Gil (Owen Wilson) író, aki épp új regényén dolgozik, ám egy kicsit megrekedt vele. Menyasszonyával, Inezzel (Rachel McAdams) Párizsba utazik üzleti ügyben, ám a francia fővárosban az is kiderül, hogy talán mégsem valók egymáshoz. Amikor az egyik éjszaka Inez úgy dönt, hogy barátaikkal elmegy szórakozni, Gil inkább tesz egy sétát a városban, és éjfélkor az egyik utcában egy régi kocsi áll meg neki, amely egy különleges helyre viszi: vissza az 1920-as évek Párizsába, a korszak számos kiemelkedő irodalmi és művészeti alakjával. Gil ezután estéről estére visszatér ide, és ezek a látogatások segítenek neki könyvének megírásában, ráadásul Picasso szeretőjéhez (Marion Cotillard) is közel kerül.
Woody Allen neve egyet jelent a párkapcsolatok boncolgatásával, és természetesen ezúttal is ez adja a film központi témáját. Gil és Inez már a legelső percekben sem tűnnek tökéletes párnak, és ahogy egyre több és több különbségre derül köztük fény, Gillel együtt mi is rádöbbenünk, hogy ők bizony nem illenek egymáshoz. Gil karaktere pontosan olyan, amilyennek egy írót képzelünk: egy kicsit elvont, filozofálgatós, álmodozó és a legkevésbé sem szokványos. Owen Wilsontól szokatlannak számítanak az ilyen összetettebb szerepek, mégis nagyon jó alakítást nyújt és végig szimpatikus főhős, akivel együtt csodálkozunk rá a város szépségeire és a '20-as évek varázsára. A Marion Cotillard rajongók (köztük én is) pedig igazán nem panaszkodhatnak mostanság, hiszen egy hét leforgása alatt immár a második filmben láthatjuk őt a hazai mozikban. Adriana karaktere pedig nagyon jól áll a színésznőnek, akárcsak a '20-as évek és a kávézó füstös világa, de persze ezt részben már a Kilencben is megtapasztalhattuk. Még sok ilyen filmet kérünk tőle! Mást nem emelnék ki, de mindenki kihozza a karakteréből a maximumot, ami nem is csoda, hiszen a kisebb szerepekben is olyan színészeket láthatunk, mint Adrien Brody, Kathy Bates, Michael Shannon, vagy éppen Nicolas Sarkozy elnök felesége, Carla Bruni.
Nem titok, hogy Woody mester francia támogatói kedvéért forgatott Párizsban, de ennek ellenére mégis nagyon jól ragadta meg a város lényegét, bemutatva annak minden szépségét. A nyitójelenetben a helyiek szemével látjuk Párizst, akik számára minden napos az Eiffel-torony, a Diadalív vagy éppen a Notre Dame látványa. A pár évvel ezelőtt Párizs, szeretlek-kel ellentétben tehát itt másképp ismerhetjük meg a szerelem városát, de azt megállapíthatjuk, hogy így is, úgy is gyönyörű. A '20-as években játszódó részek megvalósítása is egyszerűen tökéletes, Gillel együtt mi is ott érezzük magunkat Dalí, F. Scott Fitzgerald és Ernest Hemingway között. A zeneválasztás is mindenképp szót érdemel, ugyanis nagyszerű jazzes, bluesos melódiák csendülnek fel aláfestésként, de persze ez nem meglepő Woody mestertől. A film nagy előnye továbbá az is, hogy nincs túlhúzva, a 90 perces játékidő tökéletesen elég mindenre, és ennek köszönhetően üresjáratok sincsenek, aminek oka a pergő dialógusokban és az élő karakterekben keresendő.
Az Éjfélkor Párizsban egy könnyed, szórakoztató film, amely azért néhány komoly gondolatot is felvet, ráadásul mindezt fantasztikus színészek és a világ egyik legszebb városának tolmácsolásában láthatjuk. Hát kell ennél több? A 8/10 minden további nélkül jár érte.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek