Mallory Kane (Gina Carano) egy titkos szervezet ügynöke, és az amerikai kormány számára hajt végre különféle veszélyesebbnél veszélyesebb megbízásokat. A legutolsó akció azonban rosszul sül el, és Malloryt gyilkossággal vádolják meg. A nő rájön, hogy valaki elárulta, ráadásul a hatóságok és különféle szervezetek emberei is a nyomában vannak, és csak saját magára számíthat.

Steven Soderbergh jó pár műfajban kipróbálta már magát, és ezúttal úgy döntött, az akciófilmek területére is tesz egy kitérőt. Sajnos azonban ez nem sült el olyan jól, mint az eddigi kísérletei. Pedig előzetesen nagyon vártam a filmet, elsősorban a roppant impozáns szereplőgárda miatt, de végül számomra nagy csalódás lett a végeredmény.

Hiába a sok jó nevű színész, egyikük sem kap túl nagy teret, így igazából komolyabb alakítást sem láthatunk senkitől, de egyébként sem olyan karaktert kaptak, amikben túl sok mélység lenne, egyedül talán Antonio Banderas figurája marad emlékezetes. Gina Caranót az MMA közegéből igazolták, és ez volt az első filmes próbálkozása. Összességében nem is végzett rossz munkát, és nem látszott rajta ez a rutintalanság, de az akciójelenetek kivitelezése annyira zs-kategóriás jellegűre sikerült, hogy ennek köszönhetően teljesen hiteltelennek hat, amikor lenyom valakit, pedig egyébként nyilvánvalóan tényleg könnyedén képes rá.

Bár a történet pofonegyszerű, a történetvezetés viszont nem teljesen szokványos, ugyanis Soderbergh elsősorban flashbackeken keresztül mutatja be a történéseket, és sokszor van váltás az idősíkok között, de ez nem válik követhetetlenné. Viszont nálam ebben ki is merül a film pozitívuma, nekem ez egyszerűen nem jött be. 4/10.

Elianna (Natalia Guslistaya), egy középkori varázslónő napjaink Vanocouverébe érkezik, hogy magával vigye a kiválasztottat, aki békét hozhat a királyságba. Ez a "hős" pedig nem más, mint Granger (Dolph Lundgren), aki fiatalon egy különleges katonai alakulat tagjaként számos bevetésen vett rész, de most már visszavonultan él, és gyerekeknek tart karateedzéseket. Mikor azonban Eliannával néhány gonosz katona is átjut, a nővel tart az időkapun át, és a királyságban találja magát, méghozzá egy olyan harcban, amelyben mágia, ármánykodás és egy ősi szörny is a képbe kerül, ráadásul ha nem sikerül időben helyreállítania a békét, mindkét világ megsemmisül.

Bizony, jó hír Uwe Boll rajongóinak: a mesternek ismét sikerült pénzt szereznie, és ezt jó szokásához híven ezúttal is egy film elkészítésébe fektette. A 2007-es első rész sokak szerint rendezőnk talán legnézhetőbb alkotása, így elképzelhető, hogy emiatt döntött a folytatása mellett. Vagy nem. Egyébként nem is igazi folytatás ez, hiszen néhány említésen kívül nincs kapcsolat a két film között. Olyannyira nincs, hogy a főszereplők is kivétel nélkül lecserélődtek. Ahhoz képest, hogy a 2007-es első részhez még sikerült megszereznie Jason Stathamet, Burt Reynoldst, Ray Liottát, Ron Perlmant, Kristinna Lokent és Claire Forlanit, ezúttal csak Dolph Lundgrenre futotta, aki azonban ismét bebizonyítja, hogy mennyire kúl, és még egy ilyen filmet is simán elvisz a hátán, és megment. A halálos egymondatos poénjairól már nem is beszélve, amik egyértelműen a film legjobb pontjai.

Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy egyébként sem lenne ez szükségszerűen rossz film, mert az alapötlet a számos klisé ellenére is működhetne, és az a csavar, hogy jóképű fiatal szőke herceg helyett Dolph Lundgrené a főszerep, még érdekesebbé is tehetné a dolgot. De persze a helyenként meglehetősen amatőr megvalósítás és a költségvetés szemmel látható hiánya, na meg persze a forgatókönyv gyengeségei ezt nem teszik lehetővé. Ezzel együtt egy fájdalommentesen végignézhető filmről van szó, és ez Uwe Boll esetében azért nem kis szó, ráadásul Lundgren tényleg annyira ász, hogy akik kedvelik őt, mindenképpen szánják rá ezt a másfél órát. De ez a pontokat tekintve így is csak 4/10.

Arthur (Russell Brand) a gazdagok fényűző életét éli és mindene megvan, amire csak vágyik. Hű cimborájával, Bittermannal (Luis Guzmán) nagyobbnál nagyobb őrültségeket csinálnak, melyekből gyerekkori dadája és egyben legjobb barátja (Helen Mirren) rendre kihúzza őt. Azonban Arthur így is gondba kerül, ugyanis egyik randalírozásáról meglehetősen kínos fényképek jelennek meg a sajtóban, így választhat, hogy feleségül veszi a jómódú, ám kiállhatatlan Susant (Jennifer Garner) vagy búcsút int a rá váró nagy vagyonnak és a jólétnek. Arthur könnyen meg is hozná a döntést, csakhogy közben megismerkedik a bájos idegenvezető Naomival (Greta Gerwig) és ez rendesen megbonyolítja a dolgokat.

Mindenekelőtt azzal kezdeném, hogy az eredeti 1981-es Dudley Moore filmet nem láttam, így nincs viszonyítási alapom, de azt látatlanban is ki merem jelenteni, hogy ennél egész biztos jobb. Az első egy óra után ugyanis azt vettem észre, hogy még mindig nem történt jóformán semmi. Az az érzésem, hogy az alkotóknak volt néhány jó poénja és elhatározták, hogy ehhez "hozott anyagból" elkészítenek egy filmet. Ezt támasztja alá az is, hogy 5 percnél tovább nem játszódik egy helyen a film, hanem amint elfogy az adott jelenetre szánt egy-két poén, már ugrunk is máshová és így tovább. Az utolsó fél órában aztán bedobnak egy kis drámát, amit pár perc alatt le is rendeznek, mert alighanem ők is érezték, hogy az eddigi semmi után nem igazán passzol a filmhez, majd következik a romantikus vígjátékokban már legalább százszor látott elképesztően klisés lezárás, én meg ott maradok a megválaszolatlan kérdésemmel: mi szükség volt erre a filmre? Mert én állítom, hogy mindenki meglenne nélküle, ezért a néhány poénért meg igazán nem kellett volna megcsinálni.

Hogy azért valami jót is mondjak, a színészekkel nincs különösebb gond. Russell Brand furcsa hangsúlyozása és akcentusa ugyan eleinte kicsit furcsa, de ha sikerül megszokni, pluszt ad hozzá Arthur karakteréhez. Jennifer Garner épp annyira idegesítő Susanként, amennyire kell, Greta Gerwig pedig imádni való és bájos. Helen Mirren ennél jóval nehezebb szerepeket is könnyedén megold, Luis Guzmánnak viszont jól áll ezt a vicces szárnysegéd szerepkör.

Az Arthur viszont így sem egy olyan film, amire érdemes a 110 percet rászánni, így aki kihagyja, abszolút nem veszít semmit. A pontokat tekintve ez maximum egy 4/10.

Gonosz mostohaapja a Lennox Elmegyógyintézetbe küldi Baby Dollt (Emily Browning), ahol rendesen kihasználják a lányokat és eszükben sincs segíteni rajtuk. A lány elhatározza, hogy amint tud, megszökik és ehhez társakra is lel Rocket (Jena Malone), Blondie (Vanessa Hudgens), Amber (Jamie Chung) és Sweet Pea (Abbie Cornish) személyében. A lányoknak egyetlen esélyük van: a képzeletük világában különböző harcokat kell megvívniuk, hogy összegyűjtsék a szabadulásukhoz szükséges öt tárgyat. Fogva tartójuk, Blue (Oscar Isaac) azonban rájön, mire készülnek, így már az idő is szorítja őket, és egy percig sincsenek biztonságban.

Zack Snyderről sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy beskatulyázná magát, semmiképp. Filmjei között egyaránt találunk horrort (A holtak hajnala), történelmi témájú akciófilmet (300), képregény adaptációt (Watchmen) és hős baglyokról szóló animációs filmet (Az őrzők legendája) is. Az biztos, hogy az Álomháború is egy újabb műfaj a rendező színes repertoárjában, csak az nem derül ki róla, hogy mi is ez. A történetről nyugodtan kijelenthető, hogy gyakorlatilag nincs, így valószínűleg a forgatókönyv megírása nem sok időt vett el Snyder életéből. A tipikus, papírmasé karaktereket szintén nem lehetett túl nehéz megalkotni, a csatajelenetek megvalósítása viszont ütős lett, így minden bizonnyal elsősorban ezek miatt akarta Snyder összehozni a filmet.

A történet hiánya valószínűleg egy idő után neki is feltűnt, mert az utolsó fél órában megpróbáltak bedobni néhány drámainak szánt jelenetet, amelyekkel viszont csak még rosszabbá sikerült tenni a filmet, hiszen abszolút nem illettek ide és teljesen súlytalanok is voltak. Színészi játékra lényegében senki részéről nem volt szükség, ám ennek tükrében különösen érdekes, hogy Vanessa Hudgenshez mennyire nem passzolt a karakter, és még ebben a klisés szerepben is csak szenvedett, néhány egy-egy lazának szánt mosollyal próbálva javítani az összképet, sikertelenül. Oscar Isaac pedig átesett a ló túl oldalára, mert a kelleténél jobban túljátszott a fő gonosz szerepét.

A harcok viszont egy-két túlhúzott jeleneten kívül tényleg nagyon jók lettek és mindezt olyan szinten videojátékos megvalósításban kaptuk, hogy időnként szinte a joystickot is elkezdjük keresgélni a film közben. A végére persze jut még néhány nagyon okos gondolat és tanulság, de az előző 98 perc alapján ezek hitelessége erősen megkérdőjelezhető.

Az Álomháború így megmaradt egy nagy kihagyott ziccernek, amit egyedül a harcok vagy a szép főszereplő hölgyek miatt érdemes megnézni, azt meg ki-ki döntse el maga, hogy ez a két dolog megér-e 100 percet az életéből. Én a magam részéről egy 4/10-et adok rá.

A történet elég egyszerű. Anna (Christina Ricci) kezét barátja, Paul (Justin Long) meg akarja kérni, ám miután összevesznek Anna ingerülten ül a volán mögé, karambolozik, majd a ravatalozóban „ébred”, ahol Eliot (Liam Neeson) temetkezési vállalkozó kezelgeti a sebeit, készítve ezzel a három nap múlva esedékes temetésére. A lány egyfolytában azt kérdezgeti, hogy mit keres itt, és hogy mit csinál vele, Eliot viszont próbálja meggyőzni, hogy halott, és neki van egy különleges képessége, és így tudnak beszélni. Persze Anna ezt az elején nem hiszi el, majd később beletörődik. E közben párja, Paul nem akarja elhinni, hogy szerelme meghalt és próbál bejutni a lányhoz a ravatalozóba, de hiába mivel Eliot nem engedi.

A produkció forgatókönyvét Paul Vosloo és Agnieszka Wojtowicz-Vosloo készítette, melyet Wojtowicz-Vosloo le is vezénylet.  Tehát a film Agnieszka Wojtowicz-Vosloo rendezői debütálása.

A filmben Christina Ricci (Gonosz falu, Vérfarkas, Végzetes rajongás) alakította Anna-t, akihez nagyon illett a szerep, már csak ránézésre is. Párját  Justin Long alakította, akinek nem ez az első horror-thriller filmje, ugyanis szerepelt többek között a Pokolba taszítva és az Aki bújt, aki nem első és második részében.  Liam Neeson (A szupercsapat, Chole, A titánok harca) is hozta a formáját, nem volt panasz rá, ugyanis jól alakította a titokzatos férfit.

Mindezek ellenére kétszer ültem neki, és nem azért nem tudtam végignézni, mert hulla fáradtan kezdtem neki, hanem hiányzott belőle valami plusz. Egyszerűen nem éreztem azt, hogy ez egy érdekes film lenne, és alig várom a végét, hogy vajon most tényleg él a lány vagy Neeson-nak van képessége.

A történet is sántított. Lehet, hogy én vagyok értelmetlen, de nekem semmi nem jött le a filmből. Egyetlen egy mondatot tudok kiemelni, ami megfogott benne, hogy „nem értékeljük az életet, míg meg nem halunk”. Számomra semmire sem derült fény, nem tudtam értelmezni a filmet.

Nem tudok a filmek 4/10-nél többet adni, mert értelmetlen, lapos és unalmas.

Jimmy Monroe (Bruce Willis) és Paul Hodges (Tracy Morgan) nyomozó kilenc éve társak. Első ránézésre ugyan nem sok közös van bennük, Jimmy elég szűkszavú, Paulnak viszont megállás nélkül jár a szája, de mégis jó haverok. Jimmy lánya, Ava (Michelle Trachtenberg) esküvőjére készül, amit neki kellene kifizetnie, de mivel nincs rá elég pénze, így csak egyetlen reménye marad: eladja apjától kapott ritka baseballkártyáját. Pechjére azonban Dave (Seann William Scott) és hasonlóan hibbant barátai épp akkor rabolják ki a boltot, ahol Jimmy el akarja adni a kártyát, így azt is elviszik. Jim és Paul a rablók nyomába erednek, még akkor is, ha őrült mexikóiakkal, egy rivális zsarupárossal, és rengeteg gyagyással kell megküzdeniük.

Kevin Smith a ’90-es években olyan vígjátékokkal alapozta meg karrierjét, és szerzett magának hírnevet, mint a Shop Stop (Clerks), a Shop Show (Mallrats), a Képtelen képregény (Chasing Amy) és a Dogma. A 2000-es évek elején is ezen a vonalon haladt tovább, először két kultikussá váló figurája, Jay és Néma Bob kapták meg saját filmjüket (Jay és Néma Bob visszavág), majd jött a Shop Stop folytatása. Legutóbb két éve jelentkezett a Zack és Miri pornót forgat (Zack and Miri Make a Porno) című filmmel, ami szerintem elég gyengére sikerült, de a Két kopper közben még ezt is visszasírtam.

Pedig lehetett volna ebből jó filmet csinálni, mert Tracy Morgan és Bruce Willis zsarufigurái, vagy akár Seann William Scott idióta rablója is jó alapot jelentenének egy vicces vígjátékhoz, de Kevin Smith nagyon eltolt valamit. Valószínűleg az lehetett a legnagyobb baj, hogy szerette volna ismét klasszikussá vált filmjeinek dicsőségét visszahozni, méghozzá úgy, hogy igyekezett a szerinte ehhez szükséges összes hozzávalót összeszedni, és egymásra dobálni. Az eredmény azonban nem, hogy régi filmjeit nem idézi, de egyenesen csapnivaló. Hiába van egy-két jó poén, hiába telitalálat a három főszereplő, egy rossz alapanyagból ők sem tudnak jó filmet varázsolni. Mr. Smith jobban tette volna, ha nem akar mindenáron egy újabb kultfilmet csinálni, hanem megelégszik azzal, hogy csinál egy jó vígjátékot, mert így két szék között esett jó nagyot a padlóra.

A film megnézése után tehát teljesen világossá vált számomra, hogy a hazai forgalmazók miért nem vállalták a mozis bemutatót. A Két kopper egyébként Amerikában sem teljesített valami fényesen, bár a 30 milliós gyártási költség mellett 44 millió dollár azért visszajött, de nyilván ennél többet vártak. A magyar változatra visszatérve a szinkron dob valamennyit a gyenge filmen. Dörner György a Hasonmás (Surrogates) után ismét „visszakapta” Bruce Willist, és ez a párosítás természetesen ismét zseniális, akárcsak Tóth-Gáspár András és Seann William Scott kettőse. Akik hallották már Tracy Morgan eredeti hangját, azok tudják, hogy lehetetlen visszaadni a jellegzetes hanghordozását, ám Galambos Péter ezt nagyszerűen megoldotta azzal, hogy egy saját beszédstílust vitt bele a figurába, amivel teljesen jól átjön a karakter, úgyhogy ezúton is gratulálok neki.

Összegezve tehát a dolgokat, a Két kopper egy rossz film, amit az egy-két poén, és a három főszereplő valamennyire megment, de ezzel együtt sem ajánlanám jó szívvel senkinek. A pontszámot tekintve ez csak egy 4/10, és ideje lenne, hogy Kevin Smith változtasson a dolgokon, mert nagyon jó ütemben halad annak a bizonyos lejtőnek az alja felé.