Floria Sigismondi alkotása jó ideig csak kevés moziban futott, és csak bő egy hónappal később kapta meg a széles körű bemutatóját. A 10 millió dollárból készült film nem is jövedelmezett csak 3,5 milliót a mozik kasszáinál, és így a film megnézése után meg is tudom érteni, hogy miért nem lett népszerű széles körben, mert én sem sokaknak ajánlanám.

Na, nem azért, mert a The Runaways rossz film lenne, mert egyáltalán nem az, de mind témáját, mind pedig hangulatát, és ezzel együtt képi világát tekintve csak egy nagyon szűk réteghez szól igazán. Az első képsorok az „1975” felirattal indulnak, ebben az évben kezdődik a történet. Joan Jett (Kristen Stewart) fiatal, lázadó természetű lány, akinek elege van az őt körülvevő környezetből, és minden vágya, hogy játszhasson elektromos gitárján. Bár a rock ekkor már virágkorát éli, csak férfizenekarok vannak, akik rajongóikkal együtt el sem tudnának képzelni egy csak nőkből álló bandát.  Joan azonban nem adja fel álmát, és a menő producer, Kim Fowley (Michael Shannon) segítségével társakra is talál Sandy West (Stella Maeve), Lita Ford (Scout Taylor-Compton), a fiatal énekesnő, Cherie Currie (Dakota Fanning) és egy Robin (Alia Shawkat) nevű lány személyében. A csajok igazi garázs (jobban mondva lakókocsi) zenekarként kezdik, majd hamarosan kisebb bulikon és klubokban lépnek fel, hírük pedig annyira elterjed, hogy az újságok is elkezdenek cikkezni róluk. A banda teljes gőzzel robog a siker felé, de sok nehézség vár még rájuk.

Az eddig elsősorban videoklip rendezései révén ismert olasz rendezőnő, Floria Sigismondi ezúttal már egy egészestés filmet szánt egyik kedvenc zenekarának, így azt hihetnénk, hogy egy másfél órás klipet láthatunk, de nem erről van szó. Az első fél óra nagyon lassan telik el, méghozzá úgy, hogy semmi más nem történik, csak megismerjük Joant és Cherie-t, és azt, hogy hogyan jutnak el az első próbáig. A tehetségkutatós jelenet viszont mindenképp említést érdemel ebből a részből, egyszerűen telitalálat. Ezután belepillanthatunk a próbákba és az első bulikba is, ami nagy kár, hogy csak nagyon rövid időkre, egy-egy szám erejéig, pedig egyértelműen ezek a legjobban sikerült jelenetek, jól láthatóan visszaköszön belőlük a rendezőnő videoklipes múltja. Bár a 106 perces játékidő nem tűnik olyan rövidnek, sokszor mégis nagyon kapkodós a film, és egyik percről a másikra vannak hatalmas ugrások, például egy kisebb buliról egy nagyobb japán koncertre. Nagy hangsúlyt kap még Joan és Cherie barátsága, ám sajnos ez sincs rendesen kibontva, így például az ominózus csókjelenet teljesen furcsán hat, mivel előtte alig tíz percig láthattuk együtt a lányokat, így semmi nem indokolná, hogy máris ilyen közel álljanak egymáshoz. Összességében is elmondható a filmről, hogy a legtöbb jelenetet csak nagyon laza szálak kapcsolják egymáshoz, és bár a végére nem érezzük úgy, hogy hiányérzetünk lenne, azért ezen lehetett volna javítani.Vannak persze pozitívumok is szép számmal, például mindjárt a korszak hangulatának fantasztikus visszaadása, teljesen a ’70-es években érezhetjük magunkat, és a legkisebb tárgy, vagy ruha sem lóg ki egy másodpercre sem ebből a hangulatból, ilyen téren tehát minden maximálisan a helyén van. A koncertes és a próbás részek, mint már említettem, szintén telibe találnak, könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy a fejünket rázzuk, vagy a lábunkkal dobolunk egy-egy dal hallatán.

Egy ilyen félig-meddig életrajzi jellegű filmnél természetesen a szereplőkön van a legnagyobb hangsúly, és a bandatagokat alakító lányok közül mindenki remekül teljesít. Kristen Stewart a Twilight Bellájához képest ezúttal egy merőben más oldaláról mutatkozik be a lázadó, alkoholt és kábítószert is fogyasztó fiatal rock királynő szerepében, és egyes jelenetekben megdöbbentően hasonlít Joan Jettre. Dakota Fanning pedig –ahogy azt már tőle megszokhattuk- ezúttal is könnyedén lejátszik mindenkit a vászonról. Egyszerűen árad belőle egyfajta elképesztő átütő erő és magabiztosság, egyértelműen generációja (egyik) legjobb színésznője. Kristenhez hasonlóan rá is elmondható, hogy tökéletesen átlényegült Cherie Currie-vé. A színészek közül a leggyengébb láncszem egyértelműen Michael Shannon, aki az egyébként is roppant unszimpatikus producer karakterére még rátesz pár lapáttal rossz, ripacskodó alakításával, aminek az eredménye egy rettentően ellenszenves, és végtelenül idegesítő karakter, akit legszívesebben már legelső megjelenésekor felpofoznánk.

Azzal kezdtem, hogy csak keveseknek ajánlanám a filmet. A fentebbiekből már le lehet szűrni, hogy miért, röviden összefoglalva pedig azért, mert a The Runaways egy hangulatfilm a sokak által giccsesnek tartott ’70-es évekből, egy sok szempontból szétcseszett és hangázásában jó értelemben véve amatőr zenekarral a középpontban. Floria Sigismondi tehát nem vall szégyent első komolyabb filmjével, és mindenképpen dicséretes az a tisztelet és alázatosság, amivel a bandához közelít. Dakota, Kristen, a zenék és a hangulat pedig mindenképpen megnézésre érdemessé teszik a filmet.

Bár előzetesen nagy elvárásaim voltak a The Runawaysszel szemben, és nálam az idei év egyik legjobban várt alkotása volt, azért összességében mégsem okozott csalódást, de a pontszámot tekintve csak egy erős 7/10-est tudok rá adni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.