Nina (Natalie Portman) egy New York-i balett társulat tagja, akinek minden idejét kitölti a tánc, és mindig a tökéletességre törekszik. Thomas Leroy (Vincent Cassel) a társulat vezetője azt tervezi, hogy A hattyúk tavát fogják bemutatni az évad megnyitóján, és Nina mindent megtesz, hogy ő kapja a főszerepet, amihez az ártatlan Fehér hattyút, és az érzéki és ármányos Fekete hattyút is el kell tudni játszani. Míg Nina az előbbinek, az új táncosnő, Lily (Mila Kunis) az utóbbinak felel meg tökéletesen. A két nő között eleinte rivalizálás, majd egy meglehetősen furcsa barátság alakul ki, melynek hatására Nina egyre inkább elkezdi felfedezni sötét oldalát, ám ennek köszönhetően lassan már azt sem tudja, hogy mi a valóság, és mi az, amit csak ő képzel el.
Darren Aronofsky mindig is arról volt híres, hogy nem átlagos témákat mutat be filmjeiben, nem átlagos módon. Ezúttal a balerinák szabályokkal körbevett világán keresztül mutatja be az emberi elme rejtelmeit, és hogy milyen hatással lehet valakire, ha kitör a megszokott életéből, és felfedezi egy olyan oldalát, melyről korábban nem is gondolta, hogy létezik. Mindezt Aronofsky apró részletességgel jeleníti meg, néha egészen szokatlan kameraállásokat és vágásokat alkalmazva, amelynek köszönhetően több jelenet is menthetetlenül beleég az agyunkba. Erre a remekül megkomponált dallamok csak rátesznek még egy lapáttal, és ennek hatására néhány képsor egészen ijesztőnek hat. Mert bizony nem véletlen, hogy a thriller jelzőt is odatették a filmnél a dráma mellé, ugyanis itt mindkettő nagyon hangsúlyosan jelen van.
Natalie Portman tökéletes választás volt a főszerepre, és egyértelműen élete legjobb alakítását nyújtja, és egyszerűen félelmetes, hogy mennyire eggyé vált Nina karakterével. Oscar-díjat neki! Mila Kunis eddigi legkomolyabb szerepében is bizonyítja, hogy nem csak szépsége miatt érdemes odafigyelni rá, Vincent Cassel hozza a tőle megszokott magas színvonalat, Winona Ryder remek a kiöregedő balerina szerepében, Barbara Hershey pedig elképesztően hiteles Nina megszállott anyjaként.
A film egyébként tényleg végig olyan, mintha egy színházi darabot néznénk, és erre utal a filmvégi stáblista megvalósítása is. Nagyon tetszett, hogy a film nagy része zárt térben játszódik, szinte végig vagy a színházban, vagy Nina lakásán vagyunk, és ez a zárt közeg is csak még jobban rátesz a film depresszív hangvételére. Itt jegyezném meg, hogy bizony nem véletlen, hogy Amerikában R-es besorolást kapott a Black Swan, ugyanis Aronofsky sokszor igencsak naturálisan mutat be dolgokat, ráadásul az erotika is elég hangsúlyos szerepet kap, főleg a film második felében.
Nincs mit szépíteni: a Black Swan eddig az év legjobb filmje, és ami ennél is fontosabb, a legnagyobb filmes élménye, amely garantáltan olyan hatást vált ki, amilyet csak nagyon kevés alkotásnak sikerül. Ezek után pedig nem is kérdés, hogy jár érte a 9/10.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek