Egy Melankólia nevű kisbolygó tart a Föld felé, bár a tudósok nagy része, így John (Kiefer Sutherland) is úgy véli, hogy az égitest simán elkerüli bolygónkat. Felesége, Claire (Charlotte Gainsbourgh) viszont mégis aggódik, ráadásul depressziós húgán (Kirsten Dunst) is neki kellene segítenie, miután az esküvője is balul sült el. Justine teljesen a padlón van, ám amikor tudomást szerez a Melankólia közeledéséről, váratlanul új erőre kap, várva a Föld pusztulását.
Lars von Trierre eddig is a borús hangulatú, depresszív filmek voltak jellemzők, de a Melankóliával alighanem minden eddigit felülmúlt, hiszen egyenesen a világvégét szabadítja ránk. Persze, nem a Roland Emmerich-féle több száz milliós látványorgiával, hanem elsősorban az emberi kapcsolatokra helyezve a hangsúlyt, melyekhez a film nagy részében a közelgő katasztrófa csupán háttéreseményként szolgál. Két, nagyjából egyforma időtartamú részre oszlik az alkotás, az első Justine-t, a második pedig Claire-t állítja a középpontba, de mivel a helyszín közös, így ez nem okoz éles váltást, inkább a két nő lelkivilágának szempontjából fontos, hogy mikor melyikükét emeli ki jobban Trier.
És itt el is érkeztünk a film legfontosabb pontjához, a két főszereplőhöz. Kirsten Dunst egyértelműen élete legjobb alakítását nyújtja és bizony nagyon rá is fért már egy ilyen jó szerep az utóbbi évek kevésbé sikerült próbálkozásai után, sőt én egy Oscar-jelölést is megszavaznék neki így elöljáróban, annyira hitelesen alakította Justine karakterét és tette átélhetővé a hangulat ingadozásait. Charlotte Gainsbourgh-ről szintén hasonlókat lehet elmondani, részéről is igazi jutalomjáték a film és remekül hozzá az aggódó nővér, feleség és anya szerepét. A többiek igazából csak asszisztálnak, és hiába vannak jó nevek, gyakorlatilag mindegy lenne, hogy Keifer Sutherlandet és Alexander Skarsgardot látjuk, vagy valaki mást, de ez a film nem is róluk kell, hogy szóljon.
A képi világ és a zene is mindenképp említést érdemel, ugyanis Trier mindkettőt mesterien használja. A bevezető montázs képei már-már zavaróan élesek és élénkek, de a későbbiekben inkább a szürkés színek dominálnak, a Melankólia kékes fényét és Justine néhány élénkebb színekkel kiemelt jelenetét leszámítva. A zenét végig a szimfonikus, nagyzenekari hangzás jellemzi, tökéletes aláfestést adva az erős képi világhoz. Ezeknek és a főszereplők pazar játékának köszönhetően, a film elképesztően erős atmoszférát teremt, amely azonnal magával ragadja az embert, és el sem engedi egészen az utolsó pillanatig.
A Melankólia nagyon súlyos dráma, nagyon erős hangulattal, így csakis az erre fogékonyaknak ajánlott, nekik viszont mindenképpen. És nem lennék meglepve, ha az Oscar-gálán is találkoznánk a filmmel néhány kategóriában. Én egy 8/10-et adnék rá.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek