Hugo (Asa Butterfield) egy árva kisfiú, aki az 1930-as években él egy párizsi pályaudvaron. Bár senki sem tudja, Hugo az épület összes fala mögött otthonosan mozog, és ő kezeli a pályaudvar összes óráját. Emellett kis hősünk egy mechanikus ember megépítésén is dolgozik, melyet még tragikus hirtelenséggel elhunyt édesapja (Jude Law) kezdett el, és ez volt élete nagy álma. Hugo már majdnem el is készült vele, csupán egy titokzatos szív alakú kulcs hiányzik hozzá, hogy sikerüljön beindítani. Ezt egy különös kislánynál (Chloe Moretz) meg is találja, akivel jó barátok lesznek, sőt, még a mogorva játékárus (Ben Kingsley) is csatlakozik hozzájuk és segít nekik, miközben saját nagy álmát is próbálja megvalósítani: filmeket szeretne készíteni.
Úgy tűnik, az elmúlt év a múlt előtti tisztelgésről szólt. Michel Hazanavicious A némafilmessel idézte meg a némafilmek korszakát, Spielberg a Hadak útjánnal az '50-60-as évek filmművészetét, Martin Scorsese pedig a Hugóval a filmgyártás kezdetének korszakát. A végeredményen pedig nem győzünk ámulni. A Hugo egyfelől egy csodálatos mese, ami hangulatában kicsit a Charlie és a csokigyárat és az Amelie csodálatos életét is megidézi, de Scorsese fantasztikus rendezésének és képeinek köszönhetően mégis egyedi és különleges. Ráadásul Georges Méliés előtt is tiszteleg, így bizonyos mértékben még akár életrajzi filmnek is nevezhető, persze csak meglehetősen kis részben.
A szereplők egytől egyig fantasztikusak. Asa Butterfield tökéletesen mutatkozik be, és egész biztos, hogy az elkövetkező pár évben jó néhányszor láthatjuk majd őt. Chloe Moretz fiatal kora ellenére már jó néhányszor bizonyított, és ezúttal is egy újabb oldalát ismerhetjük meg, Ben Kingsley, ahogy azt tőle megszokhattuk, zseniális, és akkor még nem is beszéltem a nagyszerű mellékszereplőkről. Sacha Baron Cohen sérült lábú állomásfőnöke telitalálat a kutyájával együtt, Emily Mortimerből pedig szokás szerint imádni való bájosság sugárzik.
Hála az égnek a történet sem elnagyolt, és Scorsese mindent apró részletességgel be is mutat nekünk, hol Hugo, hol Georges szemszögéből. Érdemes figyelni a filmtörténet első alkotásairól való megemlékezéseket, mint például a Modern időket idéző fogaskerekek, az óramutatón lógó jelenet a Felhőkarcoló szerelemből, vagy éppen a Lumiére fivérek egyik első alkotásának, A vonat érkezésének megjelenése. Scorsese tehát ismét nagyot alkotott, és egy olyan 120 perces mesével ajándékoz meg minket, amely az utóbbi időszak egyik legnagyobb filmes élményét nyújtja. Itt egyszerűen tényleg minden a helyén van. 9/10.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek