1927-ben járunk; a némafilm műfaja a csúcson. George Valentin (Jean Dujardin) a stílus egyik legnagyobb sztárja, aki maximálisan élvezi a filmezést és a felé irányuló őrületes rajongást is. Egy véletlen folytán összetalálkozik a gyönyörű, feltörekvő színésznővel, Peppy Millerrel (Bérénice Bejo), akivel első közös filmjük forgatásán egymásba is szeretnek. Valentin ezután egy újabb némafilmet tervez elkészíteni, ám a stúdiófőnök, Al Zimmer (John Goodman) figyelmezteti, hogy a jövő a hangosfilmeké, és a némafilm műfaja hamarosan feledésbe kerül. Valentin eleinte mit sem törődik ezzel, ám Zimmer szavai beigazolódnak, ráadásul az új műfaj egyik legnagyobb sztárja épp Peppy lesz. George fokozatosan elkezd beleőrülni a körülötte történő változásokba, miközben kétségbeesetten próbál meg lépést tartani a rohanó világgal.
2011-ben némafilmet forgatni? Bizonyára nem csak bennem merült fel ez a kérdés látatlanban a The Artist kapcsán. Bevallom őszintén, én a gimi során találkoztam a műfajjal a médiaórákon, és bár tény, hogy jó néhány időtálló klasszikus készült akkoriban, nem gondoltam volna, hogy 2011-ben ekkora sikereket lehet elérni egy ilyennel. Michel Hazanavicius viszont gondolta, és elkészítette a The Artistot, mellyel a Golden Globe-gálán már sikerült is tarolnia, és az Oscaron is jó esélyekkel indul a film.
Az első néhány perc nagyon furcsa, kell egy kis idő, amíg megszokjuk, hogy ezúttal nem értjük a szereplők minden szavát, nincs szánkba rágva az összes információ, és inkább a gesztusokra, az apró mozdulatokra kell odafigyelnünk. Amikor viszont eljutunk arra a pontra, ahol ez sikerül, egy hatalmas filmes élménnyel leszünk gazdagabbak. Jean Dujardin és Bérénice Bejo egyszerűen fenomenálisak, mindketten Oscar-díjra érdemes alakítást nyújtanak, a kettejük közötti kémia pedig nekem a legendás Humphrey Bogart-Ingrid Bergman párost idézte, ami azért nem kis dolog. Ludovic Bpurce zeneszerző nem kis munkát végzett, hiszen a filmben a beszéd helyett jóformán végig a hangulathoz illő dallamok szólnak, melyek amellett, hogy sokszor a megértésben is segítségünkre vannak, még erősebbé teszik a film által teremtett atmoszférát, amely így olyan erővel szippantja be a nézőt, hogy legszívesebben azonnal visszaköltöznénk a '20-as évek végére.
Sorra követik egymást az erőteljesebbnél erőteljesebb jelenetek, és a 95 perces játékidő szinte észrevétlenül eltelik. A The Artist egy nem mindennapi élményt nyújt azoknak, akik fogékonyak a kicsit szokatlan, más, újszerű dolgokra, vagy pedig nem félnek valami újat kipróbálni. Hiszen ahogy a film is sugallja: a változás nem rossz dolog. Ez bizony 9/10.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek