Perszeusz (Sam Worthington) Zeusz (Liam Neeson) fia, de mégis emberek nevelték fel. Mikor egyik nap nevelőapjával halálszik, észreveszik, hogy egy csapat katona ledönti Zeusz szobrát, mert a görögök kezdik megelégelni az istenek hatalmaskodását. Hamarosan megjelenik Hádész (Ralph Fiennes), és végez a katonákkal, valamint a hajót is felborítja. A „támadást” egyedül Perszeusz éli túl, és Argosz városába megy, ahol a helyiek azt az ultimátumot kapják Hádésztól, hogy vagy feláldozzák a hercegnőt az isteneknek bocsánatkérésként, vagy rájuk szabadítja a Krákent. Perszeusz csatlakozik egy csapat harcoshoz, akivel veszélyesebbnél veszélyesebb vidékeket járnak be, hogy megállítsák az alvilág urát.

A film alapját az 1981-es azonos című alkotás képezi, mely a maga idejében nagy sikernek számított, Louis Leterrier pedig úgy érezte, itt az idő, hogy elkészítse a remake-et. A főszerepre az Avatarral időközben világsztárrá vált Sam Worthingtont sikerült megnyernie, és a kisebb szerepekben is olyan nagyságok tűnnek fel, mint Liam Neeson és Ralph Fiennes, vagy a Casino Royale-ból is ismert Mads Mikkelsen.
A filmben számos különböző lénnyel találkozhatunk, melyek megvalósítása többnyire jól sikerült, bár van egy-két gagyibb is közöttük. Bár A titánok harcát csak utólag konvertálták át 3D-ssé, mégis több jeleneten érződik, hogy elsősorban emiatt került be a filmbe, de örömteli, hogy DVD-n is élvezhető a film.

Travis Beachen és Phil Hay nem tartoznak a rutinos forgatókönyvírók közé, és ez bizony érződik is, mert néhol kicsit kapkodóssá válik a film, és a karakterek közül is többen az előtt meghalnak, hogy egyáltalán valamit is megtudtunk volna róluk. Szintén sajnálatos, hogy Liam Neeson Zeusza egyszerűen jellegtelen a szörnyen csillogó ruházatában, ugyanakkor Ralph Fiennes jól elkapta Hádész figuráját. Az abszolút főszerep persze Sam Worthingtoné, aki könnyű szerrel hozza Perszeusz hőskarakterét, így rá nem lehet panasz.

Mint ahogy a szinkronra sem, hiszen a főszereplők többsége szokott hangján szólal meg, így ismét „összejött” a Sam Worthington- Széles Tamás, Ralph Fiennes – Forgács Péter és a Mads Mikkelsen – Kaszás Gergő páros.
A titánok harca tehát közel sem hibátlan film, de ezzel együtt is nagyon élvezetes és akció dús, így egy kellemes másfélórás szórakozást nyújt. Pontok tekintetében egy 7/10-et adnék rá.

2039-ben a ma ismert civilizáció már megszűnt létezni, és az egész világ nyolc óriásvállalat kezében van. Amerikát a legnagyobb, a Tekken irányítja, akik évről évre megrendezik a Vasököl Viadal nevű versenyt, ahol a világ legkeményebb harcosai küzdenek egymás ellen. A főváros, Tekken City gettójában több ezren élnek szegénységben és nyomorban, akiknek szinte semmi esélyük nincs a kitörésre. Miután azonban édesanyját megölik, Jin (Jon Foo) eltökéli, hogy bosszút áll, és jelentkezik a Vasökölre, ahol a könyörtelen ellenfeleken kívül múltja eltitkolt részeivel is szembesül.

Idehaza is sokaknak meghatározó játékélménye a hatalmas népszerűségnek örvendő Tekken valamelyik darabja, melyeknek már a kezdetek óta egyik legfőbb erénye az aprólékosan kidolgozott bunyójelenetek. Erre pedig Dwight H. Little-ék is nagy hangsúlyt fektettek, remek lassításokkal és vágásokkal, valamint kellő mennyiségű vérrel mutatják be az összecsapásokat. Emellett természetesen az ilyen jellegű filmeknél szinte kötelező „egyenruha” is megjelenik: tehát a férfi harcosok félmeztelenül, a hölgyek pedig kellően kivágott és feszülő dresszekben küzdenek egymással.

A szereplők között igazán nagy sztárt természetesen nem találunk, de Ian Anthony Dale, Luke Goss vagy Gary Daniels neve páraknak ismerősen csenghet. A forgatókönyvet Alan B. McElroy írta, akinek eddigi főbb munkái közé a Halálos kitérő és a Ballistic tartozik, ezúttal viszont nem volt nehéz dolga, mivel a történet az ilyen filmeknél rendszerint nem túl számottevő.

Kategóriáján belül viszont a Tekken egy határozottan jól sikerült alkotás, és az alacsony költségvetés ellenére nagyon látványos film, ami remek szórakozást nyújt. A 7/10 tehát minden további nélkül jár érte.

Ryden Malby (Alexis Bledel) a gimiben pontosan eltervezte, hogyan alakul majd további élete: ösztöndíjat kap a főiskolán, jó eredménnyel diplomázik, és a Happerman & Browning kiadónál fog dolgozni szerkesztőként. A dolgok azonban nem teljesen úgy alakulnak, ahogy várta, ugyanis az állást kiállhatatlan osztálytársa, Jessica Bard kapja meg, és Ryden így kénytelen hazaköltözni cseppet sem átlagos családjához, hogy elkezdjen munkát keresni. Apja, Walter (Michael Keaton) örök optimista, aki szeret mindent maga megjavítani, még akkor is, ha nem ért hozzá. Édesanyja, Carmella (Jane Lynch) igyekszik mindent megtenni a családért, és jól beosztani a pénzüket. Öccse, Hunter szereti megnyalni mások fejét, nagyanyja, Maureen pedig bár már a megfelelő koporsót keresi magának, a világért sem maradna ki semmiből sem. És ott van még a legjobb barát, Adam Davis is, akinek ugyan nincsenek Rydenhez hasonló kidolgozott tervei, de azt biztosan tudja, hogy szerelmes a lányba. Ryden pedig hamarosan rájön, hogy a boldogsághoz nincs szükség tervekre.

Vicky Jenson rendezőnő neve valószínűleg keveseknek cseng ismerősen, pedig ő rendezte a Shreket és a Cápamesét is, illetve a 2003-as Family Tree című filmet, mely hozzánk eddig még nem jutott el. Ez persze még önmagában nem indokolná, hogy a Diploma után jó film legyen, de mégis az lett.

Ez pedig elsősorban a szereplőknek köszönhető. Alexis Bledel ezúttal is hihetetlenül aranyos, és egy nagyon hasonló karaktert játszik a Gilmore Girs Rory-ához, vagyis nagyjából fél perc kell hozzá, hogy megszeressük őt. Jane Lynch ezúttal a tőle megszokott mogorva és szarkasztikus figura helyett egy gondoskodó édesanyát játszik, akinek azért van egy sajátos humora, Carol Burnett zseniális a nagyi szerepében, Michael Keaton meg nagyon szeretni való módon idióta.

A szinkronról röviden csak annyit, hogy nagyon jól sikerült, ami főleg annak köszönhető, hogy Alexis Bledel ezúttal is Bogdányi Titanilla hangján szólal meg, aki nélkül egyszerűen nem is lenne az igazi, de a többiek is a karakterükhöz passzoló magyar hangot kaptak.

A Diploma után nem egy világmegváltó alkotás, de egy nagyon aranyos és szórakoztató, kliséktől mentes vígjáték, amin ha hangosan röhögni csak nagyon ritkán is lehet, de végig mosolyogsz rajta, úgyhogy megérdemli a 7/10-est.

Lenny (Adam Sandler), Eric (Kevin James), Kurt (Chris Rock), Marcus (David Spade) és Rob (Rob Schneider) gyerekkori jó barátok, akik annak idején egy kosárcsapatban játszottak, és bajnokok lettek. Azóta 30 év telt el, többségük már házas ember, kettőjüknek pedig gyerekei is vannak. Mikor szeretett edzőjük temetésén újra találkoznak, elhatározzák, hogy együtt töltenek egy hosszú hétvégét egy tóparti házban családtagjaik társaságában. A srácok talán kissé megváltoztak azóta, de ha bulizásról, viccelődésről, játékokról vagy egymás ugratásáról van szó, még mindig a régi formájukat hozzák. Erre a formára pedig a pályán is szükség lesz, ugyanis régi riválisaik kihívják őket egy visszavágóra.

Adam Sandler tovább folytatja 11 éve megkezdett hagyományát, mely szerint minden évben jelentkezik legalább egy új filmmel. Az idei dobására ráadásul több komikus cimboráját is összeszedte, sőt, még Salma Hayeket is sikerült megnyernie a felesége szerepére. A film hangulata pedig ennek megfelelően nagyon családias, és eddigi filmjei közül egyértelműen ez Sandler legszemélyesebb filmje.

A Nagyfiúkban egyébként semmi korszakalkotó, vagy korábban sehol nem látott dolog nincsen, egyszerűen csak fogták a „néhány jó barát sok év után újra találkozik” alapötletet, és erre fűztek rá különböző poénokat. Nyilván aki már látott pár vígjátékot, annak a poénok nagy része is ismerős lesz, de valahogy ezzel együtt is működnek, és többször lehet rajtuk nevetni.
Mivel az öt főszereplő mindegyike már hosszú idő óta a komikus vonalat képviseli, így egyiküknek sem okozott nehézséget ez a szerep, mondhatni kisujjból kirázták. Salma Hayeknek viszont ez volt az első vígjátékos próbálkozása, és szerintem nagyon jól állt neki ez a szerep is. A főszereplők közül David Spade-et emelném ki egy kicsit, aki itthon elsősorban a Lúzer SC című filmből lehet ismerős, de emellett ő az Egy kapcsolat szabályai (Rules of Engagement) című sorozat egyik főszereplője is, ahol egyébként egy ehhez hasonló karaktert játszik.

A Nagyfiúk tehát nem váltja meg a világot, és többnyire már sokszor látott poénokat vonultat fel, ezzel együtt is szórakoztató, és igazán kellemes nyári kikapcsolódás. A pontok tekintetében egy 7/10-et adnék rá, és könnyen lehet, hogy a DVD-megjelenéskor újra megnézem.

A film egy szellemíró (Ewan McGregor) történetét meséli el, akinek az a munkája, hogy híres emberek helyett írja meg azok könyveit. Ezúttal arra kérik fel, hogy fejezze be a volt brit miniszterelnök, Adam Lang (Pierce Brosnan) emlékiratait, miután az előző szellemírója tisztázatlan körülmények között meghalt. A szellemírónak egy kis szigetre kell utaznia, ahol csak az elnök legközelebbi beosztottjai és a felesége vannak ott. Az író hamarosan meglepő információkat tud meg, és rájön, hogy a dolgok, és a miniszterelnök korábbi döntéseinek hátterében jóval komolyabb összeesküvés húzódik meg, mint gondolta volna. De vajon nem káros-e az egészségre, ha feltárja ezeket a dolgokat?

Roman Polanski egy nagyon érdekes foglalkozás bemutatását választotta filmje témájának, hiszen szellemírók a valóságban is léteznek, bár nagyon keveset tudunk róluk. A film viszont jóval túllép a munka bemutatásán, és bár a szellemíró a főszereplő, mégis inkább a volt miniszterelnök politikai üzelmei állnak a történet középpontjában. Polanski semmit nem siet el, mindent a lehető legnagyobb részletességgel igyekszik bemutatni, még ha ez azzal is jár, hogy a film időnként meglehetősen lassú, igaz egy percig sem unalmas.

Ewan McGregor kedvenc színészeim egyike, így nagyon örülök, hogy az utóbbi néhány évben számos filmben tűnt fel, és nagyon jól választja meg a szerepeit. A szellemíró pedig igazi jutalomjáték a számára, egyszerűen lubickol a szerepben. Pierce Brosnan ugyan nem tűnik fel túl sokszor, de így is jól alakítja a miniszterelnök karakterét. A stábra egyébként sem lehet panasz, ugyanis a kisebb szerepekben is olyan színészek tűnnek fel, mint Tom Wilkinson, James Belushi vagy éppen Kim Cattrall.

A színészek mellett a film másik nagy erénye, hogy bár elég komoly témákat boncolgat, mindezt igen szórakoztató köntösbe burkolva teszi, vagyis a poénok sem hiányoznak a filmből, ami összességében tehát minden szempontból nagyon szórakoztató, így a 7/10 jár is érte.

Sandy (Catherine Zeta-Jones) boldog kétgyermekes édesanya, amíg egy nap rá nem jön, hogy a férje megcsalta. Nem sokáig tétovázik, gyorsan összepakolja a cuccait és a gyerekekkel külvárosi házukból beköltözik a városközpontba. Szerencsére hamar munkát talál, így nagyon megörül, amikor megismerkedik a közeli kávézóban dolgozó Arammal (Justin Bartha), aki vállalja, hogy vigyáz a gyerekekre. Először csak egyszeri alkalomról van szó, de Aram és a gyerekek gyorsan összebarátkoznak, és Sandy is kezdi megkedvelni a tőle jóval fiatalabb srácot.

Hamarosan rájönnek, hogy vonzódnak egymáshoz, és randizni kezdenek, még ha az észérvek és a barátok, rokonok véleménye is ellenük szól. A kérdés már csak az, hogy beteljesülhet-e ez a szerelem.

Bart Freundlich rendezőtől nem áll távol a romantikus vígjáték műfaja, hiszen nemzetközi ismertségét is egy ilyen filmnek, a 2005-ös Házasság a négyzeten-nek (Trust the Man) köszönheti, melyben olyan sztárokat rendezett, mint Julianne Moore, David Duchovny és Billy Crudup. Sztárokban persze itt sincs hiány, hiszen Catherine Zeta-Jones és Justin Bartha neve többnyire garancia a sikerre. Ezen siker elérése érdekében Freundlich nem is bízott semmit a véletlenre, és a forgatókönyvet is ő maga írta, ami egyébként is jellemző rá.

A történet egyébként természetesen nem túl bonyolult, de Freundlich jó érzékkel, és jó helyekre tesz bele csavart, aminek köszönhetően a film egy kis időre sem válik unalmassá. A poénokkal sem igen vannak gondok, bár nyilván a rutinos romantikus vígjáték nézőknek a többségük ismerős lesz valahonnan, de ez nem is baj, hiszen ezek a stílus velejárói.

Egy romantikus film sikere azonban elsősorban mindig a főszereplő pároson múlik, és Catherine Zeta-Jones és Justin Bartha kettőséről elmondható, hogy remekül oldják meg a rájuk bízott feladatot, és még a kémia is nagyon jól működik köztük, így egyik jelenet sem válik hiteltelenné vagy bénává, ráadásul mindkettőjük karaktere nagyon szerethető. Catherine Zeta-Jonest pedig külön öröm volt hosszú idő után újra látni.

Összességében tehát a kötelező kliséi ellenére is egy nagyon jó romantikus vígjátékot kapunk, ami kizárt, hogy csalódást okozzon a stílus kedvelőinek. A pontokat tekintve egy 7/10-es mindenképpen jár érte, mert nagyon kellemes szórakozást nyújtott.

Aaron (Chris Rock) édesapja meghal. Már a temetés előtt megkezdődnek a bonyodalmak, amikor először egy kínai férfi holttestét viszik el neki. A „csere” hamarosan megtörténik, de Aaron igazán komoly megpróbáltatásai csak ezután kezdődnek, amikor megérkeznek a rég nem látott rokonok.

Bátyja, Ryan (Martin Lawrence) sikeresnek mondható író, amiért Aaron neheztel is rá, mert mindig rá irányul a figyelem, és hiába ír ő is, a kutyát sem érdekli. Unokahúga, Elaine (Zoe Saldana) a temetés előtt szeretné közölni édesapjával, hogy összeházasodnak barátjával, Oscarral (James Marsden), akit a papa mindig is utált. De itt van még a morgós Russell bácsi (Danny Glover), Norman (Tracy Jordan), akinek megállás nélkül jár a szája, és a kiütései miatt pánikol, és Derek (Luke Wilson) a család jó barátja, aki régebben Elaine-nel járt. Ha mindez nem lenne elég, feltűnik egy ismeretlen Frank (Peter Dinklage) nevű fickó, aki felajánlja Aaronnak és Ryannak, hogy 70 ezer dollár fejében hajlandó titokban tartani elhunyt édesapjuk szörnyű titkát. A temetésen tehát igen rövid idő alatt eluralkodik a káosz, és Aaronra vár a feladat, hogy rendbe tegye a dolgokat.

A Haláli temetés Frank Oz 2007-es Halálos temetés című filmjének remake-je, amelyben Matthew McFadyen és Rupert Graves alakították a főszereplőket, és érdekesség, hogy Peter Dinklage is szerepelt benne. A stábra ezúttal sem lehet panasz, hiszen Neil LaBute igazán jó nevű színészeket szedett össze, akik hozták is a tőlük elvárhatót. Chris Rockról, Tracy Morganről, Luke Wilsonról, Martin Lawrence-ről és Danny Gloverről eddig is tudtuk, hogy nem állnak tőlük távol a komikus szerepek, de Zoe Saldanát eddig nem nagyon láthattuk még vígjátékban, így az ő játéka mindenképp kellemes meglepetés. A filmnek természetesen vannak kisebb hibái, melyek szerintem első sorban a forgatókönyvnek „köszönhetők”, mivel úgy tűnt, hogy arra mentek rá, hogy minél több vicces jelenetet rakjanak egymás mögé, és majd csak lesz belőle valami. Ha így gondolták, akkor igazuk lett, mert a Haláli temetés egy kellemes másfél órás kikapcsolódást nyújt például az ilyen meleg nyári napokon.

Végezetül még a szinkronról ejtenék pár szót. Chris Rock állandónak tekinthető magyar hangja, Csőre Gábor orgánumán szólal meg, aki ezúttal is zseniálisan végzi a munkáját. Ugyanez elmondható a Martin Lawrence-ként remekelő Kálloy Molnár Péterről, és a Danny Gloverként morgó Reviczky Gáborról is. Zoe Saldana ezúttal is Pikali Gerdát kapta, aki szerintem egyértelműen a legjobb választás hozzá. Tracy Morgan ezúttal egy mélyebb hangot kapott, ami eleinte egy kicsit furcsának tűnt, de a végére sikerült megszokni, és így utólag azt mondom, hogy illett is az itt játszott karakteréhez.

Összegezve a dolgokat, nekem hibáival együtt is jó szórakozás volt a film, és könnyen lehet, hogy nem most láttam utoljára. A pontszámot tekintve egy 7/10-est adnék rá.

Floria Sigismondi alkotása jó ideig csak kevés moziban futott, és csak bő egy hónappal később kapta meg a széles körű bemutatóját. A 10 millió dollárból készült film nem is jövedelmezett csak 3,5 milliót a mozik kasszáinál, és így a film megnézése után meg is tudom érteni, hogy miért nem lett népszerű széles körben, mert én sem sokaknak ajánlanám.

Na, nem azért, mert a The Runaways rossz film lenne, mert egyáltalán nem az, de mind témáját, mind pedig hangulatát, és ezzel együtt képi világát tekintve csak egy nagyon szűk réteghez szól igazán. Az első képsorok az „1975” felirattal indulnak, ebben az évben kezdődik a történet. Joan Jett (Kristen Stewart) fiatal, lázadó természetű lány, akinek elege van az őt körülvevő környezetből, és minden vágya, hogy játszhasson elektromos gitárján. Bár a rock ekkor már virágkorát éli, csak férfizenekarok vannak, akik rajongóikkal együtt el sem tudnának képzelni egy csak nőkből álló bandát.  Joan azonban nem adja fel álmát, és a menő producer, Kim Fowley (Michael Shannon) segítségével társakra is talál Sandy West (Stella Maeve), Lita Ford (Scout Taylor-Compton), a fiatal énekesnő, Cherie Currie (Dakota Fanning) és egy Robin (Alia Shawkat) nevű lány személyében. A csajok igazi garázs (jobban mondva lakókocsi) zenekarként kezdik, majd hamarosan kisebb bulikon és klubokban lépnek fel, hírük pedig annyira elterjed, hogy az újságok is elkezdenek cikkezni róluk. A banda teljes gőzzel robog a siker felé, de sok nehézség vár még rájuk.

Az eddig elsősorban videoklip rendezései révén ismert olasz rendezőnő, Floria Sigismondi ezúttal már egy egészestés filmet szánt egyik kedvenc zenekarának, így azt hihetnénk, hogy egy másfél órás klipet láthatunk, de nem erről van szó. Az első fél óra nagyon lassan telik el, méghozzá úgy, hogy semmi más nem történik, csak megismerjük Joant és Cherie-t, és azt, hogy hogyan jutnak el az első próbáig. A tehetségkutatós jelenet viszont mindenképp említést érdemel ebből a részből, egyszerűen telitalálat. Ezután belepillanthatunk a próbákba és az első bulikba is, ami nagy kár, hogy csak nagyon rövid időkre, egy-egy szám erejéig, pedig egyértelműen ezek a legjobban sikerült jelenetek, jól láthatóan visszaköszön belőlük a rendezőnő videoklipes múltja. Bár a 106 perces játékidő nem tűnik olyan rövidnek, sokszor mégis nagyon kapkodós a film, és egyik percről a másikra vannak hatalmas ugrások, például egy kisebb buliról egy nagyobb japán koncertre. Nagy hangsúlyt kap még Joan és Cherie barátsága, ám sajnos ez sincs rendesen kibontva, így például az ominózus csókjelenet teljesen furcsán hat, mivel előtte alig tíz percig láthattuk együtt a lányokat, így semmi nem indokolná, hogy máris ilyen közel álljanak egymáshoz. Összességében is elmondható a filmről, hogy a legtöbb jelenetet csak nagyon laza szálak kapcsolják egymáshoz, és bár a végére nem érezzük úgy, hogy hiányérzetünk lenne, azért ezen lehetett volna javítani.Vannak persze pozitívumok is szép számmal, például mindjárt a korszak hangulatának fantasztikus visszaadása, teljesen a ’70-es években érezhetjük magunkat, és a legkisebb tárgy, vagy ruha sem lóg ki egy másodpercre sem ebből a hangulatból, ilyen téren tehát minden maximálisan a helyén van. A koncertes és a próbás részek, mint már említettem, szintén telibe találnak, könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy a fejünket rázzuk, vagy a lábunkkal dobolunk egy-egy dal hallatán.

Egy ilyen félig-meddig életrajzi jellegű filmnél természetesen a szereplőkön van a legnagyobb hangsúly, és a bandatagokat alakító lányok közül mindenki remekül teljesít. Kristen Stewart a Twilight Bellájához képest ezúttal egy merőben más oldaláról mutatkozik be a lázadó, alkoholt és kábítószert is fogyasztó fiatal rock királynő szerepében, és egyes jelenetekben megdöbbentően hasonlít Joan Jettre. Dakota Fanning pedig –ahogy azt már tőle megszokhattuk- ezúttal is könnyedén lejátszik mindenkit a vászonról. Egyszerűen árad belőle egyfajta elképesztő átütő erő és magabiztosság, egyértelműen generációja (egyik) legjobb színésznője. Kristenhez hasonlóan rá is elmondható, hogy tökéletesen átlényegült Cherie Currie-vé. A színészek közül a leggyengébb láncszem egyértelműen Michael Shannon, aki az egyébként is roppant unszimpatikus producer karakterére még rátesz pár lapáttal rossz, ripacskodó alakításával, aminek az eredménye egy rettentően ellenszenves, és végtelenül idegesítő karakter, akit legszívesebben már legelső megjelenésekor felpofoznánk.

Azzal kezdtem, hogy csak keveseknek ajánlanám a filmet. A fentebbiekből már le lehet szűrni, hogy miért, röviden összefoglalva pedig azért, mert a The Runaways egy hangulatfilm a sokak által giccsesnek tartott ’70-es évekből, egy sok szempontból szétcseszett és hangázásában jó értelemben véve amatőr zenekarral a középpontban. Floria Sigismondi tehát nem vall szégyent első komolyabb filmjével, és mindenképpen dicséretes az a tisztelet és alázatosság, amivel a bandához közelít. Dakota, Kristen, a zenék és a hangulat pedig mindenképpen megnézésre érdemessé teszik a filmet.

Bár előzetesen nagy elvárásaim voltak a The Runawaysszel szemben, és nálam az idei év egyik legjobban várt alkotása volt, azért összességében mégsem okozott csalódást, de a pontszámot tekintve csak egy erős 7/10-est tudok rá adni.

Kedvenc ogrénk élete nem is lehetne jobb, boldogan élnek Fionával és három gyerekükkel. Csakhogy ezt is meg lehet idővel unni, és Shrek kezdi úgy érezni, hogy élete nagyon egyhangúvá vált, ráadásul már nem is az félelmetes szörny, aki régen volt. Shreknek így pont kapóra jön Rumpelstiltskin ajánlata, mely szerint egy napra újra az a régi félelmetes ogre lehet, aki volt, cserébe pedig csak annyit kell tennie, hogy odaadja gyerekkorának egyik napját.

Az alku azonban nem várt következményekkel jár, és ebben az alternatív világban egyik barátja sem ismeri meg Shreket, ráadásul néhányan igencsak meg is változtak. Hősünknek egy napja van, hogy mindent visszacsináljon, ehhez azonban egy szerelmes csókra van szüksége.

A Shrek a vége, fuss el véle sok mindenben hasonlít elődeihez, bizonyos szempontból azonban mégis teljesen más. Ezúttal is jelen vannak a szeretetett karakterek, és Szamár és Kandúr párosa ezúttal is hoz jó néhány poént. Mindazonáltal a 4. rész sokkal kevésbé vicces elődeinél, és inkább komolyabb témákat boncolgat. Shrek egyfajta kapuzárási pánikot él meg, eljut egy olyan pontra, ahol azt érzi, hogy élete teljesen beszürkült és egyhangúvá vált, és ezen mindenáron változtatni akar.

Animációs filmeknél nem nagyon szokás egy alternatív univerzum megjelenítése, ezért is érdekes, hogy a Shrek alkotói ehhez az eszközhöz nyúltak, és ráadásul egy elég nyomasztó hangulatú világot jelenítettek meg. Mindezt persze kellő humorral is ellensúlyozták, és a két gonosz karakter, Rumpelstiltskin és a Patkányfogó és inkább nevetségesek, mintsem veszedelmesek.

A szereplőkkel kapcsolatban a leglényegesebb, hogy Shrek ezúttal minden eddiginél jobban előtérbe kerül, ezzel sokkal közelebb hozva hozzánk a karaktert, hiszen így még jobban átélhetjük lelki vívódását. Természetesen a magyar változatban ezúttal is Gesztesi Károly szólaltja meg Shreket, és ismét kiváló munkát végez, akárcsak a szinkronstáb összes többi tagja.

A mellékszereplők közül Szamárról és Kandúrról már volt szó, utóbbi új hangja Crespo Rodrigo lett, aki szerintem remekül bevált, és nagyon jó választás volt. Szintén örömteli, hogy az alkotók nem feledkeztek meg a „kötelező” kisebb mellékszereplőkről sem, így ezúttal is láthatjuk Pinokkiót, a Farkast, a három kismalacot, Mézit és a vakegereket is.

A Shrek a vége, fuss el véle tehát minden szempontból megállja a helyét, bár az előző részekhez képest jóval komolyabb hangvételű és elgondolkodtatóbb, ugyanakkor tökéletes záróakkordja az ogrekalandnak, különösen a remekül összevágott záróklipnek köszönhetően. Az első két részt összességében így sem sikerült felülmúlnia, de azért egy erős 7/10-es osztályzat mindenképpen jár érte.

Először is üdv az oldal minden látogatójának, Luke vagyok. Petrus felajánlotta (ezúton is kösz), hogy ha van kedvem, írhatnék az új filmekről kritikákat, és mivel van, így örömmel elfogadtam. Mostantól tehát egyes mozis és DVD-s filmekről várható majd tőlem kritika. Tovább nem is szaporítanám a szót, vágjunk is bele Brooklyn mélyébe.

A helyszín napjaink Brooklynja, ahol három rendőr történetén keresztül nyerhetünk bepillantást a mindent átható bűnözésbe, korrupcióba és kábítószerügyletekbe. Eddie (Richard Gere) már 20 éve dolgozik a testületnél, mindössze egy hete van hátra a nyugdíjazásáig, amikor rásóznak egy újoncot. Eddie sosem tartotta magát példaképnek, de még csak jó zsarunak sem, így most saját magának is egy új oldaláról kell bemutatkoznia. Sal (Ethan Hawke) öt gyermek – látszólag – boldog édesapja, aki 12 éve teljesít szolgálatot, de most egy veszélyes magánakció miatt kockára teszi az egészet. Tango (Don Cheadle) évek óta dolgozik beépített emberként a drogdílerek között, és álcázása kedvéért egyszer még a börtönbüntetést is vállalta. Mielőtt befejezhetné a szolgálatot, és visszatérhetne feleségéhez még egy feladatot teljesítenie kell: meg kell ölnie jó barátját, Cazt (Wesley Snipes). Eddie, Sal és Tango sorsa egy razzia során fonódik össze, melynek keretében mindhármukat ugyanabba az épületbe küldik.

Antoine Fuqua rendező egyszer már nyúlt ehhez a témához 2001-es Kiképzés című filmjében, melynek egyik főszerepét szintén Ethan Hawke alakította. Fuqua ezúttal sem fogja rövidre, ugyanis a film több mint kétórás, és ennek köszönhetően nem is túl gyors folyású, inkább a három fő karakter bemutatásán van a hangsúly, és azon az úton, ahogyan eljutnak a végső helyszínre.

Először Eddie-t ismerhetjük meg, akit remekül alakít Richard Gere, és teljesen jól megállja a helyét ebben a tőle kicsit idegen szerepben. Ahogy a karakter maga is kimondja, ő egyáltalán nem egy mintarendőr, nem kimondottan az a nyomozó, aki a legalkalmasabb egy újonc betanítására. Ő már csak azt szeretné, ha letelne az egy hét, és végre nyugdíjba vonulhatna.

Salnek első ránézésre mindene megvan: szerető feleség, öt gyerek, egy kertvárosi ház, joggal gondolhatnánk, hogy nincs oka panaszra, és mindent megtenne, hogy így maradjanak a dolgok. Sal mégis belevág egy magánakcióba, ahol nem csak családi életét, hanem rendőri karrierjét is kockára teszi. Ethan Hawke nagyon erőteljes alakítást nyújt, nehéz eldönteni, de talán az övé a film legdrámaibb és legsokrétűbb karaktere.

Tango már 3 éve, hogy beépült a dílerek közé, akik teljesen befogadták őt, senki nem gyanítja, hogy valójában rendőr. Egyetlen vágya, hogy visszatérhessen szeretett feleségéhez, és ahhoz az élethez, amit megbízatása miatt hátrahagyott, de ehhez még meg kell ölnie Cazt, aki az eltelt idő alatt jó barátjává vált. Richard Gere-hez hasonlóan Don Cheadle-től is kicsit szokatlan volt ez a szerep, de nagyon jó alakítást láthattunk tőle is.

Fuqua még csak véletlenül sem kapkod el semmit, a lehető legaprólékosabban mutatja be a főszereplőket, ügyelve rá, hogy időnként akciójeleneteket is láthassunk (sok vérrel), és a nyomozás különböző fázisaiba is belepillanthassunk. Bár nem unalmas a film, mégsem biztos, hogy feltétlenül szükséges volt az ennyire hosszú játékidő, mert néha azért vannak üresjáratok. Ugyanakkor a filmet a három főszereplő alakítása miatt még azoknak is érdemes egyszer megnézniük, akik egyébként nem tartoznak a stílus rajongói közé. Ha pontozni kellene egy erős 7/10-est adnék rá, és kisebb hibái ellenére is csak ajánlani tudom.