Rém hangosan és írtó közel (Extremely Loud and Incredibly Close) - írta: Luke

Oskar (Thomas Horn) nem átlagos fiú. Amatőr feltaláló, felfedező, csillagász, zenész és ékszertervező. Imádott apja (Tom Hanks) a 2001. szeptember 11-i terrortámadás idején az egyik toronyházban dolgozott. Fia a temetése után talál egy kulcsot, és meggyőződésévé válik, hogy apja hagyott számára egy üzenetet: csak meg kell találnia a zárat, melyet a kulcs nyit. Útnak indul: bebarangolja New Yorkot, sokféle emberrel ismerkedik meg, sokféle sorssal találkozik. Gyásszal, örömmel, szeretettel és gyűlölettel. Míg anyja (Sandra Bullock) egyre jobban bezárkózik saját gyászába, előtte új világok nyílnak meg: melyek talán segítenek, hogy elviselje az elviselhetetlennek tűnő veszteséget.

Stephen Daldry rendező Az órák és A felolvasó után ismételten egy olyan témához nyúlt, amit az Akadémia tagjai nagyon szeretnek, és alighanem elsősorban ennek köszönhető, hogy bekerült az idei gálán a kilenc legjobb film közé, mert egyébként annyira azért nem jó. Igaz, messze nem is olyan rossz, amennyire sok helyen lehúzták, de kétségkívül megvannak a maga hibái.

Az első ilyen maga a főszereplő, Thomas Horn. Nyilván a történtekből adódóan könnyű (lenne) vele együtt érezni, de annyira idegesítő, hogy ez időnként igencsak nehezen megy, és az itteni alakítására alapozva én nem is érzem úgy, hogy komolyabb jövő várna rá, de persze sosem lehet tudni. Rajta kívül viszont igazán rutinos szereplőgárda sorakozik fel, még a kisebb szerepekben is olyan neves színészek tűnnek fel, mint John Goodman, Jeffrey Wright, Viola Davis, vagy éppen James Gandolfini. Rajtuk kívül Sandra Bullock, Tom Hanks és Max von Sydow karakterei hangsúlyosabbak, de túl sok teret egyikük sem kap. Sydow esetében ez különösen érdekes, ugyanis őt ezért az alakításáért Oscar-díjra jelölték, de erős a gyanúm, hogy ezt kárpótlásul tették, amiért sokkal jobb filmjeiért nem kapott, vagy egyszerűen csak ilyen kevés volt tavaly a jó alakítás a férfiak között. Persze a színész jelenléte ezúttal is nagyon erőteljes a vásznon, de abban a 10-15 percben, amennyiben láthatjuk, nem igazán van lehetősége maradandót alkotni.

Daldry pedig meg sem próbál a giccs és a klisék határán egyensúlyozni, de maga a történet annyira szerethető, hogy még ez is simán belefér, és emiatt tényleg nem lehet haragudni rá. A Rém hangosan és irtó közül nem annyira rossz film, mint amennyire sok helyen lehúzták, de nem is annyira jó, mint amennyire például az Akadémia felemelte. Valahol a kettő között, de egy gyenge 7/10 azért elmegy rá.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.