO-s filmekért és/vagy a geek viccekért, egyébként sem ajánlanám a filmet.

A pozitív oldalról főleg Paul karakterét és a színészeket érdemes kiemelni. Frost és Pegg párosa ezúttal is nagyon jól működik, de számomra így is Kristen Wiig volt a film legjobb karaktere, akinek figurája számtalan poént hoz magával. Az ügynököket Jason Bateman és Bill hader alakítják, de a kisebb szerepekben is olyan remek színészek tűnnek fel, mint Sigourney Weaver és Jane Lynch.

A Paul tehát egy nagyon őrült vígjáték, néhány igazán ütős poénnal és rengeteg utalással, de a lassú és kicsit unalmas történet elég sokat levesz az élvezeti értékéből, így én csak egy 6/10-et adok rá.

Tamara (Gemma Arterton) évekkel ezelőtt hagyta maga mögött szülőfaluját, Ewedownt, ahová most sikeres újságíróként tér vissza anyja halála után. Régebben mindenki nagy orra miatt gúnyolta őt, ám azóta gyönyörű nő vált belőle és az orrát is megcsináltatta. Ezek után nem meglepő, hogy a falu egyébként sem szokványos lakóinak élete teljesen a feje tetejére áll, a férfiak pedig szinte kivétel nélkül belezúgnak Tamarába. Az események még tovább bonyolódnak, mikor megérkezik a dobos Ben (Dominic Cooper), aki szintén beleszeret a lányba, ám ezt nagy rajongója, Jody (Jessica Barden) és barátnője, Casey (Charlotte Christie) nem nézik jó szemmel, így beindul a kavarás, melyben szép lassan mindenki érintetté válik.

Stephen Frears rendező szereti a kapcsolatokról szóló filmeket, hiszen az ő nevéhez kötődik a Veszedelmes viszonyok, a Pop, csajok, satöbbi és a Chéri is. A Tamara Drewe-nál ismét ehhez a témához nyúlt, melyhez az alapot egy képregény szolgáltatta neki. Na, nem mintha az alapötlet különösen egyedi lenne, hiszen jó párszor láthattunk már ilyet, de a különc figurák miatt mégis működik a dolog. Gemma Arterton remek választás volt a címszerepre, bár komoly színészi alakítást azért nem követelt tőle. Dominic Cooperről a film végére sem sikerült eldöntenem, hogy jól állt-e neki a rocksztár szerep, vagy inkább ciki volt, így maradjunk abban, hogy ez egy érdekes választás volt. A mellékszereplők viszont egytől egyik rendben vannak, mindenki hitelesen hozza nem éppen hétköznapi karakterét. Eredetiben nem láttam a filmet, a magyar szinkronban viszont számos káromkodás hangzik el, melyek még jobban ráerősítenek az egyre feszültebbé váló viszonyokra. Gemma Arterton hangja egyébként a Perzsia hercege után ismét Pikali Gerda lett, és én örülnék neki, ha ez a párosítás állandósulna, mert itt is remekül működött.

A film közben időnként a Csokoládé jutott eszembe, hiszen itt is szinte mindenki rejt magában elfojtott érzelmeket és érzéseket, csak ezúttal nem a csokoládé élvezete kell hozzá, hogy ezek a felszínre törjenek, hanem Tamara - és általa a múlt - megjelenése és persze a kavarások, amik pedig a Született feleségeket juttathatják eszünkbe. Mindehhez egy gyönyörű tájon elterülő kis falut választottak helyszínnek, így rengeteg gyönyörű képet kapunk a film során és a vidéki miliő is teljesen hitelessé válik.

Ugyanakkor sajnos a Tamara Drewe két szék között egy kicsit a padlóra ül, ugyanis hiába a lendületes és vicces kezdés, az első fél óra után nagyon lelassulnak az események és a poénok is egyre ritkulnak, és így bizony könnyen unatkozni kezdhetünk. A lezárás ugyanakkor ismét tartogat néhány csavart, amelyek gondoskodnak róla, hogy ne keserű szájízzel gondoljunk végül vissza a filmre. Én sem így fogok, mert nem bántam meg, hogy megnéztem, de egy 6/10-nél többet nem tudok rá adni.

A rettegett St Trinian's iskolában megkezdődik az új tanév, és Kelly (Gemma Arterton) Annabelle-t (Talulah Riley) jelöli ki a lányok új vezetőjének. Ez persze több konfliktushoz is vezet, melynek során a csajok ráakadnak egy aranygyűrűre, melyről kiderül, hogy egy kalóz kincséhez tartozik, aki Fritton igazgatónő (Rupert Everett) egyik felmenője volt. A lányok megtudják, hogy a gyűrű egyúttal egy nyom is a kincs hollétéhez, ám ahhoz, hogy a pontos helyet megtudják határozni, a gyűrű párjára is szükségük van. Hősnőink természetesen nekivágnak a nagy kalandnak és Miss Fritton nagy örömére Geoffrey Thwaites (Colin Firth) is segít nekik.

Az első részről pár hónappal ezelőtt már megírtam, hogy a kedvenceim közé tartozik és talán ez is az egyik oka annak, hogy eddig halogattam a folytatás megnézését. Ez is egy olyan film ugyanis, ahol nem éreztem, hogy indokolt lenne a második rész és az alapötlet is kicsit furcsának tűnt. A nyitó kalózos jelenet nem is túl biztató (bár jópofa), utána viszont irány a suli, dögös zenével és a visszatérő lányokkal, tehát itt maximálisan visszaköszön az első rész hangulata. Nagy kár, hogy kevés ilyen jelenet van, hiszen az elsőt pont ezek miatt imádom főleg. Ehelyett kapunk aranyosnak szánt poénokat a két kisebb lánytól, amikkel nincs is különösebb baj, de azért eléggé kilógnak a St Trinian's hangulatból. A másik nem túl nyerő ötlet néhány klasszikus film parodizálása volt, amik szintén nem illettek ide, még ha akadt is köztük néhány jó is.

Pozitívumnak viszont itt vannak ismét a csajok, akik karaktere még mindig telitalálat, ráadásul néhány új arccal is megismerkedhetünk. Rupert Everettnek ezúttal is nagyon jól áll Fritton szerepe, Colin Firthszel közös jeleneteik pedig egyszerűen hatalmasak, jó volt az immár Oscar-díjas "királyt" ismét ebben a szerepben, pár percre pedig Gemma Arterton is feltűnik, ami szintén egy jó pont a filmnek. A St Trinian's 2 viszont így is csak egy egyszer nézős alkotás, kár volt a csajokat ennyire messzire vinni a sulitól. Így én csak 6/10-et tudok rá adni.

Bozont, Fred, Vilma, Diána és Scooby ismét visszatértek, hogy egy rejtély végére járjanak. A srácok nyári munkát vállalnak Diána bácsikájának (Ted McGinley) golfklubjában, ám egy idős nő már útközben figyelmezteti őket, hogy forduljanak vissza, mert a tavi szörny kísért a környéken. Bár Bozont és Scooby természetesen beijednek, a banda megérkezik a klubhoz, és a megnyitón feltűnik a szörny, ráadásul Vilma is furcsán kezd el viselkedni, miután egy kék holdkövet talál a parton. És ha mindez nem lenne elég, még az érzelmek is alaposan felkavarják az állóvizet, így könnyen lehet, hogy a srácoknak eddigi legnagyobb kihívásukkal kell szembenézniük.

A 2009-es Az első rejtély nagy sikere után nem is volt kérdéses, hogy a Cartoon Network elkészíti a második részt is, melyben valamennyi főszereplő visszatért. Az már az első résznél is kiderült, hogy nagyon tehetséges fiatalok egytől egyig, akik előtt a későbbiekben még szép karrier állhat, hiszen Robbie Amell például mostanság az Így jártam anyátokkal című sorozatban vendégszerepel. A film egyik főszála Bozont Vilma iránt érzett szerelme volt, melynek során Nick Palatas őrült arckifejezéseinek egész tárházát vonultatta fel, így még az sem kizárt, hogy ő lesz a következő Jim Carrey. Ted McGinleyt nem sokfelé lehet látni mostanában, így nagyon örömteli volt a pár perces jelenléte, főleg, hogy figurája nagy mértékben az Egy rém rendes családbeli karaktere, Jefferson paródiája volt.

Mindenképp meg kell említeni a magyar szinkront is, hiszen a Scooby Doo esetében ez különösen hangsúlyos pont, és hála az égnek, ezúttal is mindenki a szokott magyar hangját kapta. Külön ki kell emelni Fekete Zoltán szokottnál is őrültebb Bozontját, ami Nick Palatas már említett grimaszaival együtt frenetikus párosítást alkotott és számos vidám percet okozott, Vass Gábor Scooby hangját pedig nem lehet nem szeretni.

Ugyanakkor a negatívum mellett sem mehetünk el, melyek közül a legnagyobb egyértelműen a kis költségvetés, melyet maximálisan lehet is érezni a filmen, főleg a tavi szörny megvalósításánál, vagy egy-egy (egyébként nem is feltétlenül szükséges) CGI jelenetnél. Viszont a szellem kivitelezése meglepően jól sikerült, lehet, hogy arra ment el a költségek nagy része.

Scooby rajongóknak és gyerekeknek egész biztos, hogy hibáival együtt sem okoz csalódást a film, másoknak viszont nem ajánlott, mert valószínűleg csak szörnyülködnének rajta, és nem a szó scoobys értelmében. Én összességében jól szórakoztam a filmen, így egy 6/10-et adnék rá.

Hét főiskolai jó barát évekkel később újra találkozik Lila (Anna Paquin) és Tom (Josh Duhamel) esküvőjén. Lila legjobb barátnőjét Laurát (Katie Holmes) kéri fel tanújának, aki a suliban szintén hajtott Tomra, így a bonyodalom ezúttal is garantált, arról nem is beszélve, hogy a vendégek közül sem éppen egyszerű eset senki, így Lila számára az esküvőre való előkészületek jelentik a legkisebb problémát.

Érdekes egy film a The Romantics, mert azon kaptam magam, hogy már 50 perce megy, és még mindig nem tudom, hogy mi is akar ez lenni valójában. Egyfelől ott vannak az abszolút szerethető - bár végtelenül tipikus - karakterek, jó néhány kínos jelenet és ebből fakadó poén, a három főszereplő bonyolult érzelmei, de egyikből sincs elég ahhoz, hogy a vígjáték vagy a dráma felé elbillenjen a mérleg nyelve, mert vígjátéknak nem elég vicces, drámának meg végtelenül súlytalan, tehát a két szék között klasszikus esete, de így sem a földre esik, hanem egy harmadik székre mondjuk. Mégpedig azért, mert a végeredmény ezzel együtt sem rossz, hiszen jó nézni a filmet és nem is válik unalmassá, de valamiért így sem elég ütős. Először arra gondoltam, hogy a forgatókönyvben keresendő a hiba, ám azt a film alapjául szolgáló regény szerzője, Galt Niederhoffer írta, márpedig ő csak tudta, hogy mit csinál. Akkor talán a rendezéssel lehetett valami, de azt is Niederhoffer végezte, úgyhogy vélhetően ez sem. A színészek végképp nem, hiszen mindenki rendben van, bár alapvetően papírmasé karakterekről van szó, de Malin Akerman és Elijah Wood figurája baromi jók és el is viszik a legjobb pillanatokat. Sookie... Anna Paquin aranyos a kissé kétségbeesett menyasszony szerepében, akárcsak Katie Holmes az érzelmei között őrlődő Lauraként, Josh Duhamel meg hozza a szokott romkomos karakterét, szóval tényleg senkibe sem lehet belekötni.

Aranyos és kicsit furcsa film a The Romantics, amely távolról sem váltja meg a világot, de egyszer azért simán rá lehet szánni azt a másfél órát. Így ez egy 6/10-re elegendő.

A kissé esetlen Aaron Green (Jonah Hill) egy zenei cégnél dolgozik producerként, azonban a vállalat szekere eléggé döcög mostanában, így hősünk azzal a mentő ötlettel áll elő, hogy mi lenne, ha 10 évvel a legendás koncert után Aldous Snow (Russell Brand) ismét az Amfiteátrumban lépne fel. Snow a rocksztárok kicsapongó életét éli, bár legutóbbi albuma és száma, az Afrika szülötte meglehetősen rossz fogadtatásban részesült. Aldous vállalja a koncertet, ugyanakkor mindent megtesz, hogy megnehezítse Aaron dolgát, akinek az állása a tét, így a legőrültebb helyzetektől sem riad vissza, hogy eljuttassa Aldoust az Amfiteátrumba.

Ahogy a fentebbiekből kiderül, a Felhangolva alapötlete egészen ígéretes, és tényleg kisülhetne belőle az a bizonyos "térdcsapkodóan vicces vígjáték", amelyet a reklámhadjárat során ígértek, de sajnos nem ez a helyzet. A film nagyon lassan indul be, az első fél órában szinte semmi nem történik, ami egy vígjátéknál még éppenséggel megbocsátható lenne, de az, hogy egyetlen poén sincs ennyi időt alatt, azért már egy kicsit zavaró. A későbbiekben ugyan kapunk néhány vicces jelenetet, amik közül néhányon, ha a térdünket nem is fogjuk csapkodni, de legalább elmosolyodunk.

A karakterekkel kapcsolatban nagyjából ugyanez a helyzet: hiába van rengeteg potenciál Aldous és Aaron figurájában is, nem kapnak elég teret, így csak felszínesen ismerhetjük meg őket, ráadásul a gyenge forgatókönyv sincs a segítségükre. Mindezzel együtt Brand és Hill alakítására sem lehet panaszt, mindketten könnyedén hozzák, amit a szerep megkövetelt.

Talán furcsa ezt mondani egy kb. 100 perces vígjáték kapcsán, de a Felhangolva lehetett volna hosszabb, mert akkor talán jobban megismerhettük volna a karaktereket, és az útból is többet láthattunk volna, sőt, még esetleg néhány további poén is elfért volna.

Ennyi negatívum után azért a pozitívumokról is illik szót ejteni, amelyek közül elsősorban a zenés jeleneteket emelném ki, kezdve magával a koncerttel, ugyanis ezeket nagyon jól összerakták, tényleg igazi koncerthangulatot keltettek.

Végül még egész röviden a szinkronról: Szvetlov Balázs már jó párszor kölcsönözte Jonah Hill hangját, így nem meglepő, hogy ezúttal is remek, és jól átjön vele a karakter lényege. Seder Gábor viszont kicsit furcsa választás Brandhez, és még inkább Aldous karakteréhez, de Vári Attila zseniális P. Diddyként, és Forgács Gábor is jó Aldous apjának szerepében.

A Felhangolva tehát lehetett volna egy nagyon jó vígjáték, de sajnos végül csak a jól sikerült zenés jelenetek és a cameoszereplők mentik meg attól, hogy a teljes középszerűségbe süllyedjen, de egy 6/10-nél így sem ér többet.

Peter Highman (Robert Downey Jr.) várandós feleségéhez készül haza, Los Angelesbe, hogy mellette lehessen a szülés során. Hősünknek azonban már a reptéren gondjai támadnak, ugyanis összeakad az amatőr színésszel, Ethan Tremblayjel (Zach Galifianakis), akinek "köszönhetően" leszállítják őt a gépről, és mivel minden irata és pénze a gépen marad a poggyászában, kénytelen elfogadni Ethan ajánlatát és az ő kocsijával utazni Los Angelesbe. A két fickó azonban meglehetősen eltérő egyéniség, és mindkettőjük igen nehéz eset, így az utazás természetesen nem alakul éppen zökkenőmentesen.

A film reklámkampánya során mindent megtettek, hogy a Másnaposok sikerét meglovagolják, így lépten-nyomon találkozhattunk az "a Másnaposok rendezőjének új filmje", vagy a "főszerepben a fickó a Másnaposokból" szöveggel. A Terhes társaság azonban egyáltalán nem olyan, mint a Másnaposok, bár néhány poén tekintetében azért felveszi vele a versenyt. Ugyanakkor elsősorban nem a poénok dominálnak, és én nem is elsősorban vígjátéknak nevezném a filmet. Ennek elsődleges oka a két karakterből fakad, hiszen jól látható, hogy mindketten komoly problémákkal küzdenek. Ethan nemrég vesztette el rajongásig szeretett apját, akinek hamvait az út során is magával viszi, emellett (vagy éppen emiatt) kóros szeretethiányban szenved, és retteg tőle, hogy mi lesz, ha egyedül marad, így nem csoda, hogy Peternek is nagyon örül. Peter pedig tiszta ideg, ami persze érthető is, egyfelől a kínos utazás, másfelől pedig amiatt a tény miatt, hogy hamarosan apa lesz. Galifianakis és Downey egyébként nagyon jól hozzák a karaktereiket, amire még csak rátesz egy lapáttal Scherer Péter és Fekete Ernő hangja.

A Terhes társaság összességében egy szórakoztató film, ami időnként komolyabb témákat és kérdéseket is felvet, és pont ebből ered legnagyobb negatívuma, mert vígjátéknak túl komoly, drámának viszont igencsak súlytalan. Én egy 6/10-et adnék rá.