Arthur (Russell Brand) a gazdagok fényűző életét éli és mindene megvan, amire csak vágyik. Hű cimborájával, Bittermannal (Luis Guzmán) nagyobbnál nagyobb őrültségeket csinálnak, melyekből gyerekkori dadája és egyben legjobb barátja (Helen Mirren) rendre kihúzza őt. Azonban Arthur így is gondba kerül, ugyanis egyik randalírozásáról meglehetősen kínos fényképek jelennek meg a sajtóban, így választhat, hogy feleségül veszi a jómódú, ám kiállhatatlan Susant (Jennifer Garner) vagy búcsút int a rá váró nagy vagyonnak és a jólétnek. Arthur könnyen meg is hozná a döntést, csakhogy közben megismerkedik a bájos idegenvezető Naomival (Greta Gerwig) és ez rendesen megbonyolítja a dolgokat.

Mindenekelőtt azzal kezdeném, hogy az eredeti 1981-es Dudley Moore filmet nem láttam, így nincs viszonyítási alapom, de azt látatlanban is ki merem jelenteni, hogy ennél egész biztos jobb. Az első egy óra után ugyanis azt vettem észre, hogy még mindig nem történt jóformán semmi. Az az érzésem, hogy az alkotóknak volt néhány jó poénja és elhatározták, hogy ehhez "hozott anyagból" elkészítenek egy filmet. Ezt támasztja alá az is, hogy 5 percnél tovább nem játszódik egy helyen a film, hanem amint elfogy az adott jelenetre szánt egy-két poén, már ugrunk is máshová és így tovább. Az utolsó fél órában aztán bedobnak egy kis drámát, amit pár perc alatt le is rendeznek, mert alighanem ők is érezték, hogy az eddigi semmi után nem igazán passzol a filmhez, majd következik a romantikus vígjátékokban már legalább százszor látott elképesztően klisés lezárás, én meg ott maradok a megválaszolatlan kérdésemmel: mi szükség volt erre a filmre? Mert én állítom, hogy mindenki meglenne nélküle, ezért a néhány poénért meg igazán nem kellett volna megcsinálni.

Hogy azért valami jót is mondjak, a színészekkel nincs különösebb gond. Russell Brand furcsa hangsúlyozása és akcentusa ugyan eleinte kicsit furcsa, de ha sikerül megszokni, pluszt ad hozzá Arthur karakteréhez. Jennifer Garner épp annyira idegesítő Susanként, amennyire kell, Greta Gerwig pedig imádni való és bájos. Helen Mirren ennél jóval nehezebb szerepeket is könnyedén megold, Luis Guzmánnak viszont jól áll ezt a vicces szárnysegéd szerepkör.

Az Arthur viszont így sem egy olyan film, amire érdemes a 110 percet rászánni, így aki kihagyja, abszolút nem veszít semmit. A pontokat tekintve ez maximum egy 4/10.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.